Szerettem a Magyar Királyi Csendőrséget

A tárgyalásra érkezõ Képírót a Fõvárosi Bíróság Fõ utcai épülete elõtt többségében gimnazista tüntetõk várták. Sárga csillagot viseltek, és a háborús bûnök elévülhetetlenségére emlékeztetõ feliratokat tartottak. A sajtótól láthatóan tartó fiatalok csak annyit válaszoltak, hogy több középiskolából jöttek, és az interneten szervezték a demonstrációt.

Sújtás és sárga csillag

A vádlott és kísérõi azonban az épület hátsó bejáratát választották, így a fiatalok csak a tárgyalóteremben láthatták a bottal is támogatásra szoruló, rendkívül nehezen mozgó, elesettnek tûnõ Képírót. A 97 éves vádlottat kísérõi elõször valamiért a karzaton ültették le, aztán rájöttek, hogy a vádlottnak a pulpitus elé készített széken kell helyet foglalnia, ezért másodszor is meglépcsõztették.

A háborús bűnösök perei mindig is a figyelem középpontjában álltak, ám könnyen lehet, hogy Képíró Sándor az utolsó a világon, aki II. világháborúban elkövetett háborús bûncselekmény miatt áll bíróság elé, és ezt az óriási médiaérdeklõdés is tükrözte. A tárgyalóteremben a Képíró-ügyet felgöngyölítõ Simon Wiesenthal Központ munkatársai mellett ötfõs delegáció képviselte a vád tárgyává tett 1942-es vérengzés helyszínét, Újvidék városát.

A hallgatóság soraiban a sárgacsillagos fiatalok érdekesen keveredtek a sújtásos felöltős Képíró-szimpatizánsokkal. A teremben ült Képíró Sándor lánya is, valamint Vladimir Vukcevic, a háborús bűnök kivizsgálásáért felelős szerb különleges ügyész.

Én vagyok a bíró!

Varga Béla tanácsvezetõ bíró azonnal levetette a gimnazistákkal a sárga csillagot, és az egész épületben megtiltotta a viselését, majd a Képírót segítő nő által tartott "Gyilkosok, 97 éves öregember gyilkosai" -feliratot tetette el. Ezután abszurd színházba illő jelenet következett, a bíró ugyanis megpróbált verbális kapcsolatot létesíteni a vádlottal.

– Hallja, amit mondok?
Csend.
– Most tetszik hallani?
Még mindig csend.
– Kérdezem a vádlottat, hogy most hall-e engem?
Semmi válasz.
– Most sem tetszik hallani?
Hallgatás.
– Én vagyok a bíró, ezt értette?
– Nem értem.

A bíró ekkor a nevetést is megtiltotta ("Ez nem színház!"). Kísérői próbálták megigazítani Képíró hallókészülékét, de végül segítõjének kellett közelrõl minden kérdést elismételnie. Így sem volt teljesen egyértelmû, hogy valóban érti-e, mi történik körülötte, a bíró pedig levette a szemüvegét és a homlokát ráncolgatta.

Képíró végül mégis bejelentette, hogy tökéletesen egészségesnek érzi magát, csak nagyon ideges a sok hazugság miatt, mivel egy koholmány alapján, ártatlanul áll a bíróság elõtt. A bíró ekkor úgy döntött, hogy nincs akadálya a tárgyalás folytatásának.

Ezután Falvai Zsolt, a Budapesti Nyomozó Ügyészség vezetõje körülbelül negyedóra alatt felolvasta a tegnapi cikkünkben ismertetett vádiratot. Eszerint a csendõrhadnagy Képíró január 20-án érkezett Újvidékre, miután a csendőrség V. hadtestjének parancsnoka tisztogatást rendelt el az 1941 áprilisában megszállt Bácskában a szaporodó partizánakciók miatt.

Járőrök és kivégzések

Képíró egy kisebb csendőrjárőr vezetője lett, melynek célja a gyanús személyek felkutatása, begyűjtése és kísérése lett. A feladatuk az volt, hogy az elfogott embereket a gyűjtőpontokhoz és a leventeotthonban lévő igazolóponthoz vigyék. A vádirat szerint Képíró osztaga őrizetbe vett két civilt (a Máriássy-testvérpárt), akiket később (mások) kivégeztek.

A vádlott járőrosztaga később találkozott egy kb. 30 fogolyból álló csoporttal. Ekkor érkezett oda a hadtestparancsnokság tehergépkocsija is. A vádirat szerint Képíró megkérdezte a járművezetőtől, elvállalja-e, hogy az ott várakozó, összegyűjtött foglyokat elviszi a kivégzőhelyként megjelölt sporttelepre. A foglyokat felparancsolták a platóra, majd a kivégzőhelyen kétperces sortűzzel kivégezték őket.

A vád azt is tartalmazza, hogy a 20-i eligazításon Képíró kérte, hogy a fegyverhasználatról szóló parancsot Gaál Lajos csendőr alezredes adja írásba. Gaál azt mondta, hogy le kell lőni mindenkit, még az ablakban nézelődőket is, hogy "a szemét és a piszok ússzon el". Képíró nem kapott írásos parancsot. A vádirat szerint Képíró emberek törvénytelen kivégzésében működött közre, ami háborús bűncselekménynek minősül.

