Ült volna Kádár a demokrácia börtönében is?

Húsz éve, 1989. július 6-án halt meg Kádár János. Azon a napon, amikor a Fővárosi Bíróság jogerősen rehabilitálta a Kádár által törvénytelenül kivégeztetett Nagy Imrét és társait. 2004-ben a rendőrség bűnsegédnek mondta ki Kádárt Nagy Imréék Romániába internálása miatt. Ez az egyetlen elmarasztaló határozat nemcsak Kádár, hanem az előző rendszer egész politikai vezetéséről. Közülük azok, akik túlélték a rendszerváltást, egyáltalán nem, vagy csak tanúként vettek részt az eljárásokban.

Kádár János 92 évesen a vádlottak padjára kerülhetett volna, ha túléli a rendszerváltást. Nem először került volna ilyen helyzetbe. A Horthy-korszakban rács mögé került az illegális kommunista mozgalomban való részvételért, majd katonaszökevényként is. És lecsukatta 1951-ben Rákosi is egy olyan koncepciós perben, amihez hasonlókat belügyminiszter korában kiválóan ismert, sőt a törvénytelen halálos ítélettel végződő Rajk-perhez asszisztált is.

Kádár és Münnich, a bűnsegédek

„Kádár János miniszterelnök és Münnich Ferenc belügyminiszter a személyes szabadság megsértése bűntettben bűnsegédi magatartást valósítottak meg” – állapította meg egy 2004. április 25-i határozatban Tamics Gábor rendőr alezredes, az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Főosztályának osztályvezetője. A rendőrség ezt Nagy Imre, munkatársai és családtagjaik 1956. novemberi, Romániába történő elhurcolásával kapcsolatban mondta ki.

Kádárt és Münnichet azért találta bűnsegédnek a rendőrség, mert – a határozat szövege szerint – bár Nagy Imréék Romániába internálásáról az szovjet vezetők döntöttek, de Kádár és Münnich tudtak erről, és nem tettek semmit a megakadályozására. Sőt segítséget nyújtottak a megszálló hatalom által elkövetett, a magyar jogba ütköző cselekmény végrehajtásához. Kádár azzal, hogy a jugoszláv vezetésnek kiadta azt a nyilatkozatát, hogy a jugoszláv nagykövetségre menekülő miniszterelnök és csoportjának tagjai szabadon távozhatnak saját lakásukba, noha tudta, hogy a szovjetek Romániába szállítják őket. Münnich pedig a szovjetek rendelkezésére bocsátotta azt a buszt, amivel a követségről nem haza, hanem egy katonai kollégiumba vitték Nagyékat.

Kádárra és Münnichre, ha még éltek volna, és bíróság elé állnak, ezért három évig terjedő szabadságvesztést szabhattak volna ki. (A rendőrség meghallgatta az ügyben Biszku Bélát is, aki a Központi Bizottság tagja volt 56-ban, és 57-től belügyminiszterként vett részt a megtorlásokban, de csak mint tanút, nem volt gyanúsított. Az 1921-ben született Biszku Béla még él.)

Szerény felelősségrevonás

Összesen ennyi, amit a rendszerváltás után a magyar bűnüldözés és igazságszolgáltatás felrótt személyesen Kádár Jánosnak, illetve az előző rendszer politikai vezetésének. (Halottak ellen nem indítanak büntetőeljárást, Kádár és Münnich esetében azért jutottak el idáig, mert nem lehetett tudni, hogy pontosan kik a bűncselekemény elkövetői. Amikor kiderült, az ügyükben megszüntették a nyomozást.) Ezt is négy év alatt, a Deport ’56 nevű szervezet és jogásza, Róth Miklós többször visszautasított, majd sorozatos panaszokra részben mégis kivizsgált feljelentése alapján (forrás: Róth-Szerdahelyi: Kádár bűnös, 2007).

A Deport ’56 eredetileg 860 magyar Szovjetunióba deportálása és Nagy Imréék Romániába hurcolása miatt tett feljelentést 2000. október 23-án. A feljelentetteknek aljas indokból, a személyi szabadság megsértésével elkövetett háborús büntettért kellett volna feleniük.

