Vendel
5 °C
20 °C

Az értelmiség szerepe az OV-forradalomban

2011.07.11. 09:26
Értelem vagy érzelem? – teszi fel e heti kérdését a Demokrácia és Dilemma Intézet. Elemzőink a közmédiában zajló folyamatoktól indulnak, egy pillanat alatt filozófiai mezőkre tévednek, elparentálják az értelmiséget, majd megállapítják, hogy a tavasznak vége, de az ősz izgalmas lehet.

Intézetünk munkatársainak egyik fele egy rövid ideig aktívan politizált a rendszerváltást megelőzően, noha csak regionális szinten. E hányad képviselője a magyarországi folyamatokat figyelve akkoriban azt gondolta – környezetében kis híján egyedül volt ezzel –, a két akkori vezető politikai erő, a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége közül feltétlenül utóbbi jár a helyes úton. Éspedig azért, mert értelem és érzelem közül előbbinek kell szóhoz jutnia egy ország igazgatása esetében. De nem is csak akkor, hanem mindig. 1990-ben a rációt egyértelműen az SZDSZ sajátjának tekinthettük.

Ki a hülye, én vagy te?

A megközelítés tipikusnak volt mondható abban az időben, és bizonyos megszorításokkal ma is érvényes. A humán értelmiség – amelyet tévesen az értelmiség egészével szokás azonosítani – szóhoz jutó része mindig a racionalista valóságfelfogásból indul ki, tudni véli, kik az okosak, kik a hülyék, és megmosolyogtató naivitással egyrészt velejéig romlottnak véli a politikát, másrészt mégis azt várja tőle, hogy értelmes döntéseket hozzon. Ebből adódóan a baloldali világfelfogáshoz áll közelebb. Ám arról megfeledkezik ezenközben, hogy a valóság nem az, amit ő annak lát, hanem az, ami az országot, a nemzetet, a világot alkotó emberek összességének tudatában lecsapódik, illetve a millió-milliárd lecsapódásból összeadódik. Egy igazán egyszerű példával: a valóságnak akkor is része isten, ha amúgy esetleg nem létezik.

A magyar rendszerváltásban – nemcsak itt, Kelet- és Közép-Európában szinte mindenütt – óriási szerepet játszott a humán értelmiség. A pártok meghatározó részét írók és filozófusok irányították – hazánkban és Csehországban például az első államfők is közülük kerültek ki –, és a publicisták szavára is tömegek figyeltek. Igaz, hogy a ráció már az első szabad választásokon beleszaladt a késbe, amikor az SZDSZ helyett az MDF alakíthatott kormányt, ám egy időre ez csak erősítette pozícióit.

Amelyek az 1994-es kormányváltás idején voltak a legerősebbek. Mindegy, ki jön, a komcsik is jobban értenek mindenhez, mint ezek – ez volt az uralkodó felfogás. Ezzel lett megmagyarázható a rendszerváltók és a rendszerváltottak faramuci koalíciója is: nem baj, hogy a szocialisták tökfejek, majd a szabad demokraták vigyáznak rájuk, vezetik a kezüket, így nem csinálhatnak butaságokat.

Egy szavazat hány szavazat?

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Az értelmiség egyrészt kikopott a hatalomból, másrészt jó néhány kifejezés értelmét vesztette. A 2010-es évek elején már nem nagyon tudja senki, kik voltak egykor a véleményformálók, ahogy azt sem, hogyan zajlott majd húsz évvel ezelőtt a médiaháború. Ha annak idején Csúcs László vagy Nahlik Gábor elküldött a rádióból vagy a televízióból néhány embert, akkorát hördült a közvélemény, hogy ég és föld beleremegett. Amikor ma kiraknak a közmédiából több száz dolgozót, születik néhány jegyzet, hullik pár könnycsepp, de napok sem kellenek, elég pár óra, hogy úgy tűnjön, semmi különös nem történt.

Meglátásunk szerint ez is azt bizonyítja, helyükre kerültek a dolgok. A magyar demokrácia megérett. Mindenki megtalálta benne a szerepét, igyekszik a megfelelő színvonalon teljesíteni. A politikusok politizálnak, a jegyzetírók jegyzeteket írnak, az elemzők elemeznek. Az írók és a filozófusok közben visszatértek könyveikhez, vagy beletörődtek, hogy nem milliók, maximum százak véleményét formálják. Ráadásul többnyire kiderült róluk, hiába okosak – már amennyiben valóban azok –, ha egyfelől túl indulatosak, másfelől meg nem értik a lényeget. Hogy tudniillik, nekik sem osztottak több lapot, mint másoknak. Hogy a szavazatuk épp annyit ér, mint a gyári munkásé vagy a földművesé.

