Pozsgay a legnépszerűbb, őt követi Berecz és Csehák

Szenzáció: interjú jelenhetett meg Kis János ellenzéki filozófussal a Valóságban, valamint: nagy áremelkedéseket jelentenek be. Kossuth Rádió 1989. január 8. vasárnap.

Időjárásjelentés: Nagy a hőmérsékletkülönbség az országban. A Dunántúlon +4 fokot is mértek, a keleti országrészben viszont -9 fokig süllyedt a hőmérséklet. Délen és a Tiszántúlon szállingózik a hó. Gyenge hóesésre egyébként napközben is számíthatunk. Elszórtan kisebb esők is elő fordulhatnak. A hőmérséklet kora délután 3 és 8 fok között, észak¬keleten 0 fok körül alakul, késő este -2 és +3 fok között várható.

Sporthírek:

Vasárnapi Újság

– A Valóság és a Beszélő találkozott egymással. A Tudományos Ismeretterjesztő Társaság folyóiratában a szamizdat szerkesztője fejtette ki nézeteit. Új idők jele? Bízzunk benne! De magát az eseményt egyelőre kár lenne ellátni bármiféle címkével. Ezt erősíti meg Simkó János beszélgetése Pap Zsolttal, a Társadalomtudományi Intézet főmunka¬társával.

S. J.: Kétségtelenül az elmúlt hónap folyóiratcikkeinek egyik szenzációja Csizmadia Ernő interjúja a Valóság decemberi számában. Kis Jánossal beszélget és a cikk címe: A Filozófiai Intézettől a Beszélő szerkesztőségéig. Mindenekelőtt az a szenzációja a cikknek, hogy megjelenhetett, hogy Kis János újra megszólal. Persze az sem közömbös, amit és ahogy mondott. Tehát újabb politikai tabu került a nyilvánosság elé és újabb fal omlott le. Amikor megkerestelek, hogy beszélgessünk erről, azt érzékeltetted és én is azt éreztem, hogy meg kell, hogy szólaljon az ember óhatatlanul, ha már kortárs és ha már közelről ismerte az eseményeket. Dehát te egy pártintézménynél dolgozol és ez is esetleg jelenthet korlátokat. Szeretnék most nem kérdezni, hiszen azt már megtanultam, hogy lehet úgy is kérdezni, hogy az ember nem teszi fel a kérdést.

P. Zs.: Nagyon megtisztelő ez a párhuzamba állítás, én ez elől kitérnék, egyszerűen azért, mert azt hiszem, hogy nem összemérhető minőségekről vagy nagyságrendekről van szó. Kis János személyisége, produkciója kiemelkedően jelentős és ahhoz a magam tevékenységét – én sem és azt hiszem, hogy más sem teszi ezt – nem tudom hasonlítani. Kis János volt 1967-68 és 1973 között mondhatni, hogy Magyarországon, a korabeli huszonéves generációban, a kelet-európai neomarxizmus vagy marxizmusreneszánsz legnagyobb igazolt fiatal tehetsége. Ráadásul egy olyan mezőnyben, ahol több évfolyamtársa és fölötte járók valamennyien rendkívül tehetséges fiatalemberek voltak. 1973-ban elvesztette az állását, kizárták a pártból egy könyv miatt. Ezt követően – amint kiderül az interjúból is –, a következő 15 esztendőben a korábbi politikai vezetés által ellenzéknek nevezett társadalmi csoportosulás szellemi vezéralakja lett.

S. J.: Mi dönti el az útválasztást? A személyiségjegyek, a politikához való szakmai elkötelezettség, netán erkölcsi kérdések?

