Nem tudtuk lebontani a szocializmust

Miért lettem antipatikus? – ez a címe a könyvének. Egy napilap nevezte így egy képaláírásban, amikor éppen a gyógyszerészekkel hadakozott, de nevezték önt Mengelének, nemzetgyilkosnak, a bábuját fölakasztották, sőt hasonlították Hitlerhez is.

Megtisztelő, de összekever egy igazi nagy politikussal, Barack Obamával. Az Egyesült Államokban most zajlik az egészségügyi reform vitája, ellene tüntettek olyan táblákkal, amelyeken Hitler-bajusszal ábrázolták, a feliratokon pedig az állt, hogy „Obama reformja megöli a nagymamáinkat és unokáinkat”. Aki egészségügyi reformot akar, az számol azzal, hogy ezt kapja.

Közel három évvel a távozása után most mennyire érzi ezt az antipátiát? Mit mondanak az emberek, ha felismerik az utcán?

Ma is sokan megszólítanak, és elmondják a  véleményüket. Sokan vitába szállnak velem, mások tanácsot kérnek. És néha rám csodálkoznak, hogy én is vásárolok, vagy éppen fagylaltozok. Inzultus vagy verbális támadás ritkán ért.

A könyvében folyamatosan arra hivatkozik, hogy mindent a betegek érdekében igyekezett csinálni. Ezért tűzött össze a gyógyszerészekkel, az orvoskamara vezetőivel, a gyógyszergyártókkal és a szocialistákkal is. Úgy tűnik, ezt a betegek nem nagyon érezték.

Szerintem az emberek nem hülyék. Előbb-utóbb lehámozzák a politikai burkot arról, ami történt, és megértik vagy megérzik a lényeget. Hogy ki mit tett, és az mit ér, azt nem miniszterelnök, politikai szövetséges vagy ellenfél dönti el. Ez csak egy idő után derül ki. Én ebben bízom változatlanul. Egyébként nem én mondom, egy elemzésben olvastam: ezután a reform után már nem mehetnek tovább úgy a dolgok az egészségügyben, ahogy korábban. Az emberek már nem hiszik el, hogy az egészségügy ingyenes. Tudják, hogy ők fizetik. Ugyan nem a 300 forintos vizitdíjjal, de az adójukkal, a járulékkal és a hálapénzzel.

Közel három éve mondott le. Miért csak most írt könyvet?

Egyrészt most fejeztem be a kéziratot, másrészt ezen a héten zárult le a parlamenti ciklus, amelyik sok szempontból rendkívüli volt, és amelynek résztvevője voltam. Ezzel a könyvvel zártam le egy korszakot.

Miért maradt képviselő, miután lemondott a miniszterségről?

Képviselőnek lenni – bármilyen volt is a parlament – számomra felemelő érzés volt. Ami ott történik, az a történelem része, ha jó, ha rossz egyaránt. Büszke voltam arra, hogy részt vehettem Magyarország történelmének alakításában. Komolyan vettem a képviselőséget is. A miniszterség ezzel szemben csak munka volt. Rendkívüli, de csak egy az eddigi pályámon.

A minisztersége után mit csinált a honvédelmi bizottságban? Mi köze hozzá?

Valóban nem voltam katona, és olyan civil vagyok, mint egy harminchatos női ezüst báli cipő.  Büszke vagyok azonban arra, hogy a magyar parlamenti bizottságot képviseltem az Európai Unió védelmi bizottságában. Ott nincs szinkrontolmácsolás, angolul és franciául kell tudni hozzá, és kevés az idegen nyelvet beszélő képviselő.

Mióta lemondott, a sajtónak egyáltalán nem nyilatkozott, és a parlament plenáris ülésén sem szólalt fel egyszer sem. Miért tett hallgatási fogadalmat?

Míg miniszter voltam, nyolcszáz percet beszéltem a sajtóban, százával adtam interjút, tartottam sajtótájékoztatót. Ez a közszolga kötelessége. A parlamentben akkor többször szólaltam fel, mint a miniszterelnök. Lemondásom után már nem akartam öncélúan beszélni. A sajtóban pedig ma nagyon nehéz értelmesen kommunikálni.

Miért?

Mert a politika szörnyű, és a sajtó is ennek megfelelően működik.

Én végigkövettem azt a folyamatot, amíg a nagyon sok indulatot kiváltó reformja zajlott. Emlékszem, hogy egy háttérbeszélgetésen vagy egy folyósón mindig oldottan, meggyőzően tudott beszélni arról, mit és miért akarnak csinálni. Ezután mindig meglepett, amikor megláttam a tévében: ott bemerevedett, és nem tudta elmagyarázni, mit akar.

