Csonka-Magyarország ellen kellettek a kommunisták

Éppen 90 évvel ezelőtt Magyarország lett a világ második kommunista országa. A Tanácsköztársaság emlékével nehéz mit kezdeni, zavarba hoz minden oldalt. Ekkor lett Rákosi Mátyás először fontos ember, többek között a Vörös Őrség parancsnokaként. Ekkor emelte fel először magyar kormány fedezet nélkül a fizetéseket, egyes esetekben akár 80 százalékkal is. Ekkor fordult elő, hogy komoly esély volt az elvesztett területek egy részének visszacsatolására, és ekkor indított utoljára győztes hadjáratot magyar hadsereg.

Ezt a rezsimet támogatta a korabeli magyar művészeti elit sok máig csodált alakja: Kassák Lajos, Balázs Béla, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Füst Milán, Déry Tibor, Németh László, Illyés Gyula, Csók István, Kodály Zoltán, Babits Mihály és Bartók Béla is funkciókat kaptak az új rendszertől, bár néhányan később elhatárolódtak tőle, és többségük sohasem volt kommunista. A későbbi zavart tovább erősítette, hogy a magyar antiszemitizmus egyik kedvenc hivatkozási alapja lett, hogy a Tanácsköztársaság népbiztosainak (minisztereinek) kétharmada zsidó származású volt.

A Tanácsköztársaság emlékével nehéz dolga van a demokratikus hagyománynak, mert egy brutális rendszert erőltetett, de ott van például a fenti névsor, akikre e hagyomány egyébként oly büszke. Nehéz dolga van a revizionista hagyománynak, mert mégiscsak a magyar vörös hadsereg ment neki a csehszlovákoknak majd a románoknak, próbálva menteni az országból menthetőt. Nehéz dolga volt a későbbi kommunista hagyománynak is, mert az egészet vezető, Leninnel kifejezetten jó viszonyt ápoló Kun Bélát 1939-ben Sztálin kivégeztette, ráadásul határrevízióról sem illett beszélni akkor.

Az alig néhány hónapos kísérletnek zavaros az emlékezete, és minden rendszer igyekezett lehetőség szerint elfelejteni, vagy legalábbis elmaszatolni.

A kommunizmus első nagy magyar kísérletét most sem sikerülhet összefoglalóan értékelni, az eseménytörténetet könnyen fel lehet idézni, ezért egyetlen szempontot választottunk: a katonai vetületet. Ez ugyanis megmagyarázza, hogy később akár a Horthyval is együttműködő elit egy része, és a mérsékelt baloldaliak közül sokan miért álltak a Tanácsköztársaság mellé. (Miközben nem szabad elfelejteni, hogy egy háborúban kivérzett, társadalmi igazságtalanságokkal teli világban a forradalom eszméjére egyébként is sokan voltak fogékonyak, és a kommunizmusról még Oroszországban sem látszott egyértelműen, hogy mennyire embertelen, tehát korántsem a katonai volt az egyetlen érv a proletárdiktatúra mellett.)

A kommunista pártvezetést februárban még letartóztató Károlyi által támogatott kormány azért mondott le 1919. március 20-án, mert nem tudtak mit kezdeni az antant követeléseivel, vagyis Magyarország kijelölt új határaival. Ellenállásra nem láttak lehetőséget, de a Vyx-jegyzéknek nevezett dokumentumot elfogadni sem tudták. Károlyi Mihály abban a tudatban fogadta el a kormány távozását, hogy a szociáldemokratáknak adja át a hatalmat. A baloldali párt azonban kiegyezett titokban a kommunistákkal, és közösen kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a két párt pedig egyesült Magyarországi Szocialista Párt néven.

Károlyi felesége, Andrássy Katinka ezt írta emlékiratában az árulásról: „A köztársasági elnök testőrsége készen állt az ellenállásra, de Mihály tudta, hogy a szervezett hatalom a szakszervezetek kezében van, és hogy a vérontás nem hoz megoldást, elfogadta a határozatot. Azt is remélte, hogy a nép együttes erőfeszítése megmenti az országot további területeinek elvesztésétől."

A proletárdiktatúra két okból is alkalmasnak látszott arra, hogy a békefeltételek mégse legyenek annyira brutálisak. Egyrészt az antant megijedt a vörös forradalmak terjedésétől. (Komoly kommunista mozgalmak voltak máshol is Európában, főleg keleten, és még tartott a polgárháború Oroszországban is, ahol a nyugatiak a fehéreket támogatták.) Az angolokban rögtön fel is merült, hogy esetleg engedményeket kellene adni a magyar kommünnek, nehogy exportálják forradalmukat. Rövid időre szóba is álltak Kun Béláékkal.

