Megdöbbenést keltettek Orbán uszító szavai

2010.11.02. 08:04
Igazi nyilvánosság híján a hangulatjelentésekre támaszkodtak az előző rendszer döntéshozói, hogy megtudják: hogy érzik magukat az emberek az országban. Az ötvenes években még névvel, címmel jelentették fel a rendszert bírálókat, később általánosságban fogalmaztak. Jelentések még a rendszerváltás hajnalán, 1988-89-ben is születettek; ezek jelentek meg most egy gyűjteményes könyvben.

„Mondjatok már valamit, mi a francot írjak?” – kérte mindig kollégáit órákkal a havi hangulatjelentés leadása előtt apám munkahelyén H. Ferenc, akit a vállalati pártalapszervezet bízott meg a feladattal. Púp volt a hátán, kapta is a beszólásokat: írd azt, hogy a dolgozók nagyon örülnek a cukoráremelésnek, de annak még jobban, hogy a lánctalpas ára nem változik.

Bődületes papírmennyiség

Hogy H. Ferenc mit írt végül is, az a dolgozók széles tömegei előtt soha nem derült ki, de hogy baja senkinek nem lett a jelentésekből, az biztos. Nem besúgás volt ez ugyanis, nem konkrét emberekre volt kihegyezve. Az ötvenes években még igen, de ahogy közeledtünk a rendszer összeomlásához, úgy lett elkenve az egész.

3065 0001

A hangulatjelentésekre azért volt szükség – mondta el Rainer M. János történész a Hangulatjelentések a fővárosból 1988 októberétől 1989 októberéig (szerkesztette: Katona Csaba és Rácz Attila) című könyv bemutatóján –, mert a döntéshozók információhiányban szenvedtek. Nem volt sajtószabadság, nem voltak a szabad véleménynyilvánításnak egyéb terei, így a pártbizottságokban szinte csak a hangulatjelentésekre (és a Szabad Európa Rádió adásaira) támaszkodhattak.

Az más kérdés, hogy azt a bődületes papírmennyiséget, ami a munkahelyi, tanácsi, katonai, szakszervezeti és ki tudja, még milyen pártalapszervezetekből beérkezett a központba, hogyan dolgozták fel. Feldolgozták-e egyáltalán, eljutott-e az illetékesekig, lett-e valami foganatja a dolognak. Már amennyire foganatja kell legyen annak, hogy „a dolgozók élénk érdeklődéssel kísérik Jasszer Arafat ENSZ-közgyűlésen elhangzott beszédét”.

Megsemmisíteni szíveskedjenek

A könyv által feldolgozott időszakban már léteztek vagy éledeztek azok a sajtótermékek, amik visszaadták a közhangulatot, voltak rádió- és tévéműsorok, ahol az illetékeseknek valódi kérdésekre kellett válaszolniuk, léteztek tabutémát nem ismerő ellenzéki szervezetek. Emiatt igazából funkció nélküliek már ezek az 1988-89-es jelentések. A pártvezetőknek ezek nélkül is tudniuk kellett, hogy a munkásosztály, a parasztság, valamint az értelmiség hangulata meglehetősen szar.

A könyvben szereplő jelentések zöme az MSZMP Budapesti Bizottság Társadalompolitikai Osztályának (TPO) összefoglaló anyaga az alapszervezetekből beérkezett hangulatjelentésekből. A szöveget Bródy Péter, a TPO osztályvezetője jegyezte, és mindig azzal zárult: „Kérjük, hogy az anyagot felhasználás után megsemmisíteni szíveskedjenek!”

Egyrészt-másrészt

1988-89-ben a hangulatjelentések írásával megbízott párt-alapszervezeti embereknek már nem kellett szembesülniük H. Ferenc kérdésével, vagyis bőven volt miről írni. És már igazából finomítani sem kellett, bár azért jellemző volt még az egyrészt-másrészt típusú véleményalkotás.

A hangulatjelentések egyre inkább a kommunisták véleményét tartalmazták, a rázósabb esetekben feltétlenül. Hogy ezzel is biztatni akarták magukat az elvtársak, vagy egyszerűen nem mertek a munkahelyeken a hangulatjelentés-írók előtt őszintén beszélni, azt ma már nehéz megállapítani. Valószínű, hogy egyre inkább a párttagság hangulatát és nem a dolgozók széles tömegeiét szondázták.

Pozsgay Imre nevezetes kijelentése után például (népfelkelésnek nevezte az addig ellenforradalomnak vagy legjobb esetben sajnálatos októberi eseményeknek titulált ötvenhatot) így szól az összefoglaló jelentés: „A legnagyobb vihart és vitát Pozsgay Imre 1956-os eseményekről adott értékelése kavarta. Párttagságunk véleménye szerint egyetlen kiragadott szóval nem lehet az ’56-os eseményeket értékelni.”

A közvélemény megbélyegzést vár

A Nagy Imre újratemetéséről készült jelentés az egyensúlyozás mintapéldája: a közvélemény szerint az esemény egyrészt már régen időszerű volt (vagyis rég el kellett volna temetni rendesen Nagy Imrét), másrészt viszont ellenérzést, zavart, megdöbbenést keltettek Rácz Sándor és Orbán Viktor durva, uszító szavai. A közvélemény, írja a jelentés, megbélyegzést vár.

Kádár János halála nagy megrendülést váltott ki, a közvélemény ugyanakkor reméli, szól a jelentés, hogy a történelem fel fogja tárni életútjának homályos momentumait. És itt egy már-már vádirattal felérő felsorolás következik: az 1956 novemberének első napjaiban játszott szerepe, Nagy Imre és társainak pere, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás, a ’68-as reformok visszafogása, a 80-as évek gazdaságpolitikai tévedései.

Máshol keresték a boldogulást

A jelentések még az MSZP október eleji megalakulása után is tovább íródnak, bár csak néhány hétig. Néhány jellemző megjegyzés az új pártról, aminek forrásai sokszor maguk az új párt tagjai: „Még az MSZP-s pártszervezők körében is tapasztalható ellenszenv Pozsgay Imre, Németh Miklós és mások személyével kapcsolatban.” „Tapasztalható, hogy az új párt programját, szervezeti szabályzatát a többség elfogadja, de a jelenlegi pártvezetéssel nem látják biztosítottnak az MSZP működését, és ezért továbbra is várakozó állásponton vannak.” „Elhangzott az is, hogy a jelentkezésre szánt idő rövid, az eljárás nehézkes.”

De ezek a hangulatjelentések ekkor már tényleg rég nem a széles közvéleményről, hanem két viszonylag kis párt, az MSZP és az MSZMP hangulatjelentés-íróinak vívódásairól és félelmeiről szóltak. A legtöbben aztán otthagyták a süllyedő vagy már-már el is süllyedt hajót, és máshol kerestek boldogulást.

A könyv legtöbb idézett szövegét jegyző Bródy Péter, a TPO vezetője például a rendszerváltás után összegründolta magának a Budapest TV-t, és ORTT-s beadványai még 2009-ben is ugyanúgy írógépen, hivatali bikkfanyelven íródtak, mint a régi idők hangulatjelentés-összefoglalói.