Azért ez a minősítés, mert az Alkotmánybíróság döntése szerint csak olyan, az előző rendszerben elkövetett bűncselekményben indulhat nyomozás, ami még nem évült el, és a genfi egyezmények szerint nemzetközi fegyveres konfliktusokban vannak olyan bűncselekmények, amelyek nem évülnek el. A szovjet megszállás miatt november 4-e után nemzetközi fegyveres összetűzés volt Magyarországon, Nagy Imréék internálása megsértette a genfi egyezményt. Így Kádár és Münnich ügyét – ami rendes körülmények között három-négy év alatt elévült volna – elő lehetett venni. De például Nagy Imréék pere a rendőrség álláspontja szerint már nem tartózik ebbe a körbe, ők ugyanis kikerültek a genfi jog hatálya alól, amikor őrzésüket a szovjetektől átvették a magyarok.

Zétényi  & Takács

A rendszerváltás után a parlament, pontosabban az akkori MDF–KDNP–FKGP-koalíció tett néhány tétova kísérletet arra, hogy a törvénytelenül meghurcoltak rehabilitálása és a lehetőségekhez képest kárpótlása mellett az előző rendszer felelőseinek számonkérését is rendezze.

Az Országgyűlés 1991 őszén futott neki – egyidőben az ügynöküggyel – a Zétényi–Takács-törvény néven elhíresült tervezet tárgyalásának. A javaslat célja az volt, hogy „megnyissa a büntetés lehetõségét az 1944. december 21-e, az ideiglenes nemzetgyűlés elsõ ülésnapja és 1990. május 2-a, a szabadon választott új magyar parlament elsõ ülésnapja közötti idõben elkövetett szándékos emberölésnek vagy hazaárulásnak minõsülõ cselekmények miatt, melyekkel kapcsolatban az állam politikai okból nem érvényesítette büntetõ igényét”. Mégpedig az indoklás szerint azért, hogy a bűnös is, a társadalom is tudja: a nemzet és a demokrácia ellen elkövetett súlyos bűnök nem maradnak büntetlenül.

Ahhoz képest, hogy a téma milyen indulatokat váltott ki a közéletben, a törvénytervezet korántsem volt durva: nem büntettek volna olyan cselekményt, ami akkor nem ütközött a btk.-ba (szemben például a németekkel), a számonkérést a szándékos emberölés, a halált okozó súlyos testi sértés (ez az államvédelmi hatóságnál agyonvert emberek miatt került be) és a hazaárulás esetében alkalmazták volna, utóbbit a kormánypárti képviselők egy része is vitatta. Ráadásul a tervezet lehetőséget adott volna arra, hogy a bíró korlátlanul enyhíthesse a büntetést. De legalább nevezzék meg a bűnösöket.

Csakhogy a rendszerváltás sajátossága volt, hogy a legsúlyosabb bűncselekmények a Rákosi-időszakában és a Kádár-korszak elején, vagyis az 56-os forradalom leverése közben és után történtek, azaz 1990-re már elévültek. Zétényiek azzal érveltek, hogy erről ebben az esetben szó sem lehet, az elévülés logikája abból ered, hogy az igazságszolgáltatás mindent megtesz egy bűncselekmény felderítésére, de sikertelenül. Csakhogy az előző rendszerben az államnak egyáltalán nem volt érdekében felderíteni ezeket a bűncselekményeket, hiszen felülről jött instrukciókra követték el őket, sőt a végrehajtókat börtön helyett inkább kitüntetésekkel jutalmazták.

Orbán inkább parlamenti bizottságot állított volna fel

Az akkori kormánypárti képviselők többsége támogatta a javaslatot (nem mindenki, az MDF-es Elek István vagy Debreczeni József például nem szavazta meg).

A Fidesz és az MSZP nemmel szavazott, az SZDSZ nemmel felérő tartózkodással jelezte fenntartásait. Az elutasítás okai változatosak voltak. A Fidesz vezérszónoka, Fodor Gábor tisztán jogi szempontokat hozta fel, a jogállamiságot féltette az elévülési idő körüli vita miatt. (Fodor hivatkozott Kövér Lászlóra is, aki az ügynökügy vitájában azt mondta: „Mi az igazán fontos? Napi politikai érdekektõl vezettetve visszatérõen demonstrálni a kommunista rendszer iránti kérlelhetetlenségünket, vagy arra törekedni, hogy minél hamarabb meghaladjuk a kommunista rendszer egyik legtöbb kárt okozó hagyományát, mely szerint a jog a mindenkori politika cselédlánya, amelyen idõnként erõszakot lehet tenni.”) Orbán Viktor arra kérte az előterjeszőket, hogy vonják vissza a javaslatukat, és egy parlamenti bizottság felállításával rendezzék az ügyet. Az MSZP támogatta Orbán ötletét.

