Orbán Viktornak nincs mitől félnie

Két közvélemény-kutatótól láttunk eddig januári eredményeket, a friss számok egészen kicsit váratlanul érték elemzőinket. Az derült ki belőlük ugyanis, hogy a kormánypárt százalékos támogatottsága szinte egyáltalán nem csökken. Veszít szavazókat a Fidesz, ám az arányokat tekintve tartja pozícióit. Különösen a Tárki adatai beszédesek: ott a Fidesz–KDNP 65 százalékon, az MSZP 17 százalékon áll.

A különbség hatalmas – és nyilván több dolgot jelez egyszerre. Elsősorban azt, hogy a két legvitatottabb témakör, a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások államosítása és a médiatörvénnyel kapcsolatos viták nem sújtották le érdemben az emberek többségét. Pedig ennek ellenkezőjét feltételeztük. Az egyik esetében azért, mert pénztárcákat érintenek. A másik esetében azért, mert bár az újságírók sanyarú sorsa valójában csak a sanyarú sorsú újságírókat hozza lázba, a nemzetközi visszacsatolásra mindig kíváncsi a közvélemény. Ez volt az empirikus alapon leszűrt következtetésünk, amelyet nem ártana újraértékelnünk.

Absztrakció

De ha pénzről van szó, akkor miért csak a nagyvárosi fiatal értelmiség lázongását váltotta ki a magánnyugdíjügyi problémahalmaz? Látjuk, hogy január végéhez közeledve egyre többen fejezik ki a magánrendszerben maradásra vonatkozó szándékukat, ám tömegmozgalomról a sorban állások és a már nyilatkozott 54 ezer tag ellenére sem beszélhetünk.

Azt gondoljuk, a történet nem elég konkrét. Az emberek azokat az összegeket, amelyek számláikon az elmúlt években összegyűltek, nem tekintették a sajátjuknak. Ami majd egyszer az övék lesz, az még másé. Az nem pénz, csupán absztrakció. Ráadásul a pénztárak is hibát követtek el azzal, hogy csak az utolsó pillanatokban váltak számukra fontossá ügyfeleik, korábban nem keresték kegyeiket. Otthagyni őket nem okoz szívfájdalmat, pláne, hogy semmit nem kell tenni ezért.

Konkrétum

A Fidesznek akkor lehet gondja, ha tényleg belenyúl a zsebekbe. A két héttel ezelőtti Orbán Viktor-interjú, amelyben egy új, februárban ismertetendő akcióterv formálódásáról volt szó, ilyen intézkedéseket vetít előre. A szociális juttatások újragondolása, a nyugdíj- és a rokkantnyugdíjrendszer csiszolása, a strukturális reformok a nemzeti együttműködés rendszerében sem könnyen elfogadtatható elemek.

Sarlatánság vagy sem, a kialakulandó helyzetnek lehet valami finom abszurditása. Épp a miatt az általános kiadáscsökkentés miatt fognak berzenkedni a kormányfő hívei, amiért viszont az elemzők és a publicisták seregei – bennünket is beleértve – megdicsérik majd őt. Könnyen lehet, hogy ennek mérhető konzekvenciái is lesznek. De előreszaladni nem érdemes, különösen, mert fogalmunk sincs, hogy az oly nagyon várt csomagot mibe fogják becsomagolni. Márpedig azon sok minden múlik, és Orbán Viktor az elmúlt hónapokban bebizonyította, szívesen él váratlan húzásokkal. Február közepén okosabbak leszünk.

Európa nem is hangos

A miniszterelnök jószerével azt tesz, amit akar, mer, tud. Nemcsak a kétharmad miatt – minden tekintetben a szabad cselekvésnek kedvez a történelmi pillanat. A médiatörvény vonalán láthattuk, az Európai Unió hajlamos összeráncolni a homlokát, ha ez vagy az nem tetszik neki, de mégsem Magyarország a közösség legnagyobb gondja. A jelenlegi krízishelyzetben, amikor felfoghatatlanul horribilis pénzekkel kell megmenteni egyes tagállamokat, egy kis demokratikus deficit már-már elhanyagolható.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor amikor csak teheti, azt hangoztatja, a költségvetési egyensúlyt minden körülmények között tartani kell. Ez idő szerint fontosabb feladat nincs. Egyszerű a képlet: aki ezt meg tudja csinálni, az jó, aki nem tudja, az rossz. Hogy ezzel együtt is van esély az eurózóna és akár az EU totális csődjére és széthullására, más kérdés. Egyelőre azonban nem 2016-ot írunk, hanem 2011-et.

Machete

Egy szó, mint száz, Orbán Viktor úgy érezheti, itt van a huszáros húzások ideje. Elő a bozótvágó késsel, pusztuljon, ami régi, működésképtelen. Azt, hogy minek kell pusztulnia, nem hosszadalmas össztársadalmi konzultációk során fogják eldönteni. Ahol fát vágnak, hullik a forgács.

Amikor megalakult a kétharmados kormány, azt a forgatókönyvet is elképzelhetőnek tartottuk, hogy a biztos többség birtokában a nagyvonalúság is teret kaphat. Naivak voltunk. A Fidesz eleget volt ellenzékben ahhoz – és eleget tapasztalt első kormányzása idején –, hogy ismét hatalomra kerülve is partizán módra, erőszakosan politizáljon. Ez a garnitúra, ez a nemzedék nem tud másmilyen lenni. Úgyhogy nincs más, mint abban bízni, hátha mégsem csinálnak mindent rosszul.

Lehet más?

Orbán Viktornak egyáltalán nincs mitől félnie. A Tárki elemzésünk elején hivatkozott felmérése szerint novemberhez képest csaknem másfélszeresére duzzadt a pártválasztásukban elbizonytalanodottak aránya. Azokról van szó, akik megunták a Fideszt, de nem találnak mást, akihez csatlakozhatnának. Akiknek Gyurcsány Ferenc után már nem jó az MSZP, akiknek soha nem lesz jó a Jobbik, akiknek nem elég bizonyíték az LMP munkássága arra, hogy lehet más a politika.

Húsz plusz egy év magyar demokrácia után biztosra vehető, senkinek sem lesz könnyű magához édesgetni ezt az egyre bővülő réteget. Az mindazonáltal nagy dilemma, hogy ebből a tömegből lehet-e kritikus tömeg. Twitter- vagy Facebook-forradalomra természetesen a mégoly színvonalas sajtószabadság-tüntetések ellenére sem fogadnának elemzőink. És Feri visszatérésére sem tennék fel fizetésüket.