Jolán
0 °C
6 °C

Szülőként az ember nem szereti, ha ugráltatják

Interjú Szily Lászlóval

20160821-IMG 9958
A cikk a Bookline támogatásával készült.
2016.08.30. 08:57
Mi változik, amikor iskolába megy a gyerek? Borzasztó vagy szórakoztató a szülői értekezlet? Milyen új feladatok várnak a kisdiákos apákra? Szily Lászlóval beszélgettünk új könyve, a Beírás kapcsán, melyben szó van az iskolaválasztásról, a házi feladatról, a szexről és sok másról, ami ezekben az években új, vagy épp új színben tűnik fel a családban.

Az iskola sok szempontból olyan, mint egy kőkemény diktatúra, cserébe sokat lehet röhögni – vallja Szily László, aki a Kitolás 1-2. után megint kimondottan az apákat célozza meg Beírás című új kötetével. Utóbbiból kiderül, hogy évekig egészen extrém kalandok várnak az iskolások szüleire, melyekben magukat Bear Gryllsnek – rosszabb esetben Iron Mannek – képzelő apukák, az iskola körül sasként cirkáló anyukák, az Excel-táblázat színkódján hajba kapó szülők lesznek majd a társai. Itthon a férfiak általában akkor vesznek részt az iskolai életben, ha már nagyon muszáj, a nyílt napokon, szülőiken, fogadóórákon kevés kivétellel főként nőket látni. A közoktatásból kiszakadva a férfiak nem szívesen merészkednek vissza szülőként az iskolába, és ezzel rengeteg vicces pillanattól fosztják meg magukat. „Ha ugyanis nem esel kétségbe, hanem megpróbálod kihozni a helyzetből a maximumot, remekül fogsz szórakozni” – ígéri a Beírás elején Szily. De mi sokkolja leginkább az apákat, miért nyomulnak bizonyos szülők a beíratás előtt, és mitől olyan jó buli egy szülői értekezlet? Ezekről is beszélgettünk, közben pedig kiderült, hogy mit keres egy iskolai túlélőkalauzban a szex.

Néhány nap választ már csak el az iskolakezdéstől – ennyi év elteltével, és két iskolás gyerek apjaként ez neked még mindig ugyanakkora sokk?

Különösen, mivel most a másodiknak is laptopot kell venni. Mintha a szívemből vágnának ki egy darabot. Mirike most kezdi a hatosztályos iskolát, és egy tabletszerű izével tanulnak mindent.

Az kiderült a könyvből, hogy már mindkét gyereked befejezte az általánost és gimnáziumba jár. Miért vártál olyan sokáig, hogy megírd ezt a könyvet, ami elsősorban az általános iskolára fókuszál?

Nem is gondoltam rá, hogy könyvet fogok írni erről a témáról, de aztán egyszer csak rájöttem, hogy nagyon sok élményanyag gyűlt föl bennem. Ezenkívül a barátaimon is azt láttam, hogy sokan már nyeregben érzik magukat azzal, hogy van egy páréves gyerekük, és elképzeltem, milyen sokk lesz nekik találkozni úgy az iskolával, ahogy velem is történt. De nem egy tudatos előregondolkodás eredménye volt, sőt, annak idején úgy éreztem, hogy két apás könyv elég egy embertől. Végül maga az élményanyag kényszerítette ki, hogy érdemes erről írni.

Amikor a gyerekeid elkezdték a sulit, a te életedben mi okozta a legnagyobb változást?

