K. néni a pszichiátrián - Egy soha nem közölt írás világpremierje

2009.05.19. 01:13

10. születésnapunk alkalmából most boldoggá fogunk tenni egy embert.

Nem akármilyen embert, hanem olvasót, aki írt is, nemcsak egy levelet, de egy cikket is, amit elküldött, hogy közöljünk le a publicisztika rovatban. Az Index tíz éve alatt sok százan voltak hozzá hasonló önjelölt újságírók, akik nem elégedtek meg egy levéllel, egy fórum-hozzászólással, vagy egy kommenttel, sőt valamiért blogot sem akartak indítani, hanem azt vették a fejükbe, hogy ők az Indexen akarnak cikket publikálni. Az ilyen beküldött írások közül sokat leközöltünk, volt olyan feladó, aki visszatérő szerzőnk lett, de a cikkek nagy többsége persze azóta is ott mumifikálódik a szervereken. Pedig csodálatos, szórakoztató kincsek vannak közöttük, tudom, mert minden beérkező írást elolvasunk, de még az Index is merev ahhoz, hogy ezek a zabolátlan remekművek beleférjenek. Ez az ünnepi blog viszont minden, csak nem merev, úgyhogy íme a mai nap sírból kikelt írása, ami az enigmatikus "Miért taníthat akárki, vagy mégsem? " címet viseli. A szerző nem pepecselt sokat a bemutatkozással:

Az egyik ismerősömnek több cikke is megjelent a Vélemény rovatukban, ezért én is teszek egy próbát. Csatolt fájlként küldöm egy írásomat, amely remélem hasonló sorsa fog jutni, mint az említett szerzőé.(azaz megjelenik a Vélemény rovatban) Amennyiben ez valamilyen oknál fogva mégsem lenne lehetséges, örülnék ha valamilyen indoklást is mellékelnének. (Mert akad még néhény dolog, amit tanúlhatnék a zsurnalisztikáról.)

Tisztelettel: XY (20 éves tanuló)

Jöjjön akkor a publicisztika, ami 2007 óta egy MSZP-népszerűségnyit sem vesztett az aktualitásából. Ma ugyanúgy feltehetjük a kérdést: meddig engedjük, hogy K. nénik garázdálkodjanak iskoláinkban?

Miért taníthat akárki, vagy mégsem?

Egy középfokú intézmény (gimnázium, középiskola) kiválasztása azért fontos egy teenager szempontjából, mert ebben az életszakaszban találja meg mindenki azokat az identitás morzsákat, amelyeket felcsipegetve kiforrott egyéniséggé avanzsálódik. A felnőtté válás egy hosszú folyamat, aminek a leghangsúlyosabb része a serdülőkorban játszódik le, legalábbis itt érhető legjobban tetten. Ennek része az is, hogy mindenki találjon olyan személyt (esetleg személyeket), akit képes követni, akire fel tud nézni. Ez a személy lehet: színész, sportoló, szülő, tanár, stb.

Egy gimnáziumban a legkézenfekvőbb, ha a diák az osztályfőnökét választja. Ugyanis vele érintkezik a legtöbbet, hozzá tud fordulni, ha valamilyen sérelem éri, vagy kérdése van.

De mi van akkor, ha az említett osztályfőnök nem alkalmas ilyen idolnak? Sőt továbbmegyek: Mi van akkor, hogy ha a mi példánkban, ezt a felelősségteljes állást betöltő tanárt elszállítják a pszichiátriára? (Na ez, azt hiszem nagy szívás.)

A tanárnő (nevezzük K. néninek) több éven keresztül tanított matek-fizikát (amikét meglehetősen fontos tantárgy) szinte minden osztálynak. Volt egy osztály, a „szerencsésebbek”, akik még az osztályfőnöküknek is tudhatták.///Ezek voltunk mi.///

K. néni az évek során igencsak érdekesen viselkedett. Nem egyszer elsírta magát a saját tanórája kellős közepén és szipogva panaszkodott azon, hogy neki nincs elég pénze és hogy fogja így kifizetni az épülő konyháját. (Enyhe érzelmi labilitás, sebaj. Csak hát 15-18 éves gyerekek előtt?) Egy osztályfőnöki órán történt, hogy kifejtette véleményét a becsület fontosságáról. Azt hangoztatta, hogy minden áron meg kell őriznünk ezt az erkölcsi értéket és semmilyen körülmények között nem szabad feladni.(Természetesen itt hivatkozott a Biblia idevágó parancsolatára is, szám szerint a 9-edikre) Sőt azt állította, egy egész osztály füle hallatára, hogy ő még életében nem hazudott. Egy felvilágosult gondolkodású diák feltett egy kérdést, ami K. néni iménti kijelentésére vonatkozott. A kérdés valahogy úgy szólt, hogy a tanárnő elárulná-e a családját, hogy ha történetesen egy ÁVÓ-s brigád keresné őket. K. néni erősen a kérdező diák szemébe nézett és határozott tekintettel és azt felelete, hogy természetesen elmondaná a családja tartózkodási helyét, ugyanis ő nem hazudna senkinek sem.

Ilyen és ehhez hasonló álszent erkölcsi prédikációkkal kellett szembesülnie a diákjainak. Azt gondolom, hogy számos gyerek kénytelen volt azonosulni is ezekkel az értékekkel. Sok diák gondolt úgy K. nénire, mint egy földre szállt angyalra, XXI. Századi Jézus Krisztusra. Vakbuzgóságát és állszentségét sokan a Biblia szerinti életének tulajdonították és sokak áhítottak olyan „nemes-lelkűek és tiszták” lenni, mint K. néni.

Fontosnak tartom megemlíteni azt is, hogy ez nem egy akármilyen iskolában történt, hanem egy jó hírű, nagy múltú keresztény gimnáziumban. Egyértelműen az igazgató hibáztatható a történtekért, ugyanis ilyen embert egyáltalán nem szabadna emberek közé engedni, főleg nem gyerekek közé és legfőképpen nem szabadna, hogy taníthasson (illetve hasson). Az osztály, ahol K. néni végezte „áldásos” osztályfőnöki teendőit, 34 fővel indul. Mire véget ért a 6 év 23 diák maradt, a többiek más iskolákban folytatták tanulmányaikat. Hát ez sem tűnt fel az igazgatónak? Az idegösszeomlás már egy évvel a saját osztályának az érettségi éve után következett be.

Csak remélni lehet, hogy nem hagyott senkiben maradandó lelki sérüléseket ez a nő. Attól tartok ez sajnos szinte lehetetlen. Sok diák, különösen a fiatal lányok, rajongtak ért. Mert K. néni azt hirdette, hogy ha ember úgy él, ahogy azt a Bibliában olvashatjuk(mindent szó szerint betart), akkor nem kell tartania az élet viszontagságaitól. Tehát az állszentséggel és vakbuzgósággal elrejtőzhetünk a világ elől, nem fog minket soha fájdalom érni és mindig boldogok lehetünk. (Ezt a saját életében is bebizonyította.)

Összegzésül azt tudom ajánlani minden szülőnek, hogy alaposan nézze meg azt az iskolát, ahova be szándékozik íratni a gyermekét. Nehogy megismétlődhessen hasonló eset.