P. Zs.: A saját útválasztásomról, ami annak nevezhető, arról tudok beszélni, csakhogy azt hiszem, hogy ennek nincs különösebb jelentősége, erről nem érdemes beszélni. Mások, adott esetben Kis János útválasztásáról valóban érdemes beszélni, de helyette én nem beszélhetek. Most mégis hadd próbáljak valamit mondani arról az idő¬szakról, amikor ezek az indulások történnek, a 67-68-69-70-es évekről. Én azt hiszem, hogy olyan emberekről, fiatal emberekről van szó, volt szó, akik – és ez elhangzik az interjúban is – nagyon komolyan vették a filozófiát, és azt gondolták, hogy a filozófiai állásfoglalásnak politikai következményei kell, hogy legyenek az ember társadalmi maga¬tartására nézve. 1968 augusztusában megtörténik a bevonulás Csehszlovákiába, ezt követően ennek a filozófus csoportnak nem kevés tagja aláírja – történetesen Jugoszláviában – azt a filozófus találkozón megfogalmazott deklarációt, amelyik elítélte a bevonulást. Mert úgy tűnt nekik, hogy itt saját filozófiai világnézetükkel kerülnének szembe, ha nem vonnák le ennek a lépésnek a gyakorlati tanulságait, a negatív tanulságait. És ez történik a következő esztendőkben is. Szeretném elmondani azt, hogy egy olyan filozófus társaságról van szó, amelyik a hetvenes évek első felére marxista filozófusként, marxista filozófiai pozícióból eljut oda, hogy a marxizmus kritikáján fáradozzon. Ezért meghökkentő 1973-ban az a határozat, az az állásfoglalás, amelyik Bence Györgyöt, Kis Jánost és Márkus Györgyöt – aki náluk idősebb gondolkodó, a tanítómesterük volt és magamnak is volt szerencsém sziporkázó, egyedülállóan nagyszerű előadásait hallgatni a bölcsészkaron – kizárják a pártból, elbocsátják a munkahelyükről. Azért, mert nemcsak a filozófiát vették komolyan, hanem komolyan vették a marxizmust és azt gondolták, hogy nekünk mint marxistáknak – ami itt csak annyit jelent, hogy az ember felszabadításában kell gondolkodnunk – komolyan kell vennünk a marxizmus hibáit, fel kell tudnunk tárni problematikus pontjait, ki kell ezeket a pontokat javítanunk. Ha a marxi életműben ellentmondásokat találunk, ezeket felszínre kell hoznunk. Ezek az ellentmondások, mivel egy enciklopédikus jelentőségű gondolkodó ellentmondásai, megtermékenyítő kisugárzású ellentmondások, amiből tanulunk és mások is tanulhatnak. Azt hiszem, Illyés Gyulának van egy olyan mondása, hogy az eretnek hívőbb az egyház tagjainál. Valami ilyesmiről volt szó talán itt is. Befejezve ezt a visszapillantást, hadd tegyem hozzá, hogy ezt egészítették ki egy olyan pozícióval, amely a következőképpen fölvázolható. Ha elkötelezett marxisták vagyunk, akkor föl kell tennünk magunknak egy kérdést. Ez a kérdés a következő: hogyan lehet, hogy egy társadalmi rendszerben, amely magát a marxizmus eszméi jegyében fogantnak tartja, létezik alávetettség, létezik kiszolgáltatottság, létezik az alattvalói volt? Hiszen a marxizmus eszmerendszere azt mondja, a szocializmus mint társadalmi rendszer az ember termelés fölötti, politika fölötti, hatalom fölötti uralmának a meg¬valósulása, az ember uralja a társadalmi és termelési viszonyait. Mi itt a gyakorlatban, a társadalmi életben ennek az ellenkezőjével találkozunk. Következésképpen ez a rendszer vagy nem szocializmus, vagy Marx Károly tévedett és az, amit ő fölvázolt, mint elméletet, perspektívában nem megvalósítható. Ezen az úton el kellett volna indulni.

S. J.: Tehát ha jól értem, Kis Jánosék csoportja marxistának tekintette magát. Erre azt mondja a politikai hatalom vagy a politikai vezetés, hogy kérem, nem ti vagytok a marxisták, hanem az a marxista, akit én annak tartok.

