A kommunista rezsim nagyon fél a gyertyák figyelmeztető fényétől

2009.01.07. 19:35

A blogról

Ez a blog egy napi válogatás arról, hogy mi történt 1989-ben. Beszámolunk a legérdekesebb hírekről, interjúkról, bemutatjuk a szereplőket, és megtudhatja azt is, mit hallgattunk, olvastunk, néztünk a moziban húsz éve, és milyen telefonok érkeztek a frissen induló TV2-höz és a Szabad Európa Rádióhoz. Ráadásul elolvashatja azokat a napi információs jelentéseket, amiket az MSZMP korabeli vezetői is megkaptak.

Partnereink

Videók

A magyar kommunisták példát vehetnének a szovjetektől. Hírek a Szabad Európa Rádióban, 1989. január 7., szombat


Világhíradó 

– A Fidesz tegnap esti budapesti, a Jurta Színházban megtartott fórumán, a felszólalók kifejtették, hogy a magyar ellenzéki erőknek össze kell fogniuk. Gadó György tudósít Budapestről.

G. Gy.: Új stratégiára és offenzív magatartásra van szükség az ellenzéki erők világos kiformálódása és összefogása jegyében. Ebben a követelményben foglalható össze az az öt rövid, de gondolatokban gazdag előadás, amelyet a Fidesz vezetőitől hallott a független ifjúsági szövetség szokásos fórumára összegyűlt közönség a Jurta Színházban, január 6-án.

Hegedűs István, Rockenbauer Zoltán, Molnár Péter, Szécsényi Mihály és Tirts Tamás minden demagógia és nagyképűség nélkül, a rendelkezésükre álló idő rövidsége ellenére is sokoldalúan és elmélyülten elemezte a politikai helyzetet. Külön elsimerést érdemel ez a rokonszenves stílus és modor, mely úgy látszik ma már általánosan jellemzi a szólamokból kiábrándult, gondolkodni és cselekedni kívánó fiatalságot, mint felnövekvő értelmiséget. 

Ha a magyar politikai élet ma túlnyomónak látszó tendenciája folytatódik, és nem áll be „reakciós” fordulat, akkor az átmeneti időszak, amelyben a magyar társadalom a demokratikus jogállam felé halad, új stratégiát igényel a Fidesztől – hangsúlyozta Hegedűs.

Offenzív fellépésre van szükség, mind a politikai akciók terén, mind a nyilvánosság, a hírközlés felhasználásában. Ugyanakkor arra is törekedni kell, hogy megnyerjük a radikalizmusra kevésbé hajlamosakat. Mindehhez alaposan kidolgozott távlati program kell, de részprogramok sem mellőzhetők.

Rockenbauer megítélése szerint a középtávú stratégiára kell összpontosítani. Ezzel összefüggésben azt vizsgálta – mintegy hangosan gondolkodva –, hogy vajon a hatalom birtokosainak különböző körei milyen engedményekre lesznek hajlandók? A helyzetet meglehetősen borúsnak látja Rockenbauer Zoltán, mert szerinte nyilvánvaló, hogy a fent lévők még a távlati lehetőséget sem akarják megadni arra, hogy más pártok elhódíthassák tőlük a hatalmat. Az MSZMP ideológiája, sem a lényege nem más ma már, mint a ragaszkodás a hatalomhoz. Ezért ez a valóságos szómágia, amit a szocializmus teljesen kiürült fogalmával űznek, ezért tabu még mindig 1956, és ezért nem engednek hozzányúlni a szövetségi rendszer kényes kérdéseihez. Mindamellett úgy tűnik – folytatta Rokkenbauer –, hogy a kormányban inkább a technokratáké a szó, míg a pártvezetésben a hatalom és ideológiája féltékeny őrei ülnek. Ebben a helyzetben – mint több előadó is utalt rá – tárgyalni ugyan kell és lehet a hatalommal, de vigyázni kell a Fidesz – és én hozzáteszem, minden ellenzéki erő – függetlenségére. Kétséges, szabad-e támogatni egy amolyan „nemzeti megmentés kormányát” , ha a hatalom a végromlás elhárítása címén próbálná integrálni a maga gépezetébe az alternatív csoportokat.