Mécs: Az öreg Marosánon kívül kit lehet még elkapni?

Az SZDSZ is hasonló álláspontra jutott, mint a Fidesz. A vezérszónok az 56 után halálra ítélt Mécs Imre volt. A jogi szempontokat azzal egészítette ki, hogy a Zétényi–Takács-féle számonkérésnél ugyanaz történne, mint a második világháború után: „Rámutatnánk pár tucat, pár száz emberre; rámutatnánk, hogy õk voltak a hibásak, õk hívták be az oroszokat, õk akasztottak fel minket, õk rontották el a dolgokat. És ezzel mit érnénk el? Megint lenne egy csomó bűnbak, aki megérdemelten ülne ott – ne vitassuk –, de nem tisztulna meg a magyar társadalom, nem vizsgálná meg azt, hogy hogyan történhetett, hogy egy egész nép a járomba dugta a fejét, hogy történhetett az egész dolog, hogyan jutottunk el a legvidámabb barakkig, hogy foszlott szét minden közösségünk.”

„A nemzetnek nincsen arra energiája – mondta Mécs –, hogy harmincöt, illetve negyvenöt évvel ezelõtti bűnöket a büntetõjog sajátos és minuciózus eszközeivel büntessen. Mai életünknek a jobbítására kellene koncentrálni, és elsõsorban a társadalom ezt várja el tõlünk.” Problémás a bizonyítás is ennyi idõ után: „Az öreg Marosánon kívül nem tudom, hány embert lehet még elkapni.” (Marosán György rendszeresen büszkélkedett azzal, hogy ő hívta be az oroszokat, és 1956. december 8-án azzal dobta ki a hozzá tárgyalásra érkező munkástanácsos küldötteket, hogy „máig tárgyaltunk veletek, de ti nem vagytok forradalmárok, ti ellenforradalmárok vagytok! Mától lövetünk.” Salgótarjánban még aznap belelőttek a tömegbe, 131-en haltak meg. A következő napokban több sortűz is eldördült. Marosán a megtorlás időszakában Kádár mögött a második ember volt. 1992 decemberében halt meg, nem vonták perbe.)

Horn: Apám is a feljelentések áldozata lett

Az MSZP is elutasította a javaslatot, az előbbi indokokon túl még arra hivatkozva, hogy boszorkányüldözést indíthat el. Horn Gyula ugyan az ügynökügyben szólalt fel, de érintette ezt a témát is. Karhatalmi múltjára is utalva azt mondta, hogy ő semmi olyat nem tett, amit meg kellene tagadnia. Szerinte hiába mondták a törvénytervezet készítői, hogy csak néhány tucat felelősségre vonásra számítanak, de neki már arról van tudomása, hogy tízezer fölött van a feljelentések száma, és ki tudja, hol fog ez megállni?

„Emlékeztetni kívánom önöket arra, hogy 1944-ben, amikor a németek bevonultak, közel egymillió feljelentés érkezett a németekhez. Elnézést, nem személyeskedés, de apám is ennek az áldozata lett.” Horn szerint a törvényjavaslat az ügynöktörvénnyel együtt a megfélemlítés, a zsarolás és a leszámolás eszköze lehet. Viszont a milliókat nem a politikai erők közti leszámolás, hanem a mindennapi megélhetés gondjai foglalkoztatják, mondta Horn, sietve hozzátéve, hogy ez nem demagógia.

Hasznos: Utólag büntették a náci kollaboránsokat is

Hasznos Miklós (KDNP) ugyanakkor azzal érvelt, hogy a népek igazságérzete megköveteli és mindig megkövetelte, hogy pusztán az idõ múlása ne adjon menlevelet azoknak, akik a saját népük ellen vétkeztek: „Ezért még ma is felelõsségre vonhatók bizonyos államokban és bizonyos államok jogrendje szerint a náci kollaboránsok, és ezt a jogszabályt nem akkor hozták, miközben kollaboráltak, hanem jóval késõbb utána.”

Hasznos úgy vélte, hogy a súlyos bűncselekmények és elkövetõik, akik ebben a körben érintettek lehetnek, nem teszik ki talán még az ötven fõt sem. „Semmiféle boszorkányüldözésrõl szó nem lehet, pusztán arról van szó, és a KDNP éppen azt akarja elérni ezen törvényjavaslat támogatásával, hogy ne demagóg jelszavaktól feltüzelt utca és tömegek szolgáltassanak igazságot, ne mocskoljanak embereket, netán olyanokat, akik ártatlanok, hanem egy demokratikus állam jogrendjében a védelem számára biztosított minden eszköz és garancia felhasználásával, törvényes eljárás keretében kerülhessen csak sor bárkinek a felelõsségre vonására, mert véleményünk szerint az igazságszolgáltatás nem azonos a megtorlással, és a menlevelet követelõk hiába is állítják, a büntetés sem azonos a bosszúval.”

