A magyar honvédelem mint franciakrémes

A legelső katonák között volt, akiket a NATO-csatlakozás után speciális katonai képzésre küldtek. Ön szerint melyek az alapvető különbségek a hazai és a külföldi felfogás között?

Egy nemzetközi NATO-megállapodás alapján a portugál különleges erőkhöz voltam beiskolázva. Az volt a cél, hogy magyar katonákat vezessenek be a különleges hadviselés eljárásaiba. Azóta több kollégám is járt ugyanitt, és még többen az USA-ban hasonló kiképzéseken. Magam sokat dolgoztam és gyakoroltam együtt amerikai és más országbeli kollégákkal. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttünk, amelyek magyarországi meghonosítására égető szükség volna, de számtalan gátló tényező miatt ez csak részben valósulhat meg.

Az elsődleges különbség a felfogásban látszik. Ennek megváltoztatásával viszont – változatlan költségvetés mellett is –, számottevő hatékonyságbeli növekedés volna elérhető. A Magyar Honvédség felfogása keserű iróniával, a következő lehetne: „Cél a működés látszatának fenntartása akár a működés árán is.” Hosszú évtizedek óta bemutató jellegű gyakorlatokat rendezünk, ahol elég az elöljáró elégedettségét megnyerni. Leírjuk, hogy jól képzettek, jól felszereltek vagyunk, és ezt még alá is írjuk magunknak.

Papírorientált, és nem feladatorientált hadsereget üzemeltetünk. A váltás ideje azonban nekünk is elérkezett. Kiképzési, szervezési és felszerelésbeli hiányosságainkért katonáink életével is fizettünk.

Az afganisztáni misszióra gondol, ahol az elhunyt magyar tűzszerészt közvetlenül váltó katonánk is meghalt egy robbanásban?

Rájuk, és a legutóbb meghalt három katonánkra is. És másokra, akik megúszták sebesüléssel. Azt tudom, hogy hetente fordulnak elő tűzharcok, amelyekről a sajtó nem számol be. Ilyen helyzetekben két dolog együttes jelenléte menti meg a katonát: a jó minőségű felszerelés és a jól begyakorolt harceljárások fegyelmezett végrehajtása.

Nálunk mindkettőn hatalmas lyukak tátongnak, amelyeket szerintem eddig a szerencse mellett az tömött be, hogy minden kontingensben vannak valóban elszánt, bátor emberek, akik legtöbbször saját pénzükön vásárolják meg maguknak a drága felszerelést, és saját szabadidejük terhére fejlesztik tovább tudásukat.

Vajon a teljes honvédségi állomány mekkora hányada alkalmas harcoló (klasszikus lövész) feladatra, az amerikai rendszerrel összehasonlítva?

A következő adatok teljesen publikusak: elvileg a 24 950 fős Honvédségnek csaknem a fele Budapesten szolgál, vagyis valamilyen adminisztratív beosztást tölt be. A fennmaradó, körülbelül 13 000 fő képezi azokat az alakulatokat, amelyek a fegyvereket a gyakorlatban forgatják. Természetesen ennek is legalább a fele az alakulatok adminisztratív és logisztikai feladatait látja el.

A klasszikus felállás szerint egy harcoló katonára további hét kiszolgáló kell, hogy jusson. Szerintem Magyarország hadereje még papíron is minimális, a valóságban pedig elkeserítően gyenge, és nagyon kevés lövészzászlóalj áll rendelkezésre az egész ország védelmére békeidőben. Papíron természetesen több dandárunk van, de ezek a szükséges létszámnak csupán a töredékével rendelkeznek.

A NATO-csatlakozás a hidegháború idejét idéző gépesített lövész rendszerben ért minket. Az átállást úgy oldotta meg a katonai vezetés, hogy az akkori gépesítettlövész-dandárokat egyszerűen átnevezték könnyűlövészdandárokká. A lánctalpas BMP-ket kicserélték gumikerekes BTR-ekre, kivették mögülük a harckocsi-támogatást és a tüzérséget, és már készen is volt a magyar könnyűlövészdandár! Pont olyan lomha, mint egy gépesítettlövész-egység, de legalább olyan gyenge, mint egy könnyűlövész-alakulat.

Mi a véleménye az újonnan felállt magyarországi önkéntes tartalékos katonai rendszerről?

A tartalékosképzés a sorkatonai szolgálat szüneteltetésével lassan tíz éve megszűnt. Ez azt jelenti, hogy háború esetén az ország területét az aktív zászlóaljaknak kellene tartaniuk, amíg a jobbára teljesen kiképzetlen fiatalokat valaki a hátországban gyorsan felkészítené. Ez megvalósíthatatlan. Valamilyen tartalékosrendszerre tehát mindenképpen szükség volna.