A hatalom – mutatott rá Molnár Péter – egyébként is igyekszik plagizálni az ellenzék követeléseit. Jó példa erre, hogy Grósz Károly javaslatára, az Országgyűlés szó nélkül munkaszüneti nappá nyilvánította március 15-ét. Holott, amikor a Fidesz aktivistái tüntettek ezért, a rendőrök még bekísérték és megverték őket. Bár az alternatív szerveződések még kiforratlanok, és valami tisztázatlanság, népfrontos vonás ezekben is fellelhető, mégis elsősorban arra kell törekedni, hogy világos ellenzéki arculatú koalíció létesüljön közöttük. Ezt a gondolatot Molnár Péter fejtegette, rámutatva, hogy nemcsak alkalmi akcióegységre van szükség, bár arra is. Rövid távon mindenek előtt a szabaddemokraták szövetségével célszerű együttműködni – mondta Rockenbauer.

Szécsényi Mihály szerint a független csoportokat elsősorban az kell, hogy megkülönböztesse az egyközpontú hatalomtól, hogy a többpártrendszert támogatják. Méghozzá nemcsak eszközként, nem öncélként, hanem olyan hatalmi szisztémaként, amely képes megszerezni az állampolgárok túlnyomó többségének a bizalmát. Molnár mindamellett helyesen mondotta, hogy alaposabban ki kell munkálni azt, miben állnak szemben a független csoportok a kommunista párttal. Ez a párt – figyelmeztet megint Szécsényi – még nem politikai
hulla, van társadalmi bázisa, és ezt figyelembe kell venni. Az MSZMP-t nem nem lehet egyszerűen a hatalom mániákusai sötét csoportjának tekinteni. 

Biztató fejlemény azonban, hogy ma már a párt konzervatív körei nem orientálódhatnak Moszkvára. Emiatt elbizonytalanodtak. Ma nálunk, kelet-európai viszonylatban egyedülállóan kedvező helyzet nyílik az úgynevezett „finnesítésre”, vagyis arra, hogy hazánk a finnországihoz hasonló belpolitikai önállóságot és mérsékelt függetlenséget vívjon ki Moszkvától. Erről beszélt Tirts Tamás, hangsúlyozva, hogy a lengyel és jugoszláv állapotok mind a kommunista pártot, mind Moszkvát, mind pedig a Nyugatot arra inthetik, hogy csak más úton érhető el a kibontakozás és egyben a stabilitás is.

Keresztes Lajos vidéki egyetemista méltán figyelmeztetett arra, hogy a magyar vidék még messze van a szabadságnak attól a fokától, ami a fővárosban tapasztalható. Ott még legfeljebb a 80-as évek elején tartanak, de az is lehet, hogy 1880-as, vagy 1780-as évek elején. 

+ + +

– Felolvassuk Hajnal László Gábor írását egy olyan szovjet példáról, amelyet a magyar vezetők nem követnek.

Az ókorban szokássá lett legsúlyosabb kegyeletsértés, a „Jaj a legyőzötteknek!” brutális gyakorlata, még a XX. század vége felé is tapasztalható némely földrészen, országban. Nálunk miért van ez így, hiszen az ellenkezőjére számos követhető példa akad? A küzdelemben szembenállók harcban veszítették életüket, és hősöknek, mártíroknak kell tekinteni azokat is, akik a megtorlás áldozataiként kerültek bitóra, kivégző osztagok fegyverei elé. A Kossuth Rádió Esti magazin műsorában, tavaly december 29-én arról beszélt ifjabb Marosán György kormányszóvivő, hogy Nagy Imrét és vele halott társait a közeljövőben tisztességgel eltemethetik hozzátartozóik. A másnapi hírekben pedig az Elnöki Tanács ülésén hozott határozatot közölték, miszerint többeket mentesítettek az 1956-os eseményekkel kapcsolatos büntetésük hátrányai alól. 174 elítélt közül most 120-an kaptak kegyelmet. Nem idézzük a teljes szöveget, mert akkor szóról-szóra elemeznünk kellene ezt a felemás és a valóságot jelentősen torzító döntést. Hogy a 120 főt három évtized múltán rehabilitálták, önmagában is elgondolkodtató, hiszen ezek az emberek nem bűnözők voltak. Országuk, népük, vagy még inkább hazájuk, nemzetük szabadságáért harcoltak, tehát nem lehet őket hosszan évülő gyilkossággal vádolni. Az ilyen cselekedetért főhajtás járna és szobor mindazoknak, akik a barrikádok innenső és túlsó oldalán küzdve buktak a kőre.

