Drága kütyüt venne a rokonnak karácsonyra?

Razer Leviathan

A jól működő, de kis helyet foglaló, modern anyagokat használó és a lehető legsokoldalúbb csatlakozási felületet nyújtó hangrendszer olyasmi, mint az alkimisták bölcsek köve: sokan próbálták elkészíteni, de könnyen belátható, hogy a fizika és a kémia törvényei szerint ez lehetetlen. Azonban ahogy az alkimisták is hoztak létre néha egész használható dolgokat, a sound barok, magyarul a hangprojektorok fejlesztése is hoz néha meglepetéseket.

Az egyik ilyen a Razer Leviathan nevű cucca. Egyrészt valóban kis méretű az egy darab hangfalból és egy darab mélynyomóból álló rendszer. Ha nem számítjuk a cég féltenyérnyi, kígyós logóját, még azt is mondhatnánk, hogy egy nappaliból sem lóg ki a hatvanszor tízszer tízes, fekete hasáb és a harmincszor hússzor húszas mélynyomó. Nyilván nem a kábelre méterenként milliókat költő audiofil közönség volt a célpont, hanem a véletlenszerűen kiválasztott hardverelemekért ugyanennyit fizető játékosok, szóval nagyjából ennek megfelelően kell kezelni, mit tud a Leviathan.

Meglepően sokat. Ha valaki olyan hangcuccot keres, ami nem foglal sok helyet, de olyan basszus van benne, hogy a szomszéd még a halála napján is megemlegeti, ne is nagyon keressen tovább. A hangrendszer talán már túl sok basszust is nyom, mármint ha ilyesmi létezik, de nincs külön gomb a mélynyomás szabályozására.

Gombokból amúgy sincs túl sok, ráadásul ami van, az is a hangszóró hátulján, alig érezhető méretben került fel. Érthetetlen módon nincs külön fülhallgató-kimenet se, a sima 3,5-es jacken kívül még egy optikai hangbemenet akad összesen. Szépen és tisztán szól a rendszer a leghalkabb állapotban is, de azért egy kifejezetten játékosoknak összerakott cuccnál nem lenne baj figyelembe venni, hogy az átlag sokat játszik éjjel.

A Leviathan állítólag térben is szól, hát ezt azért kezeljük fenntartásokkal. Nagyjából félúton van egy igazi 5.1-es rendszer, és egy hagyományos sztereó képességei között, de a házimozi-élményt nem itt találja meg majd senki.

Az kérdés, hogy a 200 eurós, vagyis nagyjából 61 ezer forintos ár hány embert vesz rá arra, hogy minden, korábban használt hangcuccát, amivel körbebástyázta magát és a számítógépét, lecserélje erre. Az tény, hogy a Razer ezúttal egy zenére, filmre és játékra is tökéletesen alkalmas, kis helyet foglaló hangfalrendszert alkotott, ami nem drágább más cégek hasonló termékeinél csak azért, mert rá van írva, hogy Razer.

Razer Kraken 7.1 Chroma

A Leviathan nincs-rajta-luk-a-fülhallgatónak problémáját úgy is meg lehet oldani, hogy az ember USB-s fülhallgatót használ. Ha a térhatást is helyettesítenénk, akkor a Razernek pont van 7.1-es rendszerek szimulálására képes fejhallgatója, a Kraken, amiből mi a változtatható színű LED-es Chromát kaptuk meg kipróbálásra.

A Kraken egy jól összerakott, nem túl hosszú, nem túl rövid, csavarodásgátló anyaggal bevont kábelű fejhallgató. A fülesek alaposan párnázottak, vásárlás előtt azonban érdemes felpróbálni egyet, mert nekem például nagyjából három milliméterrel kisebbek voltak a nyílások, mint amikbe a fülemet hosszabb távon hajlandó vagyok belegyömöszölni. Mivel játékosoknak tervezett termékről beszélünk, fontos, hogy ez egy headset, mert van benne mikrofon is, szerencsére olyan, amit simán el lehet dugni a bal oldali füles tokja alá.

Ha az embernek nem akkora fülei vannak, mint nekem vagy Mel Gibsonnak, a Kraken kifejezetten kényelmes és könnyű viselet. A dobozból kivéve még csak egy jó basszusú sztereó fülesünk van, a térhatáshoz a Razer Synapse nevű segédprogramja is kell. Ezt amúgy már csak azért is érdemes feltelepíteni, hogy a segítségével kikapcsoljuk a fülhallgatók külső oldalán 16 millió színben pulzáló fényeket, és beállítsuk őket mondjuk konstans pirosra.

Egy jó fülhallgató csodákat tehet az olyan akciójátékokban, ahol fontos tudni, hogy merről jön az ellenség. Persze csodát nem tesz majd senkivel egy ilyen, 28 ezer forintos füles sem, de azért elég vicces, már-már csalásszerű az, amikor Call of Dutyban vagy Counter-Strike-ban a fedezék mögött guggolva pontosan halljuk, hol lépked a célpont.

