Milyen EU-elnökök leszünk 2011-ben?

Brüsszelben általános a vélemény, hogy minden EU-ország akkor válik ténylegesen is taggá, amikor átesett első elnökségi félévén. Pedig az elnökséggel nem jár kötetlen döntéshozási jogkör. Saját szakállára például egyetlen elnökségi kormány sem határozhat uniós ügyekben a többi tag feje felett, nem diktálhat nekik.

De azzal már hatással lehet a végeredményre, hogy az egyes ügyeket milyen sorrendben tűzi napirendre, hogyan tálalja őket. Az üléseken való elnöklés pedig nemcsak hatalmas teher, de óriási lehetőség is.

Fél év, 3200 esemény

Az EU-ügyekben kevéssé járatos közvélemény többnyire csak az EU-csúcsokat, meg néhány reflektorfénybe került miniszteri ülést lát. Bennfentesek azonban jól tudják, hogy a munka zömét a tagországok nagyköveteinek heti – sokszor heti többszöri – tanácskozása, valamint az ezeket előkészítő több mint kétszáz munkacsoport ülései adják.

Az utóbbiakban dolgozzák ki az egyes ügyek dossziéit, fontosabb kérdéseknél akár a hét minden napján ülésezve. Minden esetben a soros elnökség diplomatájának vezetésével, általa beterjesztett munkaanyagok alapján.

A munkaórák – és a dokumentumoldalak – számát tekintve messze itt zajlik egy-egy elnökségi félév munkájának az oroszlánrésze. A 2008. első félévi szlovén EU-elnökségnek például 3200 eseményt kellett hat hónap alatt levezényelnie, ebből 2100 munkacsoportülés volt.

Ha hat hónapon át az elnökségi ország vezet minden ülést, ha ő szerkeszt (küld szét) félévig minden dokumentumot, ő közvetít a vitákban, akkor ez egyúttal egyedülálló alkalom arra, hogy észrevegyék. „Rákerültünk a térképre!” – jegyezte meg tagságuk első elnökségi tanulságairól egy szlovén diplomata. De ez az elnökség legsúlyosabb felelőssége is. Igen, észreveszik, de úgy, ahogy az elnökségi félévet levezényelték.

Kész helyzet

Minek alapján emlékeznek egy elnökségre? A legmaradandóbb értelemszerűen, hogy milyen eredményeket hagyott maga mögött. (A lezárt jogszabályoktól a fontos EU-projektek megnyitásáig.)

De szorosan mögötte van a következő értékmérő: milyenek voltak a munkamódszerei.

Senki sem vitatja a portugál diplomácia lelkesedését, amivel tényleg mindent megtettek, hogy tető alá hozzák 2007 októberében a Lisszaboni Szerződést. Sikerült is nekik! Ennek ellenére brüsszeli diplomaták ma is felemlegetik, hogy a munkacsoportülések sokszor tetemes késéssel kezdődtek.

Miként sokáig emlékezetes marad, hogy az amúgy vitathatatlanul sikeres francia elnökség sok esetben a tárgyalási papírokat az utolsó percben kiosztva, a tagországokat kész helyzet elé állítva hajtotta ki az eredményeket.

Az igazi fokmérő

Többnyire az az elnökség válik (pozitív értelemben) emlékezetessé, amelyiknél az adott ország politikusi-tisztivelői kara képes volt bonyolult dossziékat úgy átlátni, hogy a sokféle érdek között lavírozva működőképes kompromisszumokat tudtak összehozni.

Amelyik a munkát a munkacsoporttól a miniszteri szintekig jól megszervezte. Tudtak a témák között szelektálni (nem akart az elnökség túl sok dossziét végigvinni). És a legfontosabb: képesek voltak kellően rugalmasan reagálni a váratlan fejleményekre.

A tapasztalat arra int, hogy az elnökségek elsöprő többségénél az igazi fokmérő nem az elnökségi prioritások mibenléte, még csak nem is ezek megvalósítását célzó elnökségi ügybuzgalom volt, hanem az élet által produkált váratlan (súlyos) események elnökségi kezelése.

Közbeszólt a válság

Ki emlékszik a tavalyi francia elnökség – pedig negyedéve sincs még – eredeti prioritásaira? Arra például, hogy Párizs a félév zászlóshajójának a bevándorolási politikát – egy ezt kezelni hivatott paktum meghirdetését – szánta. Az októberi csúcson Nicolas Sarkozy elnök emellett az olajárak letörését akarta mindenekelőtt megvitatni, a félévzáró decemberi EU-csúcs legfőbb tiszte pedig a lisszaboni szerződés januári hatályba helyezését megelőző személyi döntések kihordása lett volna.

Ehhez képest mire az elnökség elkezdődött, jogilag már nem volt lisszaboni szerződés, mert az írek leszavazták, és Sarkozy egyik fő erőfeszítése a szerződés megmentésére kellett, hogy irányuljon. És persze semmilyen személyi döntés nem született. Az októberi olajárvita is okafogyottá vált, hiszen addigra felére-harmadára zuhantak maguktól a rotterdami árak. Cserébe alig kezdődött meg a francia elnökség, lehetett tüzet oltani az orosz–grúz háborúban, és őszre már Európában is teljes erővel tombolt a pénzügyi válság. Értelemszerűen a féléves prioritásokban mindezekről még szó sem volt (vagy az utóbbiról még egészen más hangsúlyokkal).