P. Zs.: Ez eléggé abszurd és elképesztő helyzet. Ugyanis elvitatjuk társadalmi csoportoktól, bizonyos irányzatokat, gondolati irányokat képviselő csoportoktól az önmegjelölés létjogosultságát. Önmagában az a körülmény, hogy van egy társadalmi intézmény, amelyik azt mondja, hogy ő minősíti bizonyos premisszák alapján a társadalmi csoportok szellemi teljesítményét és ő mondja meg, hogy ki a marxista és ki a nem marxista és ki az antimarxista, ez – nevezzük nevén – a középkori egyház skolasztikájára emlékeztet. Ha összekapcsolnánk azzal a körülménnyel, hogy emberek azért, mert írtak egy könyvet, ahol ráadásul a marxizmus megújításán, a marxizmus hiányainak feltárásán és megújításán fáradoztak, és ezért elvesztették az állásukat egy magát a marxista filozófiának elkötelezett politikai párttól vezetett országban – ez megint csak a középkorra emlékeztet. Ehhez egy apróságot azért még hozzátennék. A korabeli politikai vezetés azt gondolta, hogy ezzel a diszkvalifikálással, ezzel a diszkvalifikáló minősítéssel kiszorítja a közéletből ezeket a személyeket. Ez valamennyire sikerült. Lehet, hogy azt is gondolta, hogy ők térdre kényszerülnek, vagy egy idő után legalábbis kezüket tördelve jönnek vissza az ajtón és kérik, hogy ismét foglalkoztassák őket.

S. J.: Ez figyelmeztetés volt másoknak is.

P. Zs.: Hogyne, ez a figyelmeztetés kétségkívül sikerült, hiszen a meg¬félemlítésnek és a félelemnek a hulláma öntötte el a korabeli, a hetvenes évek első felében és derekán a hazai kutatóhelyeket. Ezt bizony valamennyien jól tudjuk és megszenvedtük. De azt hiszem,hogy a korabeli vezetés ezzel a címkézéssel, hogy „ellenzék”, és hogy titeket diszkvalifikálunk – azt mondanám, hogy törököt fogott. Mert olyan partnerre, vagy olyan ellenfélre talált, amelyik a rá következő tizenöt évben a lábára állt, és ha egy kis csoport formájában is, de nem tágított és mondta és magyarázta – és a mai napig ezt teszi – azt az egyszerű körülményt, hogy az embereknek a véleményéhez mint saját véleményhez, vagy mint másként gondolkodó emberek véleményéhez joga van. Hogy létezik emberi méltóság és létezik, a morális egyenlőség, ami azt jelenti, hogy nem lehet – ismétlem magamat – ember és ember között semmilyen fölső hivatalnak és semmilyen állami instanciának különbséget tenni világnézetek, vallások, meggyőződések alapján úgy, hogy ennek egzisztenciális következményei vannak.

S. J.: Ez nemcsak ’68 és ’73 jelensége. Korábbra is visszamehetünk a magyar történelemben. Vegyük Szabó Dezsőt, Jászi Oszkárt, vehetünk következő időszakokat, sorolhatnánk itt neveket és irányzatokat – ugyanazok a tragédiák következtek be.

