Hazám is Magyarország, meg nem is

Ön vegyes házasságból született Iránban, édesapja híres iráni filmrendező, édesanyja magyar festőművész. Mikor költözött Magyarországra, és miért?

2008 őszén. Éltem már itt korábban is, 1993-ban eljöttem, 95-ig maradtam. Úgy éreztem, a magyar részemet nem ismerem eléggé, szerettem volna kicsit többet foglalkozni vele. Akkoriban a nagymamám is élt még. És hát művészcsaládba születtem, én is a művészetet választottam, szükségem volt rá, hogy egy kicsit egyedül, magamban legyek, megismerjem a másik hazámat is.

95-ben aztán mégis valahogy hazamentem. Nem volt könnyű az élet itt, bár ott sem volt az. Utak jönnek, kinyílnak az ember életében. Azt hiszem, akkoriban nem vittem végig azt az utat, amit elkezdtem. Aztán az élet úgy fordult, hogy újra kisebb kudarchelyzetbe kerültem Iránban. A volt férjem iráni, de mindig nagyon szeretett volna Magyarországra jönni, mert ide utazott életében először, és nagyon megtetszett neki Budapest. Én nem hittem benne, hogy vissza kellene jönnöm, úgyhogy ellenálltam.

Aztán kilenc év után elváltunk. Van egy kislányunk. Úgy gondoltam, nem fogok elvenni tőle mindent, legyen neki, eljövünk Magyarországra. Az is fontos volt nekem, hogy a gyerek megtanulja a magyar nyelvet. Én megtanultam magyarul az anyukámtól, de nem beszélek olyan jól, mint ő. A gyerek ekkor négyéves volt, gondoltam, még az iskola előtt van két év, hogy itt tanuljon meg magyarul, és közben én is meglátom, hogy tudok itt újrakezdeni, meg az apukája is eldönti, mit szeretne.

Három éve itt vagyok, a gyerek már iskolába jár, és nagyon jól beszél magyarul. Szerintem a feladatnak, aminek nekikezdtem, még nincs vége, és szeretném végigvinni. Iráni magyarként szeretném a két ország közti kulturális kapcsolatot szorosabbá tenni. Nem tudom, hogy ez hogy működik, de addig itt fogok maradni, amíg meg nem találom a választ arra a kérdésre, hogy most miért vagyok pont itt.

A lánya magyar iskolába jár?

Igen, és nagyon szereti. Szerencsém volt, mert nagyon gyorsan befogadták már a Nefelejcs óvodában is, pedig akkor még csak egy-két szót beszélt magyarul. Annyira megtetszett neki az óvoda, és annyira jók voltak az óvónők, hogy az ovi a második otthona lett. Akkoriban nem volt sok ismerősöm itt, barátból, rokonból sokkal kevesebb volt, mint Iránban. A lányomat viszont körülvették a gyerekek.

Most is tartja a kapcsolatot az óvodai barátokkal?

Igen, pont most volt a szülinapja, úgyhogy őket is meghívtuk. Az óvónőket is látogatjuk még mindig.

Iránban milyen kép él Magyarországról és a magyarokról? Ismerik egyáltalán Magyarországot?

Az az érdekes, hogy sajnos nem tudnak annyit, mint amennyit a magyarok tudnak az irániakról. Kevés magyar irodalmi művet fordítottak le perzsára, kulturális együttműködésből sincs olyan sok. Ami eszembe jut, hogy 1996-ban Jászberény testvérvárosa lett az iráni Jazd. Gondolom, ott már jobban ismerik Magyarországot. Ezenkívül Iránban filmeken és, mondjuk, a focin keresztül ismerik Magyarországot. Én is törekszem arra, hogy jobban megismerjük egymást. Az iráni bábfesztiválon már volt magyar csoport, a nagy színházi fesztiválon viszont idáig csak én voltam magyar csoporttal. De rajta vannak a dolgon azok, akik Iránt és Magyarországot is szeretik.

Az általános emberi dolgokon kívül van hasonlóság a magyarok és az irániak mentalitásában?

Igen, azt vettem észre, hogy jobban hasonlít egymásra egy magyar és egy iráni, mint mondjuk egy francia meg egy iráni. Szerintem egyfajta melegséget lehet érezni a karakterükben. Vagy a humor, amit a színházon keresztül figyeltem meg: szerintem jól megértenék egymást a magyarok és az irániak, ha tudnának kommunikálni. Ezért is jó, ha megmutatják a magyar színházat irániaknak, vagy fordítva, lehet, hogy megragadja a nézőt, ha látja, hogy „jé, ez nálunk is hasonló”.

De az is érdekes, hogy a türkmének és a magyarok közt is sok a hasonlóság. Amikor náluk jártam, olyan kajákkal kínáltak, mint a lángos meg a gulyásleves. Láttam jurtákat, ott is szokás a nemezkészítés, ők is lovasnép. Amikor türkmének között jártam, úgy éreztem, hogy ezek magyarok, ősi magyarok.