Szemben például Csehországgal, nálunk nem szerepelt a tervezetben, hogy az előző rendszerben fontos pozíciót betöltők ne viselhessenek egy ideig közhivatalt. Hack Péter az ügynökkérdés parlamenti vitájában meg is jegyezte, hogy miért van az, hogy egy III/III-as ügynök – amúgy szerinte helyesen – nem lehet miniszter, ezzel szemben egy egykori KB-titkár kormánytag vagy akár miniszterelnök is lehet. Ahogyan a Miniszterelnöki Hivatalban a KISZ KB felsőoktatási főosztyának egykori vezetője helyettes államtitkári rangban tölthet be felelős pozíciót, és ezzel kapcsolatban senki sem emeli fel a szavát. A tiszta az lenne, ha mindenkinek közismert lenne a múltja.

Hogy ez mennyire nem foglalkoztatta a közvéleményt, azt azért jól mutatja, hogy Horn Gyula karhatalmista múlttal vagy Medgyessy Péter állambiztonsági szt-tisztként, később Gyurcsány Ferenc KISZ-es főtitkári múlttal is lehetett demokratikusan megválaszott miniszterelnök.

A parlament végül koalíciós többségggel, nem véletlenül november 4-ére, az orosz megszállás kezdetére időzítve 1991-ben elfogadta a Zététnyi–Takács-törvényt. A Fidesz egységen elutastította, az MSZP is nemmel szavazott, az SZDSZ tartózkodott. (A név szerinti szavazás eredménye itt található.)

Göncz és a Sólyom vétója

Az elfogadott törvényt Göncz Árpád köztársasági elnök aláírás helyett az Alkotmánybíróságra küldte. Az Alkotmánybíróság pedig, élén Sólyom Lászlóval, a jogbiztonság és a jogállamiság védelmében megtorpedózta a Zétényi–Takácsot, kifogásolva az elévülési idő újraindítását, és kisebb részben a hazaárulás utólagos büntethetőségét. Az AB később is visszavert néhány hasonló kíséreletet.

Néhányan mégis a vádlottak padján

Végül néhány per mégis elindulhatott. Bár először közönséges bűncselekménynek, azaz elévültnek minősítették a sortüzeket, de a Legfelsőbb Bíróság a genfi jogra hivatkozva utat engedett a sortűzpereknek, mert azok a nemzetközi jog szerint nem elévülő, emberiség elleni, háborús bűncselekmények.

Vizsgálták a tatai, a tiszakécskei, a salgótarjáni, a mosonmagyaróvári, a berzencei, a kecskeméti, az egri, a Kossuth téri és a Nyugati pályaudvarnál eldördült sortüzeket. Összesen három esetben szabott ki a bíróság letöltendő börtönbüntetést: a salgótarjáni ügyben az egyik vádlottat öt, a másikat kétévi végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték. A tatai ügyben is öt évet szabott ki a bíróság, Korbély Jánost azonban felmentette a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, mert a fegyveres felkelő megölése nem merítette ki az emberiesség elleni bűntett kritériumait.

Politikai vagy katonai vezetőt egyik esetben sem ültettek a vádlottak padjára.

Varga László történész például így emlékezett egy ilyen, általa a bírósági felelősségre vonás paródiájának nevezett perre a Goethe Instiut konferenciáján:

A visszamenő ítélkezés helyett megkaptuk a sortűzpereket, az 1956-os tömegmészárlások pereit. Nem tudom, láttak-e már ilyent, nekem a salgótarjáni sortűz (vagy száz halott) budapesti tárgyalásához volt szerencsém. A bíróság éppen Czinege Lajost hallgatta ki. A fiatalabbak kedvéért: ő honvédelmi miniszterként villaépítésével híresült el, 56-ban viszont valóban köze volt a sortüzekhez, nem ő lőtt, de parancsot adott rá. A bíróság – nevezetesen a Fővárosi Bíróság egyik legkeményebb bírája – mégsem vádlottként, hanem tanúként hallgatta ki. Ez a jelenet körülbelül egy órát vett igénybe, természetesen a »szelektív memória« tankönyvbe illő példájaként, és végül a bíró hazaküldte Czinegét. Ha láttak sértett hadurat, hát ő az volt. Csak ennyi? Mi az, hogy vége? Ez volt az utolsó szereplése, bármely színész megirigyelné ezt az abgangot.