Arthut Koestler ezt írja a kommunista puccsról és az antant kapcsolatáról: „Csak húsz évvel később, amikor a közös száműzetésünk során barátságot kötöttem Károlyival, csak akkor fogtam fel a maga teljességében e napok tragikus jelentőségét - a nyugati demokráciák vakságát és fantáziátlan ügyetlenségét, amellyel hátat fordítottak liberális szövetségesüknek, és akaratlanul annak a hatalomnak a születésénél bábáskodtak, amelynek célja az ő megsemmisítésük volt. Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság a nyugati politika közvetlen következménye volt - az első példája annak a gyakorlatnak, amelyből a következő negyedszázad folyamán aztán szinte rendszer lett."

Később ez a remény a visszájára fordult. Az antant inkább arra hajlott, hogy elfogadja a románok és csehszlovákok érveit, akik arra hivatkozva akartak még több területet, hogy ezzel a nemzetközi bolsevizmust lehet gyengíteni. Még az egyébként szociáldemokrata osztrák kormány is erre hivatkozva igyekezett kelet felé megnövelni Burgenlandot, Kun Béla nagy megrökönyödésére.

A másik, sokkal fontosabb vonal az volt, hogy egyetlen épkézláb hadsereg volt a környéken, ami elrettenthette a kisantantot, és ez a bolsevikok vörös hadserege volt. A magyar kommunisták maguk is elhitték és sokakkal el is hitették, hogy Lenin segíteni fog. Kun Béla folyamatosan sürgette Lenint, hogy küldjön csapatokat Kárpátalja irányába, vagy legalább támadja hátba az áprilisban Szolnokig előrenyomuló románokat. Utóbbi azért lehetett reális, mert a románok támogatták a fehéreket Oroszországban, és így az alakuló szovjet hatalom lényegében hadban állt Romániával. Lenin azonban nem adott, és nem is ígért katonai segítséget. Dicsérte a magyarokat, a forradalom vértelenségét ünnepelte, az oroszországi bolsevik hatalomátvételnél is fontosabb történelmi eredménynek nevezte, de fegyveres segítség nem jött. Elsősorban azért nem, mert tartottak még a harcok, Ukrajna papíron éppen független volt, nem tudta nélkülözni csapatait.

Pedig Leninnek nem csak Kun Béla írt sürgető táviratokat, hanem Szamuely Tibor - a korszak új találmányán, egy repülőgépen - átment a román front fölött, hogy Leninnel személyesen találkozzon. (Szamuely egyébként a vörösterror egyik parancsnokaként vált hírhedté a Tanácsköztársaság idején.)

Az antant viszont támogatta a románokat: egy komoly fehéreknek útnak indított fegyverszállítmányt például átirányítottak Iasiba, hogy azzal inkább a románok verjék le a magyar kommunistákat, mintsem a bukni látszó orosz polgári erőket segítsék vele.

Mindezek ellenére a Tanácsköztársaság képes volt katonai eredményekre. A Tiszántúlt ugyan elbukták, de a Vác-Miskolc-Tokaj vonalig készülő csehszlovák offenzívát megállították, sőt, ellentámadásra is futotta, és így például Eperjest is sikerült visszafoglalni. Ekkor az antant ismét megrettent, és alkut ajánlott: a felvidéki foglalások feladásáért cserébe megígérték, hogy a román hadsereget visszarendelik a Tiszántúlról. Azonban míg a magyarok teljesítették a feltételeket, a román hadsereg nem mozdult.

Nyilvánvaló volt, hogy a csehszlováknál sokkal szervezettebb és erősebb román hadsereg ellen nincs esély, Kun Béláék mégis a támadás mellett döntöttek. Nem volt már veszteni valójuk. Az ország egy része lázadozott a sokszor véres és diktatórikus kommunista uralom ellen, és kívülről is elszigeteltekké váltak. A magyar támadásnak katasztrofális vereség lett a vége, sőt, a román hadsereg bevonult Budapestre. Augusztus 1-én késő este a népbiztosok egy páncélozott vonaton Bécsbe menekültek.

2-án délelőtt fél tizenegykor már a következő táviratot küldte a bécsi francia főmegbízott hazája külügyminiszterének: „Szamuelyt, a terrorista népbiztost tegnap, határátlépés közben tartóztatták le. Golyót eresztett a fejébe; ma halt meg a bécsújhelyi kórházban. Minden népbiztost, aki Ausztriába érkezik, hasonlóképpen le fognak tartóztatni, családtagjaikat pedig valamelyik alsó-ausztriai - valószínűleg a Morvaországhoz közeli Drosendorfban található - gyűjtőtáborba zárják."

A cikkhez felhasználtam az ELTE által március 20-án szervezett tanácsköztársaság-konferencia három előadójának, Ormos Máriának, Hajdú Tibornak és Pók Attilának előadásait. Az idézetek az alábbi könyvekből valók: Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban (Európa, 1967.), Arthur Koestler: Nyílvessző a végtelenbe (Osiris, 1996.), Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1919-1920 (Akadémiai, 2004.) A fotók egy rendszerváltás előtti diafilmből valók.