Azt mondta, hogy a magyarok egész sokat tudnak Iránról. Amikor idegenekkel találkozik, ki szokták találni, honnan jött?

Nem, általában azt hiszik, hogy erdélyi vagyok, talán abból, ahogy beszélek. Nem találják ki, de amikor már szóba kerül Irán, nagyon sokan vannak, akik a hírekben hallottak a politikai helyzetről, vagy olvastak könyveket. A filmesek sokszor ismernek néhány híresebb iráni rendezőt.

Említette, hogy amikor 2008-ban Magyarországra jött, kevés ismerőse volt itt. Könnyű volt barátokat szerezni?

Olyan barátaim voltak itt, akiket még Iránból ismertem. Akkoriban nem annyira a barátkozással voltam elfoglalva, hanem a gyerek elhelyezésével, a saját életem nagy változásaival, a válással, a munkával, hogy mit dolgozzak. Nem igazán bíztam benne, hogy színházban lehet munkát találni, mert ehhez kapcsolatok kellenek.

Viszont már Iránban is tanítottam német nyelvet. Úgy adódott, hogy egy iráni ismerősön keresztül elkezdtem dolgozni egy nyelviskolában, most is ott tanítok. Színházi próbálkozásaim is vannak, performanszokat, egyszemélyes, kétszemélyes dolgokat csinálok. A barátkozás időt igényel, a napok túl rövidek. A lányom óvodástársainak a szüleit lassan-lassan megismertem, meg ott vannak a tanítványaim a nyelviskolából. Harmincnyolc évesen jöttem el, most negyven vagyok. Időbe telik, hogy az ember berendezzen egy életet.

Szerintem elmenni a hazádból egy másik hazába olyan, mint az újraszületés. Születni se könnyű. Miután megszületett a kisbabám, találkoztam egy német ismerősömmel, aki megkérdezte, hogy van a gyerek. Mondtam neki, hogy mindig csak alszik, biztos valami baja van. „Samira, nem veszed észre, hogy ez egy nagy utazás volt? Elfáradt” – válaszolta. Nekem is fel kell ébredni, hol vagyok.

Hazájának érzi Iránt és Magyarországot is?

Igen, és szerintem mind a kettő itt bennem van. Érdekes érzés, hogy amikor néha ott vagyok, azt mondom, ez hazám is, meg nem is. És mikor itt vagyok, ugyanez az érzés: Magyarország hazám is, meg nem is. De szerintem ez az érzés mindannyiunkban benne van valahogy. Van, amikor az ember idegen még a saját országában is, még a saját házában is, még a saját képe is idegen a tükörben.

Anyukám kérdezte tegnapelőtt, hogy jól érzem-e magam. Én meg azt mondtam, igen, jól vagyok. Nem szuperül, de jól érzem magam. Magyarország nekem kicsit mindig azt a szerepet is játssza az életemben, hogy magamra találjak újra, magamat lássam egy tükörben, mit akarok, merre megyek, mit szeretnék elérni.

Ha visszamenne Iránba, mi hiányozna Magyarországról?

Nem is tudom, ezt a két országot valahogy egynek látom. Néha, amikor megyek az utcán, és lenézek a földre, nem tudom, hogy Pesten vagyok-e, vagy Teheránban. Ha elmegyek, az fog hiányozni, hogy az utcán halljam az embereket magyarul beszélni. Biztosan hiányozni fog a Duna.

Itt sok mindent be tudtam a Dunába dobni, ami már nem az enyém. És lehet, hogy Iránban ez nem ment volna. Itt tudtam valahogy kitisztulni. Itt könnyebben megy, hogy lássam,  ki vagyok, mit szeretnék, hogy szeretném. A kaja meg a zene is biztosan hiányozni fog.

Ezt az utazással járó újrakezdésélményt fölhasználja a művészetében?

Két utolsó előadásomban benne volt az utazás. Az anyukám kiállítására csináltam egy performanszt, az volt a címe, hogy Az utat nem én akartam, engem akart az út. Anyukám életéről szól, aki Iránba költözött, és negyvenhárom éve Teheránban él. Az utolsó előadásom, a Hazáim zászlai is performansz. Abban azzal a három színnel játszom, ami mind a két zászlóban benne van. Nekem mindig kérdés volt, hogy ez miért van így.

Zsűritag lesz a Menedék Egyesület és az Indavideó bevándorlókról szóló videópályázatában. Mit vár a pályaművektől, mire számít?

Nem is próbálok gondolkodni ezen, mert nagyon várom, hogy meg legyek lepve. Szeretnék más szemszögöket is látni. Hogy mit fognak csinálni az emberek, a fiatalok mint alkotók, tényleg nem tudom. De nagyon örülök, mert úgy érzem, valami történik. Önmagában az fontos, hogy törődünk a témával. Iráni fiatalokat hallottam beszélni arról, hogy el akarnak menni az országból. Ugyanezeket a mondatokat hallom magyar emberektől is. Kérdéseket tesznek fel nekem, szerintem menjenek-e, és én nem tudom a választ. Ez nagyon jó alkalom mindenkinek, hogy elgondolkodjunk.