Sajnos még egy ilyen erősen túlárazott terméknél sincs biztosíték arra, hogy nem futunk bele idegesítő apróságokba. A Kraken esetében például a zajcsökkentés miatt bevetett párnázás szinte légmentesen zár, ezért a hozzám hasonló, kényesen érzékeny fülűek folyamatosan úgy érzik, mintha kicsit bedugult volna a fülük. Ennél eggyel viccesebb, hogy rágás közben hullámzik a hang, ahogy mozog az állkapcsunk. Viszont ha épp nem rágcsálunk semmit, nem túl nagy a fülünk, és nem sajnálunk 30 ezer forintot egy valóban jó minőségű mikrofonos fülesre (aminél vannak sokkal jobb hangminőséget produkáló termékek is a piacon), a Kraken kifejezetten jó vétel lehet.

Razer Blackwidow Chroma

A Razer nagyon régóta fejlesztgeti a mechanikus billentyűzetcsaládját, a tesztre kapott Black Widow Chroma tulajdonképpen kis változtatásokkal tök ugyanazt tudja, mint a 2010-es, első Black Widow. A kis változtatások azonban tényleg sokat hozzáadnak az egyértelműen túlárazott termék használati értékéhez. A 170 eurós billentyűzet például ezúttal nem fényes zongoralakk-fekete festést kapott, hanem szürke mattot, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy nem lesz pontosan három másodperc alatt tiszta ujjlenyomat az aranyárban vásárolt billentyűzetünk.

A másik komoly változtatás, hogy a billentyűzet nem simán neonzölden világít, hanem 16,7 millió szín közül választhatjuk ki a nekünk tetsző árnyalatot. Sőt, akár minden gombnak külön színt is beállíthatunk, vagy LSD-trip-szerű hullámzást kapcsolhatunk, tényleg, bármit, amit hirtelen ki lehet találni a LED-es háttérvilágítással kapcsolatban. A beállításokat a már említett, Synapse nevű programon keresztül kell elvégezni a billentyűzet esetében.

Ha valakit nem riaszt el, hogy 53 ezer forintos cuccról beszélünk. Na jó, ez nyilván mindenkit elijeszt, és teljesen őszintén: hirtelen nem tudnánk egyetlen indokot sem felhozni a Black Widow Chroma mellett. Mármint tényleg elképesztően klassz a LED-es varázslat, és ha az embert nem készíti ki a mikrokapcsolós, vagyis baromi hangosan KATTOGÓ billentyűzet, akkor akár még azt is mondhatnák, hogy egy kiváló eszköz lesz a miénk ennyi pénzért. Lehet rajta makrókat rögzíteni, amik az MMO-val játszóknak segítenek, szoftveresen kikapcsolható a Windows-gomb, nehéz, mint a dög, kényelmes és letisztult, de hát helló, 53 ezer forint az már egy jobb processzor ára. Mondjuk az nem is világít hupililán. (Amúgy a nagy ellenfél a Corsair Vengeance K95, az ugyan nem világít a szivárvány minden színében, viszont kicsit olcsóbb, ráadásul alumíniumkeretes, és van hozzá normális méretű, levehető csuklótámasz. Inkább arra költse el a pénzt, az kisebb őrültség.)

Lenovo Yoga Tablet 2 Pro

Pizzasütőt a tabletekbe! – kiáltottam fel, amikor megérkezett a sajtóközlemény a Lenovo Yoga Tablet 2 Pro nevű gépről, mert tényleg csak ezt felejtették ki belőle. Viszont van benne projektor és mélynyomó is, amelyek csöppet sem szokványos kellékei a hordozható gépeknek. Mire megérkezett a tesztpéldány, ledobtuk előítéleteinket, és gigantikus mozidélutánt szerveztünk egy nagy belmagasságú belvárosi lakásban.

Bár a kivetítő csak 854x480 pixeles, ez egyáltalán nem volt zavaró. A 40-50 lumenes fényerő sem mondható nagynak, a vaksötét szobában kétméteresre kinagyított film teljesen élvezhető volt. A beépített hangszórókat túlzás lenne mélynyomónak nevezni, mert egyáltalán nem ütötte szét a dobhártyánkat a basszus, de a 8 wattos teljesítmény nagyjából olyan hangélményt produkált, mint egy átlagos lapostévé. A projektor előnye, hogy nem öt méterre van tőlünk, hanem karnyújtásnyira, tehát nem kell átüvöltenie a szobán.