Hárman is bánják, tizennyolc év után

Az elszámoltatás igénye a későbbi parlamenti ciklusokban már nem került elő. Kádár felelőssége viszont időről időre igen, váratlanul például Szabó Zoltán szocialista képviselő is legyilkosozta, miközben a baloldalt védte Révész Máriusztól:

Nagy Imrét egy olyan hatalom végeztette ki, pontosabban annak az elsõ embere, Kádár János, aki mindhaláláig vetélytársat látott és hatalmának veszélyeztetõjét látta Nagy Imrében, akit valóban idegen szuronyok ültettek Magyarország kormánya élére vagy pártja élére, tudom is én. Ez kétségtelen tény.

Hogy mi volt a törvényhozási kudarc oka, arról az első szabadon válaszott parlament három képviselője is elmondta a véleményét az Átvágva – rendszerváltoztatások és számonkérések című, a XX. századi Intézet és a Habsburg Intézet közös rendezvényén, idén június 15-én.

Kónya Imre szerint a rendszerváltás komoly deficitje, hogy a törvényes igazságtétel még olyan mértékben sem történt meg, amilyen mértékben a jogállami rendszerváltozás keretében megtörténhetett volna. (Azokra a korabeli ellenzéki felvetésekre, hogy az elévülési időn belüli ügyekben miért nem kezdeményezett eljárásokat az igazságszolgáltatás, a kormánypártiak akkor nem válaszoltak.)

Kónya elmondta azt is, hogy a 90-es évek elején hetente két-három vidéki fórumon is részt vett, és ezeken mindig szóba került az igazságtétel. „Mindannyiszor elmondtam: nem igaz az, hogy itt boszorkányüldözés lesz, hanem kizárólag a főbenjáró bűnösök, gyilkosok, hazaárulók felelősségre vonására kerül sor. Mégis érzékelhető volt, hogy sokan úgy gondolkoznak, nem kellene ezzel foglalkozni, mert jönnek ezek a purifikátorok, és a végén még én is sorra kerülök, aki tizenöt évvel ezelőtt, mondjuk, lopott téglából építkeztem. Ilyen volt a közhangulat. Valószínűleg önmagától is, de a sajtó ezt különösen felnagyította, és ezt tette az értelmiségnek egy jelentős befolyással rendelkező része is.”

Kónya hozzátette azt is, hogy akár terhel a felelősség ebben bárkit is, akár nem, az, ami akkor nem történt meg, húsz évvel később már semmiképpen sem pótolható.

A szavazáson tartózkodó, volt MDF-es Elek István szerint az a kudarc oka, hogy a két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ nem egy koalícióban foglalkozott a nagy ügyek megoldásán, hanem egymás nyírásával voltak elfoglalva. Az SZDSZ-nek nem volt érdeke, hogy a kormány sikeresen végigvigye ezt az ügyet. Így a politika foglya lett ez az ügy is.

Az egykori SZDSZ-es Hack Péter alkotmányjogász Huntington 1991-es, Harmadik hullám: demokratizálódás a 20. század végén című könyvét idézte fel. Ebben leegyszerűsítve az áll, hogy rendszerváltások idején két lehetőség van: üldözni és büntetni, vagy elfelejteni és megbocsátani. Mind a kettő mellett komoly érvek szólnak. A görögök az előbbit válaszották, kifejezetten a főbűnösökre koncentrálva, a spanyolok az utóbbit, amire SZDSZ-es és MSZP-s oldalon is hivatkoztak.

A magyar modell a Huntington szerinti lehetséges legrosszabb lett: nem üldözünk, nem büntetünk, de nem is felejtünk. Az is igaz, hogy az akkor példaként felhozott amnéziás spanyol modellről időközben kiderült, hogy mégsem működik annyira jól, Zapatero szocialista miniszterelnök 2004-es hatalomrajutásakor, harminc évvel Franco halála után elővette a diktatúrában elkövetett bűnök kérdését.