Az, hogy visszajött a parancsuralom, a kőkemény diktatúra. Lehet, hogy szerencsénk volt azzal, hogy egy aránylag laza óvodába jártak a gyerekek. Utána belekerülni az iskola darálójába, sokkal durvább volt, mint amikor én voltam gyerek. Gyerekként vártam és tökre bírtam az iskolát, de azért szülőként az ember nem szereti, ha ugráltatják. És aztán jöttek azok a dolgok, amiket annak idején észre sem vettem. Irtó viccesek és teljesen abszurdak voltak, például rögtön az elejétől a különböző hitvallások – hogy akkor most ceruzát vagy rotringot használjanak? Persze, visszajöttek az emlékek is, mégis teljesen más felnőttként szembesülni velük. Igazából akkor kezdtem írni, amikor a szülői szempontból élvezetes része nagyjából lezajlott, és elkezdődött az a középső szakasz, amikor az irtó szórakoztató dolgok már nem annyira újak. Imádtam például a szülői értekezleteket, rendkívül jól szórakoztam rajtuk, de az ötödik évre a frissességük már kicsit elszállt.

Pont a szülői értekezlet az, amit szerintem nemcsak a szülő, hanem a tanár is a háta közepére kíván, mégis muszáj megtartani, miközben a te olvasatodban úgy tűnik, mintha a szülői egy tök jó buli lenne.

Ott valahogy nagyon sűrítve jön ki az, hogy körülötted vannak ezek az innen-onnan szalajtott emberek, akik szintén a prés alatt vannak, és akkor egyszer csak megnyilvánulnak. Szerencsére harmincvalahány emberből mindig van pár hülye, bárhol is van az ember. A szülőin látod, ahogy gyűlik a feszültség, a sokk, az unalom, és aztán valaki úgyis előáll valamivel. Amikor már számítottam erre, onnantól nem volt irtó unalmas a szülői.

A saját, iskoláskori tanárélményeid mennyire befolyásolták a mostani hozzáállásodat?

Szerintem azért nem befolyásolták olyan nagyon, mert az általános iskolás élményeim még a mélykommunizmusból származtak, a gimnáziumban pedig papokhoz jártam, az meg annyira más volt. Valóban én is éreztem egyébként, hogy a könyvön belül a tanárokkal foglalkoztam a legkevesebbet. Még fel is merült bennem, hogy esetleg bővítsem ezt a részt, de úgy éreztem, hogy az nem lett volna igazán őszinte. Arról akartam beszélni, amiről igazán tudok is valamit, és nem volt rajtam különösebb kényszer, hogy egy enciklopédikus művet tegyek le az asztalra.

Beírás - Iskolai túlélőkalauz apáknak
Beírás - Iskolai túlélőkalauz apáknak

Beírás - Iskolai túlélőkalauz apáknak

Szily László ma már klasszikusnak mondható apakalauza, a Kitolás 1–2. után újabb kötetet írt a gyereknevelés kínjairól és örömeiről. A Beírás eddigi életük legnagyobb kalandjára, a beiskolázásra és az iskolás évekre készíti fel az apákat. A szerző jellegzetes humorú rajzaival illusztrált szöveg végigveszi a legjellemzőbb iskolai élethelyzeteket, amelyekbe egy apa kerülhet. Válogatott idióták és szociopaták tanácskozása a szülői értekezleten, osztálykirándulás vadidegen alkoholistákkal, gyerekbulik, kínos fogadóórák és a közös tanulás megszégyenítő alkalmai. Kötelező olvasmány minden érintett apának és anyának, továbbá mindazoknak, akik akik túl vannak ezeken a keserveken, és azoknak is, akik érveket gyűjtenek a gyerekvállalás ellen – vagyis jóformán mindenkinek.

„Amikor már azt hitted, hogy érted és akár uralod is az életedet és a gyerekpásztorolást, egyszerre csak minden korábbi rendszer széthullik, és akkora tragédia szakad rád, mintha visszajöttek volna a szovjetek. Újra parancsuralom lesz, más osztja be az idődet, és ha nem gazsulálsz a Felsőbbségnek, a családtagjaid isszák meg a levét. Vagyis iskolába megy a gyerek.”

 
Belelapozás

Az egyik legnagyobb kérdés, amit már a sulikezdés előtt meg kell egy szülőnek válaszolnia, eleve az, hogy milyen típusú iskolába menjen a gyereke. Említetted, hogy egyháziba jártál – fel sem merült, hogy a gyerekeidet is oda írasd?

