A kispártok alkonya

Nem következett be, amitől sokan tartottak. Háromnál több párt indul idén is minden megyében az országgyűlési választásokon, de való igaz, hogy a rendszerváltás óta most lesz a legszegényesebb a felhozatal. De vajon a (leg)kis(ebb) pártok visszaszorulása tényleg a demokrácia és pluralizmus romlását is jelentené, ahogyan azt például Tóta W. Árpád sugallta nemrég az indexen megjelent publicisztikájában? A 2002-es és 2006-os adatok mögé nézve ugyanis inkább az tűnik meglepőnek, hogy ezek a kispártok eddig egyáltalán tudtak területi listákat állítani. A listáikra érkező szavazatok száma ugyanis az esetek többségében jócskán elmaradt az általuk leadott kopogtatócédulák számától.

Az Országos Választási Iroda honlapján a 2002-es és 2006-os eredményeket böngészve bárki könnyűszerrel találhat olyan képviselőjelöltet, aki a választáson 750-nél kevesebb szavazatot kapott. Ez elsőre furcsának tűnhet, mert a jelölté váláshoz eleve be kell gyűjteni legalább 750 választópolgár támogatását, vagyis kopogtatócéduláját. De erre még magyarázat lehet a szavazatmegosztás: a kispártokra szavazók adhatják az egyéni jelöltre szóló voksukat egy esélyesebb (nagypárti) jelöltnek, hogy az semmiképp se vesszen kárba, és támogathatják csak a - parlamentbe jutásos elégséges - listás szavazatukkal a nekik szimpatikus kispártot.

Azonban az összesített listás szavazatok is azt mutatják, hogy sok kispárt jóval kevesebb voksot kapott, mint amennyi ajánlószelvényt előzetesen össze tudott szedni. Például a Reform Kisgazdapárt a 2002-es választásokon 4 területi listát állított, és ezekben a megyékben 11 egyéni jelölttel nevezett be. Ehhez minimálisan is 8250 ajánlószelvényt kellett előzetesen leadnia. Ehhez képest a párt listáira összesen csupán 1086 választó szavazott.

Mi történthetett közben a maradék több mint hétezer támogatóval? A csatolt táblázatokban számos hasonló példát találni. Lényegében - 2002-ben a Centrum, Munkáspárt és a MIÉP, 2006-ban pedig a MIÉP-Jobbik és a Centrum kivételével - az összes, parlamentbe nem jutott párt a voksoláskor a töredékét kapta annak a választói támogatásnak, amit a leadott kopogtatócédulák száma alapján előzetesen várni lehetett volna.

De ha azokat a pártokat vizsgáljuk, akik több szavazatot kaptak, mint cédulát, akkor is itt-ott meglepően magas „hatékonyságot” mutattak az aktivisták a potenciális támogatók és ajánlószelvényeik megtalálásában. A Centrum Párt 2006-ban például  17 431 szavazatot kapott, ehhez képest előzetesen minimum 17 250 cédulát adott le, ami 99 százalékos találati aránynak felelne meg a támogatók felkutatásában. Ez egyúttal azt is jelentené, hogy a párt elvileg névről ismerhette szinte valamennyi szavazóját.

Összességében: az egyenként 100 ezernél kevesebb listás szavazatot kapó pártok 2002-ben együttvéve legalább 141 ezer kopogtatócédulát adtak le, de kevesebb mint 50 ezer szavazatot kaptak, míg 2006-ban ugyanezen csoportnál több mint 115 ezer ajánlószelvényre csupán 55 ezer szavazat jutott. Vajon mi okozhatta ezt a diszkrepanciát? Az okoktól függ ugyanis, hogy a kispártok megritkulása milyen irányba - ha egyáltalán - befolyásolja a demokrácia minőségét Magyarországon. Íme néhány lehetséges magyarázat:

1. Egyszerűen tényleg csaltak a kopogtatócédulákkal (ide értve a pénzért való megvásárlást is, bár ez talán nem épp a legkisebb pártokra lehetett jellemző). Eszerint a kispártok mostani általánosan rossz szereplését az okozná, hogy a ferencvárosi időközi választások körüli botrány óta kockázatosabb és nehezebb is lett csalni - például a cédulák a rendszerváltás óta most először  készültek fénymásolásbiztos módon.