Hasonlóképpen magáért beszél a cseh EU-elnökség 2009. januári indulása. Amely bármit is tervezett a félévre, az első napok orosz–ukrán gázvita nyomán előállt gázellátási válság megoldásának jegyében, miközben a Közel-Keleten meg tombolt a gázai válság.

Gyors alkalmazkodás

A tanulság, hogy egy soros EU elnökségre az esetek nagy többségében nem az évekkel korábban gondosan megtervezett, tetszetős féléves prioritások, hanem az adott pillanatban kipattant problémák, válságok kezelése, az alkalmazkodóképesség, a diplomáciai, ügyintézési rugalmasság nyomja rá a végső bélyegét.

Nincs arról szó, hogy nem is kellenek prioritások. Minden elnökség a hozzá eljutó témák nagy részét elődeitől örökli. Van létjogosultsága, ha már előre készül rájuk, súlyoz közöttük. Ez főleg – a már említett módon – abból a szempontból lényeges, hogy időben felmérje, mit tud a várható legfontosabb ügyek közül hat hónap alatt eredményesen kezelni.

Gond abból van, ha felkészülés közben elsikkad a gyors alkalmazkodást lehetővé tevő képességek – például személyi feltételek – időben történő megteremtése. És végkép nem működik az, amikor valamely tagállam az aktualitásoktól – valamint a többi tagország hajlandóságaitól – elszakadva akar nemzeti témákat (EU-elnökségi prioritás címén) ráerőltetni a többiekre.

Közismert, hogy elnökségi szerepkört nem illik nemzeti törekvések érvényesítésére használni. Valójában a politika nem szemérmes, és az olyan kategóriákon, mint hogy mit „illik”, könnyen kész átlépni. Kézzel foghatóbb szempont már annak mérlegelése, hogy mi szolgálja jobban egy ország hosszabb távú érdekeit. Az, ha eredményes, a többieknek is hasznos EU-elnökségi országként emlékeznek rá, vagy ha úgy, hogy elnöksége alatt nem sok minden ment előre, cserébe minden attól volt hangos, hogy ez az ország mit akar saját megfontolásai alapján elérni? Sokat megért tagországok már régen tudják: hosszabb távon az előbbi az értelmes befektetés.

Félévcsere

Emlékezetes példa a 2007-ben kezdődött hétéves közös költségvetés vitájának története. Aminél egy pillanatra célszerű 1999-ig visszalépni. Ekkor tapasztalhatta Gerhard Schröder, mit is jelent egyszerre EU-elnökséget is vezetni, meg német kancellárként nemzeti érdekekkel is törődni. 1999 márciusában ugyanis az akkori hétéves uniós pénzügyi keretről kellett Berlinben megállapodni. Az ülést a soros elnök, Schröder vezette. Németország (nettó befizető lévén) már akkor is csökkentéspárti volt. De mint elnökség mégis beadta derekát egy szándékánál nagyobb büdzsé elfogadásához, mert ettől (is) függött a leendő bővítés sorsa.

Cserébe Schröder jól megtanulta a leckét, és amikor a 2007-ben kezdődő újabb hétéves büdzsé előzetes vitáiban úgy tűnt, alakulhat úgy, hogy a végjáték esetleg megint (az akkor még 2006-ban esedékes) német elnökségre marad, Berlin inkább jó előre elnökségi félévet cserélt az eredetileg 2007-ben sorra kerülő finnekkel. Hogy semmi se zavarja a német pozíció érvényesítését a következő közös alkukban.

Amiből jól látszik, hogy az elnökségi szerepkör nemhogy a nemzeti napirendet szolgálná, hanem éppen útjában van. Általában is elmondható: az elnökség sohasem az elnökségi országról szó. Hanem mindig az adott félévben gondjaira bízott Európai Unióról. És a tapasztalatok azt mutatják, hogy minden ország akkor sáfárkodik jól a félévével, hogy ez alatt at idő alatt mindenkinek hasznos módon, jól kezeli a rábízott EU-ügyeket.

Ekkor fognak úgy emlékezni rá, mint konstruktív, hasznos tagjára a közösségnek. Ami utóbb jelenthet akkora erkölcsi, politikai tőkét, hogy az elnökségi félév lejárta után – újból nemzeti köntösben – a korábbiaknál nagyobb eséllyel, több szövetségest mozgósítva, eredményesebben léphet fel saját közvetlen nemzeti érdekeiért is.

A magyar EU-elnökség egyik legfontosabb tétje abban rejlik, amiben a veszélye is: fél év reflektorfényében teljes körűen észreveszik majd. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Tény, hogy az elmúlt évek gazdasági nehézségei, politikai feszültségei mára sokat erodáltak Magyarország hajdani reputációjából. Az elnökségi félév, ha jól sikerül, tizenhárom évig vissza nem térő alkalmat kínálhat, hogy az esetleges negatív vélekedéseket feledtesse. De ebben áll felelőssége is: amilyen elnökségi nyomot hagy az ország, úgy fognak rá utána évekig emlékezni. Annak minden – például jövőbeli érdekérvényesítő képességet meghatározó – hozadékával vagy következményével.