Tölgyessy: Nem kell újabb forradalom

„Nagy energia, nagy életerő volt a kommunizmusban, hittek benne, ölni is tudtak volna érte” – mondta Tölgyessy Péter hétfőn a Fővárosi Levéltárban tartott hármas könyvbemutatón. (A könyvbemutatóról lásd keretes írásunkat!) A végére kiderült, hogy a rendszer nem versenyképes a piacgazdasággal, pedig a hatvanas években még Kennedy amerikai elnök is elhitte Hruscsovnak, hogy a Szovjetunió túlszárnyalhatja az Egyesült Államokat.

Tölgyessy a rendszerváltás döntő momentumának tartotta, amikor Grósz Károly, ez a tőrőlmetszett kommunista a BMW-gyárba látogatott, ahol kapott egy autót ajándékba. Amikor beült a volán mögé, az összes mozdulatán látszott, hogy mi ilyet nem tudunk csinálni.

A nyolcvanas évek végére már olyan messze kerültünk a hazai szocializmus kezdeteitől, hogy Kádáron és Grószon kívül alig értette valaki a működését: Kádár a politikai tapasztalata, Grósz a politikai érzéke miatt. Ők ketten ösztönösen azt is megérezték, hogy a létező szocializmust – hiába álltak elő a párt vezetői újabbnál újabb reformtervekkel – megreformálni már lehetetlen. Ha engedményeket tesznek, ha kettős hatalom alakul ki, akkor az már nem lesz szocializmus.

Jellemző volt Kádár egyik felhorkanása hatalma utolsó éveiben: Kik azok a környezetvédők? Kiktől akarják megvédeni a várost? Csak nem tőlünk? A környezetvédők csak úgy működhettek legálisan, ha betagozódnak a pártba.

1989-ben, Nagy Imre temetése előtt ugyanazok a mechanizmusok jöttek elő, mint az 56-os forradalom előtt. A kerekasztal-tárgyalásokon az MSZMP egy magasrangú vezetője azt kérdezte Tölgyessytől, hogy mi lesz itt a Nagy Imre-temetés után? Semmi, mondta Tölgyessy, az emberek majd hazamennek, mert éhesek lesznek. Az MSZMP-s amiatt aggódott, hogy ekkora tömeget már nem lehet rendvédelmi erőkkel megfékezni. A párhuzam adta magát: 1956-ban Rajk László október 6-i temetése az október 23-án kirobbant forradalom közvetlen előzménye volt.

A pártállam 1988-89-ben igyekezett ellenállni, minden kis göröngyhöz ragaszkodott, csak erő (tüntetések) hatására vonul vissza, de erőszakhoz már nem folyamodott. Tölgyessy 1989-ben sok Magyarországra látogató külföldivel találkozott, akik mind óva intettek: lassabban haladjatok, szükségállapot lesz a demokratizálás vége. Legkevésbé a nyugati vezetők voltak felkészülve a változásra.

A berlini fal leomlása után aztán már kártyavárként omlott össze a rendszer, ami hátborzongató ahhoz képest, hogy húsz-harminc évvel korábban még micsoda erő volt.

Tölgyessy szerint a magyar társadalom önértékelése az első világháború és az azt megelőző időszak után a hetvenes-nyolcvanas években ért a csúcsra.

A magyarok végig kívülről figyelték a rendszerváltást. Nem véletlen, hogy a rendszerváltást alig néhány ezer ember csinálta végig aktívan, mivel – figyelmeztetett Tölgyessy – a pártok már akkor is hazudtak arról, mennyi tagjuk is van. Két jellemző oka van annak, hogy most, húsz év után az emberek nyolcvan százaléka mondja azt, hogy nem sikerült a rendszerváltás: 1. Nem harcoltunk meg érte, mint 1848-ban. 2. Az eredmények nem igazolják a változásokat (vagy nem érzik úgy az emberek, hogy igazolnák), nem úgy, mint a saját, második világháború utáni rendszerváltásukért szintén nem megharcoló japánok és nyugatnémetek, akiknek az országuk egy-két évtized alatt felvirágzott.

Tölgyessy elmesélt egy jellemző esetet 1991-ből amikor SZDSZ-elnökként másik két ellenzéki vezetővel, Orbán Viktorral és Horn Gyulával vett részt egy fórumon. Hosszú órákon keresztül válaszolt a munkások kérdéseire, akik Kádár ígéreteit kérték számon az új rendszeren. A magántulajdont is nagyjából annyira fogadták el, mint Kádár. „Persze, hogy csalódást hozott a rendszerváltás – mondta az elemző. – Hornt az első adandó alkalommal visszahozták, de csalódniuk kellett, mert Bokrost kapták.”

Az emberek igazságtalannak érzik a rendszerváltást, de már nem lehet azt mondani, hogy még idő kell, nem lehet már azt mondani, hogy húsz év nem volt elég. Egy ilyen helyzetben egy olyan erő, amelyik kétharmados felhatalmazást kap a választáson, mint most a Fidesz, nem teheti meg, hogy nem hirdet rendszerváltást. Nagy a veszélye azonban annak, hogy a francia példa lesz irányadó, ahol az 1789-es forradalom óta – különféle számítások szerint – 13-17 alkotmány volt. Ha egy győztes felépít egy teljesen új rendszert, akkor félő, hogy arra a vesztes azt mondja: ha majd győzök, akkor én is csinálok egy rendszerváltást.

Franciaországnak kétszáz év kellett ahhoz, hogy megnyugodjon. Magyarországnak Tölgyessy szerint konszolidáció kell, nem pedig egy újabb forradalom.