A Kerepesi temető 49-es parcellájában bárki meglelheti az 1848-49-es szabadságharcban Buda ostrománál elesett osztrák katonák jelképes sírját. A Gulyás testvérek filmszociográfiájában pedig azt láthatjuk, hogy az olaszok is ragaszkodnak a legszebb katonaerényekhez. Az Isonzó melletti emlékműre azt a feliratot vésték: „Ezen a csúcson váltak testvérekké a halálban olaszok és magyarok, akik az életben hű kötelességteljesítéssel harcoltak.” De a második világháborúban odaveszett százezrekért, a katonákért és a vétlenül elhurcolt polgári hadifoglyokért máig nem kondulhat harang Magyarhonban, és komoly szenzációnak számított, hogy két községben, Mányon, illetve Pincehelyen a helybéliek mertek, akartak népi obeliszket építeni.

Ám a kommunista rezsim nagyon fél a gyertyák figyelmeztető fényétől, mert ez a pislákoló sikoltás immáron négy évtizede figyelmezteti a hatalmon lévőket súlyos törvénysértéseikre, a fájdalomra, és bilincsbe verő embertelenségükre. Már-már a párt historikusai is előhozakodnak azzal, hogy az úgyneveztt népbírósági ítéletekkel kivégzettek között akadt jóegynéhány ártatlan, de koszorút mégsem kaphatnak. A koncepciós perek áldozatai közül néhánynak, főleg az egykori elvtársaiknak, díszsírhelyet adtak. A többi száz és ezer vétlen odaveszett földi maradványai viszont ki tudja, hol porladoznak a börtönök, internáló- és kényszermunkatáborok környékén lévő erdőkben? Noha őket is megilletné legalább egy jelképes emlékmű. Hogy 1945-től a szabadságharc kitöréséig ezerektől vették el a pótolhatatlant, az életet, s aki fontosnak érzi, az ártatlanoktól búcsúzván odamehessen fejet hajtani. 

Most miért nem alkalmazzák hazánkban a korábbi módszert, hogy a szovjet példát szolgaian másolják? Ott ugyanis a sztálinizmus áldozataira nem csupán lehet emlékezni, de pályázatot is hirdettek egy méltó emlékmű tervezésére, kivitelezésére. A magyar kommunista vezetők nem olvassák a Lityeraturnaja Gazeta és az Ogonyok című újságokat? Ezekben a nagy példányszámú sajtótermékekben nevek, tények bizonyítják, hogy az elismerten törvénytelen intézkedések miatt joghátrányokat feloldani: erkölcsi kötelesség. Nincs szándékunkban hozsannázni, dícsérgetni a Kremlben engedélyezettek mikéntjeit, hiszen azt nem tekinthetjük kegynek, ha vétleneknek hirdetnek megbocsájtást. De az MSZMP Politikai és Központi Bizottsága tagjai alaposan tanulmányozhatnák azt a döntést, amit a Szovjetunióban hoztak alig néhány nappal ezelőtt. Nevezetesen: Brezsnyev és Csernyenko neve nem méltó arra, hogy megörökítsék. A Lomonoszov Egyetemen sincs többé emléktáblája Szuszlovnak, és törlik a megdicsőültek sorából Zsdanovot, a hírhedt kultúrdiktátort is.

Ám mi lészen hazánkban, merről fúj majd a szél? Pótolni való akad jócskán, hiszen hősi halottunk, elfeledett, letagadott mártírunk hovatovább egy kisebb megyényi van. A jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben talán felesleges túl sok emlékművet építeni, ám a Nemzeti Színházra adakozott milliók elsinkófált maradékából valamicskét lehetne népünk legnagyobb drámáinak szereplőire áldozni, az odaveszett, elpusztult szüleink, testvéreink életére s holtára figyelmeztető szoborra költeni. Ez nem lehet többé politikai ügy. Az emberiesség legelemibb parancsa, hogy az utódok emelt fővel mondhassanak rekviemet és teljesíthessék hős elődeik és a szabadságért kűzdők testamentumát. A barbár „Jaj a legyőzöttnek!” gyakorlata pedig soha ne ismétlődhessék meg sehol a világon. A halottaknak kijáró tisztelet a veszteseket is megilleti.

Dicsőség a legyőzötteknek!

További dokumentumok az OSA honlapján.