Nem. Ha valaki egyházi iskolába jár, és nem lesz utána mély vallásgyakorló, ami még ezekben az iskolákban is kisebbség, akkor nem hiszem, hogy olyan pozitív emléke lenne – én legalábbis így vagyok ezzel. Annyira meg az egyházi oktatás nem fogott meg, hogy akárcsak utánanézzek, hogy milyen általános iskolák vannak. Nem beszélve arról, hogy sajnos Magyarországon ez az egész nagyon erős politikai szósszal van leöntve, és én igyekeztem úgy irányítani a dolgokat, hogy a gyerekeim minél később találkozzanak ezzel az egész kellemetlen jelenségkörrel. Nekem ebből a szempontból is elég volt a piarista iskola, bár hozzáteszem, hogy az egy teljesen más történelmi helyzet volt. 1984 és 1988 között jártam gimibe, tök kommunizmusban, és akkor az iskola valamilyen szinten ellenzékinek számító helyszín volt, már csak az egyházi jellege miatt is, miközben meg annyira sötét dolgok mentek ott. A magyar vallásos katolikus középosztálynak volt a reprezentatív iskolája, és az nem egy annyira rokonszenves társadalmi osztály, hogy én azt szerettem volna, hogy közéjük járjanak a gyerekek. Végül arról az iskoláról, ahová hatodikig jártak – ha már nagyon akarunk ebből a szempontból skatulyázni –, elmondható, hogy egy rózsadombi fideszes iskola, de ez a része nem érdekelt. Csak azt nem akartam, hogy nagy adagban kapják a propagandát.

Annak idején, hogy dőlt el, hogy abba az iskolába fognak járni a gyerekeid?

Annyit kitaláltunk, hogy legyen olyan közel az általános iskola, hogy ha kell, egyedül is tudjanak suliba járni, és a közelben legyenek a haverok is. A nyílt napokon nemcsak az iskolára figyeltünk, hanem arra is, hogy a gyerek hogyan reagál. Az Áldásban volt egy tanító néni, aki el tudta érni, hogy a Borisz kapásból elmenjen vele: ő belevaló gyerek volt, de nélkülünk, idegenekkel nem ment sehova. Utána irtó boldog volt, hogy milyen jó volt az óra, és a végén tök nagy mázlival ez a nő lett az alsós osztályfőnöke. Ebből a szempontból így végül a gyerek választott. Szegény Miri esetében az már a fiatalabb testvér peche, hogy ő automatikusan ugyanabba az iskolába ment.

A közoktatás vitán felül első és legnagyobb próbatétele a szülőnek eleve az, hogy abba az iskolába járjon a gyerek, amelyikbe ő szeretné. A könyvből is kiderül, hogy van az a pont, amikor mindazok, akik addig becsületes és jogkövető szülőnek gondolták magukat, megbillennek, és nyugtázzák magukban, hogy a bejuttatás érdekében meg kell kötniük bizonyos alkukat. Ebben a folyamatban neked mi volt a legemlékezetesebb momentum?

Ez volt az a rész, ahol a legtöbbet merítettem a baráti körömből, de nekem is nagyon erős élményeim voltak. Amikor belegondoltam, hogy könyvet írok erről a témáról, akkor abszolút ez ugrott be először, és eldöntöttem, hogy erről mindenképp fogok írni. Nekem hatalmas pozitív és negatív élmény volt, ráadásul olyan, ahol óriási diadalt arattam azzal, hogy sikerült bejuttatnom a gyerekeket. De amúgy fantasztikus reakciókat váltott ki az emberekből ez a nyomulás. Egészen közeli ismerősök mesélték, hogyan nyaltak be olyan volt osztálytársaiknak, akik politikai karriert csináltak, és ez annyira borzalmas volt, hogy nekem rohadtul nem volt hozzá kedvem. Szerintem azért tudtam lazán végigcsinálni az iskolaválasztást, mert éreztem, hogy nem történik semmi, ha nem sikerül. Akkor egy másik iskolába ment volna a gyerek. Emiatt viszont felszabadultam, és a szavak erejére tudtam hagyatkozni. Tényleg semmifajta egyéb hátszelünk nem volt. Úgy ráadásul még jobb volt, hogy láttam, a többiek sokkal komolyabban veszik, torkokat harapdálnak át, és a cél érdekében elárulnának bárkit.