Bástyák, elvtársak

A politika ezzel szemben felismerte, mi mire való. Orbán Viktor számára már a 90-es évek elején-közepén világossá kellett váljon, akkor is érdemes elfoglalni az MSZP-vel és az SZDSZ-szel szembeni térfelet, ha az entellektüelek többé nem fogják a tenyerükön hordozni úgy, mint Nagy Imre újratemetése után, illetve a harmadik magyar köztársaság első éveiben. Kevesebb veszett el a réven, mint amennyi visszajött a vámon. Bár ahhoz nem férhet kétség, első kormányzati bukásában az értelmiség és média még nagy szerepet játszott – 1998 és 2002 között a jobboldalnak nem igazán volt arra lehetősége, hogy erős bástyákat tegyen magáévá –, de nyolc év ellenzékiség alatt győztesen jött ki a közben elcsendesült, fű alatt zajló harcokból.

A kereskedelmi televíziók térnyerésével a közszolgálati média és a nyomtatott sajtó eljelentéktelenedett. A hatalmat átvették a bulvártelevíziók és -lapok, valamint a meghatározó internetes újságok, amelyek különböző okokból nem engedhetik meg maguknak a pártos attitűdött. Egy Heti hetes vagy egy Fábry-show még belefér – természetes, hogy ezek sem foglalnak állást direkt módon –, sokkal több semmiképp sem. A nézőt nem szabad elidegeníteni azért, mert máshova húzta az ikszet. Minden lélekre szükség van. Bónusz: megteremtődött a másik nyilvánosság, erőre kaptak a jobbos lapok, televíziók.

Hogy ezek után miért tűnik úgy mégis, hogy egyik-másik tévés-rádiós kirúgását politikai okok motiválhatták? Talán, mert akik helyzetbe kerültek, azoknak lehetnek személyes megfontolásaik. Talán, mert némelyik elküldött dolgozó épphogy lojalitásának köszönhette most véget ért munkáját. Talán, mert ami az övék, nem lehet másé, és ez is valami. De közrejátszhat még ezer és egy apró nüansz és körülmény, olykor a pőre véletlen is. Elemzőink reményeik szerint nem sokkal naivabbak a kelleténél. Tudni vélik, hogy a racionalizálás és a pozíciószerzés nem egymást kizáró fogalmak. Továbbá tudni vélik azt is, hogy a köztelevízió műsorai a változtatásoknak és a létszámleépítéseknek köszönhetően nem lesznek jobbak. Ám ezt nem is tekintik szempontnak. Szóba sem jön a minőség forradalma.

Kicsi nekem ez a ház

A lényeg: még a létező struktúrák lerombolásának korát éljük. Nem muszáj mindig a miniszterelnökhöz szaladnunk, van, hogy munkatársai idézhetőbben fogalmaznak. "A hamis világképet végleg le kell bontani" – mondja az Origónak Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár. Ez a megközelítés nem ismer tabukat. Azt feltételezi, ha szétvernek mindent, ami úgymond a Kádár-korszak óta tartja magát, a romokon fel lehet építeni valami mást. Valamit, ami az övék. Valamit, ami szilárd, aminek megbontásához ezer felfegyverzett-felajzott értelmiségi is kevés.

A DeDi tisztában van vele, a kormányzat, különösen a miniszterelnök végletesen eltökélt a rombolást illetően. Az építkezésre vonatkozó terveket ehhez képest nem ismerjük jól. Nem vagyunk sarlatánok, nem látjuk a jövőt úgy, ahogy az értelmiség látni véli. Abból, hogy Orbán Viktor a Nyugat alkonyától tart, és Kína felemelkedésében bízik, arra bazíroz, még nem következik automatikusan harmadik út.

Egy szó, mint száz, fogalmunk sincs, mi jön ezután. Az Orbán-rend rendhez is, káoszhoz is vezethet. A hétköznapok talajára visszatérve: hétfőn a parlament még hoz egy rakás döntést, majd szabadságra megy. Aztán jöhet az izgalmas ősz. Gyermeki kíváncsisággal várjuk. Személődünk, fülelünk, nézünk kifele a fejünkből. Jól vagyunk.