A végeredmény egy fílinges mozizás volt, csak néha meg kellett igazítani a támasztó kupakokat a kihúzott fiókban elhelyezett tablet alatt, amikor véletlenül meglöktük. Kissé sutára sikerült a Yoga kihajtható lába, és tartós használatához mindenképpen szükség lenne egy jól beállított, erre rendszeresített állványra. Persze a tablet végig töltőn volt, nem akarunk azzal kísérletezni, hogy a másfél órás film lejátszása közben vajon lemerül-e.

A Lenovo Yoga Tablet 2 Pro nagyobbik, 13 colos változata járt nálunk, amit 2560×1440 pixeles kijelzővel szereltek fel. Kicsit döcögött rajta az Android, nem biztos, hogy lecserélnénk rá a laptopunkat. Főleg az ára miatt nem. Kétszázezer forintba kerül, és ennyi pénzért már kapunk egy olcsó laptopot, és egy jobb minőségű, szintén zsebre vágható projektort, melynek a HDMI portjára bármilyen külső forrást ráköthetünk. Akár egy tabletet is.

Epson Moverio BT-200

Az Epson okosszemüvege kicsit kilóg a listából olyan szempontból, hogy ezt a gyártó eredetileg nem a hétköznapi embereknek találta ki, vagyis elég ritkán esik majd ki pont egy ilyen, hétszáz dolláros szemüveg a jézuskás csomagolópapírból.

Az Epson az olyan embereknek és cégeknek szánta ezt a szemüveget, akik szívesen fejlesztenének okosszemüveges appot, de egyszerűen nincs 1600 dollárjuk arra, hogy vegyenek egy Google Glasst. Röviden összefoglalnám a szemüvegről szerzett első benyomásokat a szerkesztőség tagjaitól származó mondatokkal. „Ez a Google Glass csöveseknek?” „Na vidd innen azt a szart.” Hát na, nem feltétlenül jó ajánlólevél.

Fejlesztőként nem tudjuk megítélni a szemüveget, de felhasználóként azért vannak kételyeink. Az egyik legfontosabb dolog, hogy a kütyü a szódásszifon szemüveg új szótári ábrája lehetne, konkrétan nagyobb, mint bármilyen szemüveg, amit valaha gyártottak. Erre még rájön, hogy az irányításhoz kitalált, telefon méretű tapipadot külön kábellel kötötték rá a szemüvegre. De ez mind semmi ahhoz képest, mikor elkezdjük használni a szemüveget.

A fejlesztők nem a Google Glass megoldását használták, vagyis nem a jobb szemünkre, a látómező jobb felső sarkába vetítik be a képet, hanem a két lencse kellős közepébe ékelték be a minitévéket. Ennek egyrészt az lett az eredménye, hogy olyan érzésünk van, mintha egy nagy felbontású és képátlójú tévét néznénk, másrészt az, hogy olyan, mintha ezt a tévét egy horgászbotról lógatnák be a látómezőnk kellős közepébe.

Bármilyen alkalmazást is próbáltunk, mindenhol komoly probléma volt, hogy a látóterünk mintegy kétharmadát kitakarta a képernyő. Ez néha nem zavaró, például a borzasztóan zajos képeket készítő fotógépnél elfogadható megoldás, de például vezetés közben térképet nézni az Epson okosszemüvegén az öngyilkosság egy igen drága, körülményes és kényelmetlen formája.

Logitech k480

Már próbáltuk a berlini IFA-n, aztán a Samsung Galaxy Note 4 teszthez elkértük, hogy kipróbáljuk, milyen rajta dolgozni, de végül akkor nem írtuk meg. Elég komoly esélye van annak, hogy pár ilyen a fák alá kerül, szóval még most szólunk: ahogy korábban is mondtuk, érdemes várni a következő változatra, mert ez az első még fejlődőképes.

Berlinben pár perces próba után azt írtuk, hogy valószínűleg nem ez a legkényelmesebb billentyűzet a világon, és ezt továbbra is tartjuk. A gombok lenyomásával van a baj, kicsit olyan, mintha valami szivacs nyelné el az ujjaink erejének egy részét. Az mindenképp jó, hogy egy csomó, a különböző mobil operációs rendszereknél használt speciális gomb felkerült, viszont az furcsa, hogy a szövegszerkesztéshez néha még mindig használt page up és page down például nem.

Ennél kicsit zavaróbb probléma, hogy a teszt során a billentyűzet eszköztartó kávájába dugott Samsung telefonok közül egy sem volt olyan, aminek a gombjait továbbra is elértük volna, így kicsit bonyolulttá vált az appokból kilépés, a helyérzékeny menü vagy a visszalépés működtetése.

Szintén nem érdemes olyan embernek k480-ast venni, akinek Windows Phone-ja van, ő ugyanis nem fogja tudni használni annak ellenére sem, hogy a billentyűzet tulajdonképpen ezen kívül tényleg mindenre rá tud csatlakozni, legyen szó PC-s vagy mobilos oprendszerről.