„Teljesen mindegy, hogy taxis vagy, nutriatenyésztő, programozó, író, biztonsági őr, dögkutas, köztársasági elnök, munkanélküli vagy cégtulajdonos, eddigi életed legnagyobb vizsgája a gyerek bejuttatása lesz az iskolába.”

Volt esetleg olyasmi, amit semmi szín alatt nem tettél volna meg, hogy a gyereked bekerüljön egy jó iskolába?

Teljesen konkrétan volt ilyen. Az ismeretségi körömben akadt olyan, aki egy olyan politikus révén juttatta be a gyerekét, aki befolyással volt a kerületben; ha nem is volt aktív, de ismert mindenkit. Nekem is lett volna rá lehetőségem, de azt eldöntöttem, hogy semmi ilyesmivel nem próbálkozom, inkább marad a szívózás, a jelenlét, hogy vegyenek észre, a beszélgetések. Miközben láttam, hogy milyen hisztérikusan és mennyire nyomulósan csinálják a legtöbben, arra gondoltam, hogy a csodafegyver talán éppen az lehet, ha megpróbálom lazán csinálni. Próbáltam jó benyomást tenni, én ezzel neveztem a versenybe.

A könyvet olvasva kicsit az volt a benyomásom, mintha kedvet akarnál csinálni ahhoz, hogy a férfiak jobban kivegyék részüket az iskolai életből, ezzel együtt pedig elismered azt is, hogy Magyarországon túlnyomórészt még mindig a nők intézik a gyerek iskolai ügyeit. Szerinted mi az oka, hogy itthon ezen a téren még mindig passzívak a férfiak?

Az okát nem értem, de a jelenséget én is tapasztaltam. Az ismeretségi körömben az iskoláról automatikusan mindenkinek az anyák jutottak eszébe, olyan családok esetében is, ahol egyáltalán nem az a modell, hogy bizonyos dolgokat az anyának kellene megcsinálnia. Már a nyílt napokon is – jó esetben – 80-20 volt az arány az anyák javára. Az elején ez direkt föllelkesített, mert nyilvánvaló volt, hogy nekem előnyt fog jelenteni, és a kevesebből jobban ki lehet tűnni. De most hogy mondod, lehet, hogy tényleg van egy ilyen íze a könyvnek. Nem is azt mondom, hogy hiányoztak a pasik, csak nem értettem, miért nincsenek jelen, mert azért egyik része sem annyira szörnyű az iskolának. A könyvvel tehát az is cél volt, hogy olyasfajta dologra nyissam rá az ajtót, amire a legtöbben maguktól nem nyitnák.

Nálatok az elejétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy te is elmész a szülőire, részt veszel a leckeírásban, ott vagy az iskolai rendezvényeken?

Igen, a munkánk jellege miatt nem is volt kérdés, hogy nálunk teljesen vegyes rendszer lesz. Meg hát én élveztem is. Köznapi értelemben persze lehet azt mondani, hogy iszonyú egy szülői értekezlet, de csak amíg meg nem látod benne a vicces elemeket. Szülőit viszonylag ritkán tartanak, és szélsőséges esetben másfél-két órát tart. Engem mondjuk megedzettek a misék az egyházi iskolában.

Egy apáknak szóló iskolai túlélőkalauzba hogyan kerül bele a szex?