P. Zs.: Igen. Érdemes alighanem, ha röviden is, egy szélesebb összefüggés¬rendszerbe, egy történelmi hosszmetszetbe állítani ezt a jelenséget. Azt a jelenséget tehát, hogy embereket a véleményükért megkülönböztetnek. Hadd utaljak egy Erdei Ferenc és Bibó István levelezéséből talán ismert mozzanatra. Erdei Angliában tartózkodik – a harmincas évek második feléről van szó – és a következőket írja Bibónak, ha nem is szó szerint idézem. Hogy elképesztő, amit az ember ebben az országban talál. Itt parasztnak lenni, az egyik bevett foglalkozás a többi között. Az ember tetőfedő, pap, vagy festő, vagy egyetemi tanár, vagy éppen paraszt. Nálunk parasztnak lenni? Ez egy negatív értékítéletet, értékakcentust hordozó társadalmi minőség. Nálunk rögtön hozzá is teszik: büdös paraszt. Az ember érzi a diszkvalifikációt. De Erdei folytatja, mert azt mondja, hogy nálunk proletárnak lenni sem egy természetes, bevett társadalmi elfoglaltság vagy kategorizáció a többi mellett, mert nálunk a proletár, az proli. Nálunk, Magyarországon, a harmincas évek időszakában. Sőt, rögtön hozzátesznek még valamit, hogy büdös proli. Sőt, hozzáteszik, hogy moszkovita, bolsevik proli. A befejező sorokban Erdei az iparűzés, a kereskedelem, a bankszakma ténykedését említi, ami Magyarországon polgári foglalkozás és amit – a magyar polgárság gyengesége folytán – részben idegenajkúak, részben zsidó származású emberek űztek. Nálunk polgárnak lenni – mondja Erdei –, ami itt Angliában természetes társadalmi állapot meg kategorizáció, nálunk ilyen elfoglaltságokkal foglalkozni az idegeneknek, a jövevényeknek, a jöttmenteknek, vagy zsidóknak az elfoglaltsága. Micsoda ország, micsoda társadalom, hogy ezt nem tűri meg, hogy nem ismeri el a társadalmi élet természetes kategóriáit természetes egymás mellett élésben, hanem diszkvalifikálja őket. Nagyon érdekes módon ír erről Hankiss Elemér. 1949-50 után, a Magyar Dolgozók Pártja, mintegy revánsot véve a múlton, mintha megfordított előjelekkel, de ugyanazt a címkézést folytatja, ami a húszas és harmincas évek időszakában már megtörtént. Hiszen ha jól utánagondolunk, hazánkban az ötvenes évek időszakában egyetlen társadalmi réteg nem tudott nyugodtan megtölteni egy öntőformát – ami arra kellett volna, hogy abba belesimuljon –, mert azon nyomban minősítették. Minő¬sítették mint értelmiségit ingadozónak, habozónak, nyugati uszályokba kerülőnek; mint parasztot középparasztnak és ingadozónak. És a munkás se úszta meg szárazon. Hiszen a munkás is – és ez a nagy történelmi kontextus – ha munkahelyet változtatott, akkor lumpenproletár lett, ha jól keresett, akkor munkásarisztokrata lett. Valahogy az az ember érzése tehát, hogy senki nem maradhatott nyugton ebben a társadalomban, mert mindenki – egy központi politikai vezetés részéről – a szakadatlan minősítés, a megcímkézés terhének vagy áldásának volt kitéve. S menjünk tovább. 1956 nyarának vagy tavaszának az eszméiért az emberek 1957-58 után börtönbe kerülnek. De 1966 és 68 között nálunk, egy demokratikus szocializmus jegyében, ígéretében megfogalmazódó időszak indul, amelynek olyan szerzői , mint Dolmányos István, aki megírta a Szovjetunió történetét – előbb-utóbb a könyvükkel együtt a partvonalon kívülre kerülnek. Sík Endre Vihar a levelet c. könyve visszavonatik és azok az emberek, akik hisznek és elkötelezettek egy demokratikus eszmerendszerben, 1972-73-ra elvesztik az állásukat és kívül kerülnek a politikai párton. Meghosszabbítjuk a históriát még mindig, mert 1988 tavaszán, jól tudjuk, hogy négy embert kizártak a MSZMP-ből, akik azon törték a fejüket, hogy hogyan lehet kikerülni egy zsákutcából és hogyan lehet megújítani azt a pártot és azt a társadalmi rendszert, amelyben élünk. Tehát a címkézések gyakorlatáról van szó, ami úgy tűnik, hosszú életű a hazai történelemben. Ebbe a hullámba illeszkedik bele minden bizonnyal az, amiről elkezdtük a beszélgetésünket. Az a ’73-as határozat, amelyik egy nagyon-nagyon rangos, egy nagyon fontos filozófiai produkciót belegyömöszölt a kispolgáriasság és revizionizmus ágyába. Nagyon jó volna, hogyha megjelenne egyszer ez a ’73-as állásfoglalás, és ha megjelenne az a 600 oldalas munka is. Azt hiszem, hogy ez elrettentő örök mementó volna atekintetben, hogy Magyarországon hogyan történt szellemi produkcióért szellemi boszorkányüldözés, sőt, szellemi boszorkányégetés. Vagy legalábbis hogyan próbálkoztak ezzel.

– Levél a mából és a továbbélő történelemről:

Vasárnapi Újság szerkesztősége, Győri Béla szerkesztő úrnak.