Az, hogy a kommunizmus alatt elkövetett bűnök ügyét az ügynöküggyel együtt nem sikerült megnyugtatóan rendezni, egyfelelől egy morális deficitet is teremtett, de ezenfelül nagyon súlyos jogállami deficitet is okozott. A rendszerváltáskor nem sikerült a jog uralmát világossá tenni, és ennek hiánya aláásta a jogrendszer stabilitását, aminek a következményeit látjuk most.

Hack szerint a jövőre nézve is nagyon fontos lett volna rendezni ezt a kérdést, hiszen lehetnek még olyan helyezetek, amelyek morális kérdés elé állítják az embert, és újra választani kell, vajon együttműködjön az ember egy elnyomó rendszerrel, vagy sem. Történelmi perspetíkvában az lenne a szerencsésebb, ha bízhatna benne, hogy erkölcsileg helyes döntése kifizetődik, és nem az jár jól, aki él az alkalommal, és mindig jó ütemben belép a nyilaskeresztesekhez, aztán az MDP-be, majd az MSZMP-be.

Félt-e Kádár a felelősségre vonástól?

Rendszere gyengülését látva Kádárban a korábban agyonhalgatott múlt egyre inkább félelemforrás lett. Szabó Miklós írta (A jellem és szerep, Rubicon 2000/6), hogy amikor az 1985-ös MSZMP-kongresszus után Kádár lába alól kicsúszott a valóság talaja, és három bizalmasa, Fock Jenő, Burgert Róbert és Horváth Ede lemondásra szólították fel, azt válaszolta, hogy amennyiben ezt megteszi, akkor „először a nyakamba varrjátok a Rajk-ügyet, azután a Nagy Imre-ügyet”.

Kádár utolsó, rendkívül zaravos beszédének középpontjában is Nagy Imre áll. Sólyom András, a Kádár János utolsó beszéde című film rendezője a beszéddel összefüggésben az MTI-nek úgy fogalmazott: amikor Kádár azt mondta, „nekem az a bajom, hogy az agyam örökké forog”, valójában mindenkinek el akarta mondani, hogy mi minden nyomasztja a lelkét. A rendező a film moderátorával, Kornis Mihály drámaíróval együtt úgy gondolták, hogy Nagy Imre kivégeztetéséért érzett felelőssége mondatta Kádár Jánossal a következőket: „Én elkövettem egy hibát. (...) És ami ebből következik: Bocsánatot kérek!”

Arról, hogy Kádár hogyan élhette meg Nagy Imréék temetését és rehabilitálását, írt az újratemetés huszadik évfordulóján Nagy Imre unokája is. A Történelemtanárok Egyletének honlapján megtalálható visszaemlékezésben Jánosi Ferenc felidézi az utolsó beszédből írt Kornis Mihály-könyvet. Ebben Kádárné így emlékezett vissza férje utolsó napjaira:

A végén arról beszélt mindig, hogy ő abban nem hibás, hogy meghalt a Nagy Imre, vagyis hogy megölték, vagy mit tudom én, meggyilkolták. [sic!] Kérdezte is: hát ő nem hivatalos a temetésére? Mondom: nem, mert nem kapott papírt. Azt mondja: de ma van a temetése! Hát, mondom: ma van. És akkor bevitték a klinikára.” Kornis Mihály könyvéből tudhatjuk meg Kádárról a következőket is: „A rendszerváltás legjobb Kádár-anekdotáját Rétsági professzortól hallottam: Már agonizálva, kórházi szobájának magányában – senki nem látogathatta – televízión nézte némán, félig fennakadt szemmel a közvetítést a Hősök teréről. Egyszer csak ismét hatalmába kerítette valami erő, kiugrott az ágyból, öltözködni kezdett, indulni akart. Riasztották a professzort, aki belépve tréfás hangon megkérdezte: Hova, hova Kádár elvtárs? Mire Kádár ezt válaszolta: Hova, hova, hát megyek az Imre temetésére! Látom, már mindenki ott van.” Egyszerre siralmas és megdöbbentő ez az amnéziás mentegetőzés, és a legkisebb felelősségérzet teljes hiánya. A fentiek ismeretében kijelenthetjük, hogy Kádárnak nincs és sohasem volt lelkiismerete, ezért nem is lehet lelkiismeret-furdalása.

Az egyetlen ártatlan áldozat

Hogy lett volna-e, és milyen mértékű boszorkányüldözés, azt így utólag nem tudni. Egyetlen ártatlan áldozata biztosan van a rendszerváltásnak, az utolsó pártfőtitkár, Grósz Károly kutyája. Őt megmérgezték, pedig a gazdája 1990 után visszavonult a politikától.