A túléléshez elég fontos eszköz, és azért is raktam bele, mert amikor még kisebbek voltak a gyerekek, élt bennem egy olyan vágy vagy álom, hogy ahogy nagyobbak lesznek, majd könnyebb lesz a körülmények megteremtése, de később rádöbbentem, hogy épp ellenkezőleg. Azért az elég vicces, amikor az embernek a saját hálószobáját kell lezárnia, vagy a saját csajával kell keresnie hozzá a lehetőséget. Már én röhögtem rajta, hogy mennyire izgalmas téma lett. Meg hát ilyenekről beszélnek az emberek egymás között, és én is ilyenekről akartam beszélni.

A könyvben van pár téma, amiben sarkalatos álláspontot képviselsz, ezek egyike a házi feladat. A pedagógiai vitákban is mindig felmerül, hogy mi szükség a leckére, és szükség van-e rá egyáltalán. A saját élményeiden túl mi vezetett odáig, hogy ennyire ellenezd a házikat?

A leckeírás tönkreteszi az ember életét. Nálunk mind a két gyerek jó tanuló volt, tök értelmesek, és még így is annyit kellett tanulni, hogy azt vettem észre, hogy senki nem él semmilyen életet. Délután közepén hazavergődnek, nekiülünk leckézni és egyszer csak itt a fürdésidő. És mindig ez van. Pedig nem arról volt szó, hogy nehézfejűek lennének, vagy tanulási problémával küzdenének, mégis a leckeírás felemésztette az egész család életet.

Ez visszakanyarodik ahhoz, amiről az interjú elején is beszéltünk: amikor a gyerek elkezdi az iskolát, akkor a szülő, aki addig autonóm, önálló akarattal rendelkező embernek gondolta magát, kénytelen szembesülni azzal, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek behatárolják az ő mozgásterét is, és akkor eldöntheti, hogy megpróbál küzdeni ellenük, vagy a gyereke érdekében kompromisszumokat köt.

Ha az ember normális, akkor úgyis a kompromisszumok mellett dönt, hiszen minden harc a gyereken csapódik le. A rendszer ellen úgyse lehet harcolni, legfeljebb egyes képviselői ellen. Nem véletlen, hogy a könyvben többször előjön a sorkatonaság-hasonlat. Nekem senki sem osztotta be az időmet a katonaságon kívül, még a piarista papok se, pedig megpróbálták.

Mindez szerepet játszott abban, hogy a gyerekeid hatosztályos gimnáziumba mentek?

Persze. Eddig még csak az egyik gyerek töltött ott egy évet, de eddig nagyjából teljesítette azt, amit az iskoláktól vártam volna. Én azt gondoltam volna, hogy egy általános iskolában, amikor a gyerekeknek olyan az agya, mint a szivacs, ha érdekesen tartják az órát, akkor nem kellene a délutáni rabszolgaság. Amióta elkezdtem írni a könyvet, tőlem teljesen függetlenül zajlott az az újabb korrekciós folyamat a közoktatásban, amiben most már a minisztériumi emberek is arról beszélnek, hogy legyen kevesebb a lecke.

„Borzasztó, normális ésszel szinte elképzelhetetlen idők jönnek!” – figyelmezteted az apákat a könyv elején, mégis az volt a benyomásom, hogy közben azért elég jól szórakoztál. Alapvetően mi segített ebben?

Jól szórakoztam azért, mert szülő voltam, és nem gyerek, nem kellett mindig ott lennem, és így ki lehetett hozni a maximumot. Próbáltam a könyvvel is sugallni, hogy szerintem szülőként az a legjobb hozzáállás az iskolához, ha nem involválódik annyira mélyen az ember: ami kötelező, illetve azon belül, ami jó, azt kiélvezi, és aztán megpróbál az illendő keretek között a lehető legtávolabbról kommunikálni az iskolával.

A cikket a Brand & Content készítette a Bookline megbízásából, nem az Index szerkesztősége. Arról, hogy mi is az a támogatói tartalom, itt olvashat részletesebben.