2010 októberében volt szerencsém meghallgatni Simicskó István előadását a tervezett tartalékosrendszerről, ahol elmondta, hogy az első lépcsőben csupán a laktanyák őrzését végző civil biztonsági cégek tevékenységét tervezik kiváltani tartalékos állománnyal. A gyakorlatban szerintem ez azt fogja jelenteni, hogy ugyanazok a biztonsági őrök, ugyanazon a helyen ugyanazt a tevékenységet végzik majd, mint eddig, de nem egy biztonsági cég alkalmazottjaként, gyűrött fekete ruhában, hanem tartalékos katonaként. A ruha változik, de a feladatkör, a felkészültség, és persze a pocak marad. Ilyen módon keletkezik majd papíron ezer–ezerötszáz fő tartalékosunk.

A második évben a tervek szerint további négy-ötezer fővel dagad a létszám, és ezek már bevethetők lesznek az őrzés-védelmi feladatokon kívül katasztrófavédelemre is, és valamilyen katonai kiképzést is kapnak majd. A kérdés, hogy kitől, mire, milyen rendszerben és rendszerességgel kapják majd a kiképzést, és persze az is, hogy miből. Vagy inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy milyen keret terhére?

Ha a honvédségből hirtelen leépítenék azokat, akik nem képesek teljesíteni a legalapvetőbb – egyébként kötelező – erőnléti teszteket, vajon mennyien maradnának?

Becslésem szerint ötven százalék sem maradna, de lehet, hogy már ettől önmagában elkezdene jobban működni a honvédség. „Van aki az agyával harcol” – erre azt mondom, hogy a világ minden hadseregében nagy hangsúlyt fektetnek arra az igazságra, hogy „ép testben ép lélek”. Ennek megfelelően általános fizikai követelményeket szabnak meg, amelyek mindenkire vonatkoznak.

Aki nem képes vagy nem akar megfelelni – békében – egy ilyen könnyen teljesíthető követelménynek, az egyszerűen nem lojális a testülethez, vagy gyenge a parancs-végrehajtási készsége. Így vagy úgy, de nincs helye a honvédségben, hiszen egy ilyen fizikailag és mentálisan is gyenge embertől mit várhatunk harcban?

Sokszor esik szó a honvédség társadalom általi megbecsüléséről. Ez a kérdés szorosan összefügg az egyszerű testnevelési normákkal is. Ha az állampolgár katonát lát, önkéntelen felteszi magában a kérdést: „Vajon ez a katona meg tudna-e védeni engem bármilyen ellenségtől?” Ha válasz az, hogy „maximum az elhízástól tud megvédeni, ha megeszi helyettem az ebédem”, akkor a megjelenésével az a katona éppen aláásta az egész honvédség tekintélyét.

A papír mindent elbír?

Sajnos egyelőre még sok mindent elbír. Vannak érinthetetlenek, akikre nemcsak a fizikai normák, de szinte semmilyen norma sem vonatkozik. A követelményeknek való megfelelés csak az alsóbb beosztási kategóriákban kötelező, a többiek egyszerűen beíratják a kívánt eredményt, és kész.

Nagyobb baj, hogy ugyanígy járnak el a felszerelés és a hadrafoghatóság területén is. Ha a megfelelő papírmennyiség legyártásra került, és erre pecsétet is tett az elöljáró, akkor az alakulat harcképes, ezt senki sem vonja kétségbe. A valóság nem mindenkit érdekel. A vezérkari főnök és a honvédelmi miniszter csak azt látja, amit megmutatnak neki. Egy szép bemutató sok akcióval és sok lövöldözéssel, és minden rendben is van. Fel sem tűnik neki, ha esetleg mindig ugyanazt a pár embert, autót, tankot vagy helikoptert látja.

Mi a helyzet a jelenlegi tisztképzéssel, mennyire tartja minőséginek az ott folyó oktatást?

A tisztképzést minősíti az alakulatoknál kialakult vélemény a frissen végzett tisztekről. Nem sok fogalmuk van a valódi katonai életről. Hogyan is nevezik a csapatoknál szolgálók viccesen a Nemzetvédelmi Egyetemet az ott tanító tisztek után? „Magyar Honvédség Humán Inkurrencia Raktár.” A hallgatók polgári mérnöki, és tanári diplomákat kapnak, ami akkor ér majd valamit, ha elhagyják a honvédséget.

A polgári diplomáért cserébe viszont ki kell hagyni a tananyagból számtalan fontos katonai gyakorlati ismeretet. Vagyis mérnököket képzünk, akiktől elvárjuk, hogy mellesleg majd katonaként éljék le a hátralevő életük jó részét. Én azt gondolom, hogy nekünk is a brit típusú tisztképzés volna a leginkább célravezető. Az a lényege, hogy nem a hadsereg képez saját magának diplomásokat drága pénzen  – akik majd esetleg hajlandók lesznek a katonai pályán maradni vagy sem –, hanem a fiatal értelmiségieknek ajánlja fel a tiszti pályát. Ilyen módon a jelentkezőknek elég egy egyéves képzés, amelynek a végén hadnagyi rendfokozattal csatlakoznak a hadsereg különböző alakulataihoz.

Természetesen ezután még szükségük van különböző szakosító tanfolyamokra, de ez már nem a tisztképzés dolga. Ez a rendszer jól működik. A másik nagy előnye, hogy a kadét ott igen tömény dózisban kapja a katonai ismereteket. Nem hígítjuk fel a katonai tanulmányokat mérnöki okítással, és fordítva.