2. A választók egy része nem viselkedik tudatosan az ajánlószelvény leadásakor, hanem odaadja azt az első becsöngető aktivistának. Aztán esetleg el se megy szavazni. Eszerint a nagypártok, leginkább a Fidesz idei „learatási-stratégiája” valóban gyakorolhatott volna a korábbinál erősebb kiszorítási hatást a kispártokra.

3. A választói preferenciák megváltoznak a kopogtatócédula leadása és a szavazás között. Ez persze egyszer-egyszer és egy-egy kispárt esetében előfordulhatna, de hogy szinte mindig és mindegyikkel, arra nehéz értelmes magyarázatot találni. Esetleg egy dolog mégis elképzelhető: a szavazócédula névre szól, a kispártok aktivistái itt esetleg jobban tudnak nyomást gyakorolni családtagjaikra, környezetükre, akik nem vállalják fel a vitát, inkább odaadják a szelvényt, aztán a szavazófülkében anonim módon csak azért is másra szavaznak. De ez a jelenség tömeges lenne? És ha igen, akkor miért eshettek volna vissza a kispártok épp az idén?

4. Van a magyar választóknak egy szűkebb, de azért jó pár tízezres rétege, akik szerint „virágozzék ezer virág”, és akik hajlamosak megadni az esélyt és a kopogtatócédulát egy kispártnak akkor is, ha egyébként nem akarnak szavazni rá. Itt a kérdés megint csak az: vajon miért változott volna meg az ő hozzáállásuk éppen az elmúlt négy évben?

Kicsit külföldre is kitekintve: a hazaihoz hasonló felépítésű német választási rendszerben a listaállítási feltételek sokkal enyhébbek. Például a 18 millió lakosú Észak-Rajna-Vesztfáliában a tartományi listaállításhoz elég 2000 választópolgártól ajánlást szerezni egy pártnak, míg nálunk a 200 ezres Nógrád megyében is legalább 1500 kopogtatócédulára van szükség.

Emellett Németországban a parlamenti pártoknak nem kell ajánlásokat gyűjteniük, ők automatikusan indulhatnak. Mindezeknek köszönhetően a 2005-ös Bundestag-választáson tudtak tartományi listákat állítani olyan vicces formációk is, mint például a Németország Anarchista Pogópártja (mellesleg több szavazatot is kapott, mint a minimálisan leadandó ajánlásaik száma).

Nálunk egy ilyen csoportnak esélye sem lenne az indulásra - többre viszont odaát se. Az enyhe listaállítási feltételek ellenére a Német Szövetségi Köztársaságban az elmúlt ötven évben parlamenten kívüli erő - az azóta már stabil Bundestag-résztvevővé felfejlődött Zöldek - egyetlen egyszer, 1983-ban ugrotta meg szövetségi szinten a bejutási küszöböt (most itt nem számítva az NDK-utódpárt 1990-es bejutását). Így adódik a kérdés: a szigorúbb indulási feltételek valóban rontják a demokrácia minőségét és korlátozzák a politikai versenyt? Vagy nézhetjük akár a másik oldalról is: a szigorú indulási feltételek tényleg szükségesek a viszonylagos politikai stabilitás és folytonosság fenntartásához? A további elemzés politológusok dolga.

Módszertan

A minimum szükséges kopogtatócédulák számát úgy kapjuk meg, hogy az elinduló egyéni jelöltek számát szoroztuk 750-nel, mivel minden jelöltnek legalább ennyi kopogtatócédulát kell leadni. Azoknál a pártoknál, akik nem tudtak minden megyében listát állítani, az összes egyéni jelölt számából levontuk azon jelöltek számát, akik olyan megyében indultak, ahol a pártnak nem sikerült területi listát állítania. Például az Új Baloldal 2002-ben Budapesten, Békésben, Szabolcsban és Zalában indított ugyan egy-egy egyéni képviselőjelöltet, de területi listája ezekben a megyékben nem volt, így itt a választóinak eleve lehetőségük sem volt az Új Baloldal listájára szavazni. Ezért nem szabad figyelembe vennünk azt a négy képviselőt a minimális kopogtatócédula-szám kiszámításakor.