Szerettem a csendőrséget

Ezután Képíró vallomása következett, akit mintha kicseréltek volna: az addigi, kissé zavart aggastyán helyett hirtelen egy kiváló memóriájú, a 69 évvel ezelőtt történtekre többnyire napra pontosan emlékező férfi beszélt a mikrofonba. Néha kicsit megállt, gondolkodott, de a mondatai tiszták és kerekek voltak.

A személyéről szóló vallomásából kiderült, hogy 51 ezer forintos nyugdíjából él, van egy kb. 15 milliós budai lakása, jóvátételként kapott 46 hektár szántója, aminek nem tudja az értékét. Argentínában élő gyerekei nem támogatják. "A Jóisten" – válaszolta a bíró kérdésére, hogy ki gondoskodik róla. Képíró a háború előtt jogot végzett. A csendőrségnél, ahová 1939-ben lépett be, századosi rangot szerzett. Kivándorlása után Argentínában előbb kézi, majd gépi szövőként dolgozott.

Képíró kijelentette, hogy "abszolút nem" érzi magát bűnösnek. "Nagyon szerettem a Magyar Királyi Csendőrséget, hívatást éreztem, hogy csendõr legyek" – fogalmazott.

A tárgyaláson tett vallomása szerint az egész "ítélet, ami ellenem folyik", hazugságon alapul. Szerinte nem tudta, amikor Makón a századával riadóztatták, hogy hová viszik: "azt hittük a Bánságot megyünk visszaszerezni". A konkrét feladatáról csak Újvidéken értesült, ahol szerinte egy, a járőrök tevékenységét ellenőrző osztagnak lett a parancsnoka, így közbiztonsági szolgálatot sem teljesített.

Nem hallott lövést

A fegyverhasználatról szóló parancsot nem kapta meg írásban, ezért, mint mondta, minden erejével igyekezett elkerülni, hogy arra sor kerüljön. Ez olyan jól sikerült, hogy a három napig zajló törvénytelen kivégzések alatt (a történelmi kutatások szerint 3300-3800 szerb és zsidó civil esett áldozatul) nemhogy holttestet nem látott, de egyetlen lövést sem hallott.

Állítása szerint a honvéd parancsokság elégedetlen volt az első két nap tisztogatásaival, ezért 23-ára szigorúbb bánásmódot rendeltek el. Ekkor "furcsa dolog történt", Képíró ugyanis, mint mondja, megmentette az ötfős Tanurdzic családot, a Rex szálló tulajdonosait (ő maga is itt volt elszállásolva). Tanurdzicékat egy honvéd zászlós akarta a Duna partra kísérni, hogy ott lelőjék őket, azonban Képíró elzavarta.

Egy, a Képíró különböző időpontban tett vallomásai közötti ellentmondásra a bíró külön rákérdezett, ugyanis a vádlott hol úgy emlékezett, hogy Tanurdzicék rendőr-rokona nála járt közben az elengedésükért, hol úgy, hogy egy beosztottjánál.

Csak mentésre volt felhatalmazása

A Máriássy-testvéreket, mint mondta, azért nem menthette meg, mert erre szerinte nem volt felhatalmazása. A bíró kérdésére, hogy ha Tanurdzicékat volt joga elengedni (erre Képíró beszámolóján kívül semmilyen bizonyíték nincs), akkor ez Máriássyék esetében miért volt lehetetlen, azt válaszolta, hogy arra már nem emlékszik.

Az utcán lelőtt Steinberger házaspárról, és az ágyában meggyilkolt Weisz Ilonáról sem hallott, jóllehet a vádirat szerint az ő járőrosztaga felelt a történtekért. Egyáltalán nem tudott mit mondani a fő vádpontról, a kivégzésre küldött 30 főről sem, szerinte ilyesmi az ő parancsoksága alatt nem történt.

Képírót 1943-44-ben hadbíróság elé állították a vérengzésben betöltött szerepe miatt, a terhelő ítélet hűtlenségről szólt. A nyilas puccs után, semmisségi panasza nyomán '44-ben Képírót büntetlen előéletűnek nyilvánították, és visszahelyezték korábbi tiszti rendfokozatába. Az 1944-es ítélet csak 2010-ben került elő.

Szembenézés a múlttal

Zsidóellenes cselekedetben, deportálásokban nem vettem részt, ilyennél nem voltam jelen – idézte a bíró a vádlott nyomozati szakban tett korábbi vallomását. Efraim Zuroff, a Wiesenthal-központ vezetője az Indexnek elmondta, örül és elégedettséget érez, hogy Képíró Sándor megélte a pert. Szerinte nem az elesett öregembert kell nézni, hanem az életerős fiatalemberre kell gondolni, aki a háborús bűncselekményeket elkövette. Magyarországnak, ahol különösen nagy probléma a szélsőjobb erősödése és a romaellenesség, Zuroff szerint jót tesz egy ilyen per, ami lehetőséget teremt a múlttal való szembenézésre.

"Igen, ugyanazt, amit itt is elmondott" - válaszolta az Indexnek Képíró lánya arra a kérdésre, hogy édesapjuk mesélt e nekik gyerekkorukban Újvidékről.