A műsor beindulása óta hallgatom az érdekes, színvonalas vasárnap reggeli adást. Nagyon sok ismerősöm véleményét tolmácsolom, hogy további, eddig tabuként kezelt eseményeket tűzzenek műsorra. Úgy érzem, a magyar népnek jogában áll megtudnia az 1945 utáni eseményeket úgy, ahogy azok megtörténtek. Még akkor is, ha az elkövetők még életben vannak, hiszen felelősségre vonás úgysem lesz. Kívánatos lenne, ha a koncepciós perek, kuláküldözés, deportálások, internálások, B-listák nyilvánosságot kapnának. De nagyon jó lenne, ha a magyar kastélyok szomorú sorsáról is megemlékeznének. Hogy pusztult el a volt királyi palota, kik fosztották ki a gödöllői kastélyt és még sok mást, hiszen ezek a nemzeti vagyon részét képezik. Boldog új évet kívánok a szerkesztőségnek, üdvözlettel, Marsall Jenő, nyugdíjas.

+ + +

– Holnaptól központi áremelések lépnek életbe hazánkban. Szikszay Béla államtitkár, az Árhivatal elnöke, a Vasárnapi Híreknek adott interjúban elmondta, hogy az élelmiszerárak 16-17 %-kal emelkednek, ezen belül a hústermékekért 16, a tejtermékekért pedig 40 %-kal kell többet fizetni. Drágulnak a sütőipari termékek és magasabb lesz a cukor, valamint az édességek ára is. Emelik a kocsiárakat is, átlagosan 25 %-kal. Február 1-jétől Budapesten 80, országos átlagban pedig 62 %-kal lesznek drágábbak a busz-, a villamos- és a metrójegyek. A részletes áremeléseket ismertető közleményt ma este teszik közzé.

+ + +

Tallózás hetilapokban és folyóiratokban

– Magyarország jövőjének megítélésében a legoptimistábbak a 60 éven felüliek. Ezt tűnik ki többek között abból a reprezentatív vizsgálatból, amelyet novemberben végzett a Magyar Közvélemény-kutató Intézet és most a HVG közöl.

A lakosság általában helyesnek ítéli a demokrácia és a pluralizmus erősítését, az emberi szabadságjogok kiterjesztését célzó változásokat. A korábbinál nyíltabb, jobb tájékoztatással és az utazási könnyítések bevezetésével értettek leginkább egyet – foglalják össze a közvélemény-kutatók. A közismert magyar politikusok népszerűségi listáján Pozsgay Imre vezet, őt Berecz János és Csehák Judit követi. Az ismeretségi lista vezetője viszont Kádár János, őt Grósz Károly és Csehák Judit követi.

– Egy másik népszerűségi listán szintén előkelő helyen áll Nagy Ferenc állampolgár, akit 7. emeleti másfél szobás lakásában keresett fel a Képes 7 riportere. Nagy Feró – mert így ismertebb a fiatalok körében – szívesen politizál, és kulturpolitizál, bár vicsorító kedélye a régi. Kelet-Európában bizonyos generációk egymáshoz tartozásának nem volt más dokumentuma és kifejező eszköze, mint a rockzene, a rockegyüttes szeretete. Nálunk vagy nem érnek rá, vagy nem is akarnak törődni az ifjúság közérzetével, mint ahogy a rock erejében rejlő lehetőséget sem ismerte fel a hatalom. Tömegek vesztek el olymódon, hogy nem figyeltek rájuk, hogy nem vették komolyan a rockmozgalmat.

– Az egymás érveiből is okulni tudó nézetcserék, a demokratikus viták kialakulásának igénye sürgeti az utóbbi időben az első és második nyilvánosság, a hivatalos sajtó és az ún. szamizdatok közötti kapunyitást. A Kapu és a Valóság friss számai ennek jegyében foglalkoznak a második nyilvánosság talán legfontosabb és legnagyobb hatású orgánumával, a Beszélővel, amelynek jubileumi 25. számát köszöntendő, nemrég rendeztek estet a Jurta Színházban. A Beszélőről szóló interjúkat Schreiber György olvasta.

A fenti témákról részletesen itt olvashat>>>

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!