Egyszer azt mondta egy riporter, hogy negyven másodpercben mondjam el a kórházstruktúra átalakításának módját. Ez lehetetlen. A stúdióbeszélgetésekben félbeszakítottak, nem hagyták végigmondani, amit akarok. Öt olyan törvényt készítettünk elő, amelyek közül mindegyik külön-külön is alkalmas volt arra, hogy kicsapja a biztosítékot. Ezek elmagyarázására kaptam, mondjuk, négy percet. Hát persze, hogy a médiában ebből csak a cirkuszra voltak kíváncsiak, a lényegre nem.

Miért nem gondolták át az elején, hogy olyan változásokba kezdenek, amiket meg kellene értetni az emberekkel?

Átgondoltuk, és megírtuk az egészségügy helyzetét feltáró zöld könyvet, amiről élénk vita folyt a nyilvánosságban. A könyvemben tételesen felsorolom, kivel és miről tárgyaltam, egyeztettem. Amikor a társadalomnak el kellett volna magyarázni, miért születnek meg ezek a fontos törvények, akkor a minisztériumnak plakátokra, tévéműsoridőre összesen huszonhatmillió forintja volt. Amikor pedig bevezettük a törvényeket, egy forintunk se volt, mert a kommunikációs pénzeket a Miniszterelnöki Hivatalba vonták be. A sajtó is olyan volt, amilyen.

Lehet, hogy tárgyalt és egyeztetett, de az SZDSZ-nek már a reform megkezdése előtt, 2006-ban volt egy kész törvénytervezete a több-biztosítós rendszerről. Nem véletlenül vetették a szemükre, hogy ezt akarták átnyomni tűzön-vízen, a társadalomnak pedig nem hagytak időt egy ilyen gyökeres változás megemésztésére.

A 2006-os koalíciós tárgyalásokon kértük a szocialistákat, hogy mutassák meg az ő koncepciójukat az egészségügyről. Behoztak egy vastag paksamétát, és azt mondták, itt van, de nem mutatták meg. A tárgyalás végén belenéztünk a dossziéba. Üres lapok voltak benne. Látható volt a szocialistákon és a korábbi egészségügyi miniszterek tevékenységén is, hogy ők semmi mást nem akartak az egészségügyben csak békét. Ezt neveztem én a szocialista semmittevés politikájának. Ettől azonban semmivel nem lett jobb a betegeknek. Mi a külföldi tapasztalatok alapján azt gondoltuk, hogy egy posztszocialista országban az állami mellett legyen választható magánbiztosító is. Lehetett volna tiszta állami rendszert is csinálni, de ahhoz előbb tiszta rendes állam kellett volna.

Az kiderül a könyvéből, hogy ön először mindenképpen a biztosítási rendszer szerette volna bevezetni, de ebből nem lett semmi. Ehhez képest a 2006. június 26-i kormányülésen váratlanul érte, hogy Gyurcsány Ferenc arra kérte, másnap jelentsék be a vizitdíjat, amiről semmilyen háttérszámításuk nem volt. Erről mondta azt Horn Gábor, hogy „a Lajos üvöltött mint a sakál”.

Igen, veszekedtem, mert a vizitdíjat ötletszerűen, előkészítés nélkül akarták bevezetni. A kórházak átalakítása, bezárása azonban szükséges volt. Az ezt véglegesítő lovasberényi egyeztetésre odamentünk egy mázsa irattal, amiben számok, statisztikák voltak a kórházak ágyszámairól, minőségi mutatóiról, szakemberellátottságáról. Ehelyett politikusok alkui döntötték el, kinek a kórháza hány ágyat kapjon, és mi maradjon meg.

Tehát nem szereti a politikusokat.

Ez nem igaz. Demokráciában politikusok nélkül nem működik a társadalom, csak a demokrácia olyan, ahogy a politikusok működtetik.

És ön politikus? Lépten-nyomon felidézi a könyvében, hányan figyelmeztették, sőt fenyegették: magának nincs érzéke a politikához, csak megy a feje után.

Ha a politika alatt a semmittevést, a sunyiságot, a hazugságot, a  félrevezetést, a mellébeszélést érti, akkor valóban nem voltam politikus. Normális országokban közelebb áll egymáshoz a politika és az élet. Én azt tettem, hogy igyekeztem egy szakmai feladatot megvalósítani.

Miért van az, hogy a könyvében kedvesebb szavakkal emlékezik meg Mikola Istvánról, mint Draskovics Tiborról? Mikolával csak cukkolták egymást, de Draskovicsról azt írja, egyszer kilátásba helyezte, hogy kitekeri a nyakát.

Az érzelmeim nem a politikusoknak, hanem a barátaimnak, családomnak szólnak. Velük dolgoznom kellett. Hogy e nagy munkában ki mit tett és hogyan, azt leírom a könyvben. Az ellenzéknek az a dolga, hogy ellenezze a kormány intézkedéseit, igaz, ők ezt időnként csúnyán és gusztustalanul tették. Sokkal súlyosabb bűnnek tartottam azonban, ha a kormány szereplői akadályozzák, hogy valamit megvalósítsunk.