Nem dísz, hanem díszletvilágítást kapott a Parlament

Az épületek díszkivilágítása egyszerű feladat: nagyteljesítményű reflektorokkal kell körbevenni az objektumot, majd amikor besötétedik, azokat egyszerre be kell kapcsolni. Így jelennek meg az éjszakában a monumentális, sárga gyertyaformák, amikké a templomtornyokat alakítják az amatőr világítási szakemberek szerte az országban. Ha ennél szofisztikáltabb élményre vágyunk, például szeretnénk, hogy az épület plasztikus maradjon, kiemelnénk az oszlopsorokat, vagy hangsúlyosabbá tennénk a homlokzatot, esetleg nem akarjuk, hogy az épület alacsonyabbnak látsszon, mint valójában, akkor a művelet sajnos sokkal bonyolultabb lesz.

A díszkivilágítás ezen a szinten már nem csak a fényről, hanem ugyanennyire az árnyékokról is szól: a kettő arányával alakítható ki a kívánt kép. Árnyékok hiányában unalmas, homogén felületet kapunk, míg a sötét és világos részletek kombinációjával újra lehet rajzolni az épületet. A világítás innentől nem technikai, hanem építészeti és esztétikai kérdés, ahol még arra is lehetőség van, hogy a nappali fényben eltűnő részletek kiemelésével éjjelre egy teljesen más karakterű épületet hozzunk létre.

Azért ereszkedtem alá a különböző színhőmérsékletű lámpák, fényvetők és árnyékolók dzsungelébe, hogy értelmezhessem, mit üzen az augusztus 20-ától új díszkivilágítással átformált Országház a nemzetnek.

Mesepalota a turistáknak, Kafka a magyaroknak

A fények és színek csak az újságokban léteznek, a valóság szürke, mint egy Kafka-regényben, döbbentem meg a Kossuth téren állva, ahogy végignéztem a gyér, zöldes fénnyel megvilágított falakon. A hangulat olyan volt, mintha a kormány elszökött volna egy nyugdíjalapos pénzből vásárolt trópusi szigetre, és hátha jó lesz valamire alapon kicsavarták és magukkal vitték az összes égőt is.

A menekülés eredményét Budáról is meg akartam nézni, de útközben kiderült, hogy mégsem menekült el a kormány az országból. A hídról nézve egyértelművé vált, hogy a Parlament nem dísz-, hanem díszletvilágítást kapott. A három oldalról homályba burkolózó épület a Duna felől úgy fürdött a fényekben, mintha Magyarország mellényzsebében lapulna a világ legnagyobb földgázvagyona.

Budapest szomorú hely lenne fények nélkül. De látszik, itt az volt a cél, hogy megmutassuk, ha egyszer díszkivilágítani támad kedvünk, akkor itt az árnyéknak írmagja sem marad. Legalábbis azon az oldalon, ahonnan a turisták látják.

Az Országház nyugati homlokzatára annyi fényt pakoltak, hogy úgy festett, mint valami steam punk csatahajó, ami teljes kivilágításban lebeg a Duna felett. A csatahajó egyáltalán nem volt tekintettel a pesti látképre: mellette az amúgy kivilágított házsorok olyanok voltak, mintha Pesten nem lenne közvilágítás.

Lehetett volna játszani az árnyékokkal, egyes épületrészek visszafogott megvilágításával, sőt, egész tömböket hagyhattak volna sötétben, hogy csak a sziluettjük rajzolódjon ki a megvilágított részletek előtt. Volt is ilyen terv, tudtuk meg a díszkivilágításért felelős Lisys vezetőjétől, de végül a Kövér László vezetésével összeülő bizottság a totális fényözön mellett döntött.

Ha nézelődés közben nem lebegünk tova a Dunán luxushajónkon pezsgőzve, hanem a Batthyány térről alaposan szemügyre vesszük a Parlamentet, kiderül, hogy a koncepciótól függetlenül a szakemberek precíz munkát végeztek. Jól elrejtett, egyedi világítótestek egész sorára enged következtetni, ahogy a nagy, sárga masszában mégis kirajzolódnak az ablaksorok, girlandok, kőcsipkék és oszlopsorok.

Az épület egészét a sárga két árnyalata tagolja: a középső tömb kissé sárgásabb, az oldalsók pedig rózsaszínesek. A tetőzetet pedig a fényerősség játékával tették plasztikussá. A kupola és a két szomszédos főtorony erős megvilágításával szemben visszafogottabbak a szomszédos tetőelemek. Izgalmasak az ezekre vetődő fénypászmák is. A tornyok és tetők erdeje pedig kifejezi az Országház leglényegét: a fényben fürdő csúcsok és girlandok romantikus mesepalotává változtatják az Országházat.

Szépművészeti múzeum

A Parlamenthez hasonlóan a Szépművészeti múzeum díszkivilágítása is leképezi az intézményt. A látványos, de letisztult világítás kiemeli az épület klasszikus jellegét. A főépület erősebb, a kereszthajó tompább megvilágítása plasztikussá teszi a tömböt. A felső részek világosabbak, amitől a múzeum magasabbnak is tűnik

A timpanon szoborcsoportja jelzi, hogy szakértők végezték a munkát, mert az egyes alakok az árnyékolásnak köszönhetően egészen távolról is kivehetők. Külön megvilágítást kaptak a kereszthajó oszlopai, és az attika balusztrádsora, a díszletjelleggel szemben az anyagszerűséget hangsúlyozva. Az oszlopsor mögött az előcsarnokot világosabb fény tölti ki, így a főbejárat előtti térségnek tere van, és még éjjel is a nyitottság érzetét kelti.

Bazilika

A kereszténység és a távoli csillagrendszerek izgalmas kapcsolatáról beszél a Bazilika, aminek díszkivilágítása elsőre és megtévesztő módon barkácsmegoldásokkal tereli el a figyelmet az üzenetről. A fények a magasságérzet növelése végett itt is felfelé világosodnak. Az alsó részeket azonban túl sötétre hagyták, ezért a templom inkább úgy magasodik a tér fölé, ahogy az egyszeri Godzilla a Central Parkban.

Az előcsarnok a főbejárat környékén itt is világosabb, ami teret képez és a figyelmet a kapu felé irányítja. Pontosabban irányítaná, ha közvetlen felette nem lenne a sárgás színektől elütő módon halogénfehér szpotfénnyel meglőve Szent István domborműve, olyan stílusidegen módon, mintha a plébános utólag kérte volna meg az egyházi villanyszerelőt, hogy barkácsoljon fel egy reflektort a kedvenc domborművéhez.

Érdekes ugyanakkor a két torony, amely az épület egészétől eltérően a magasban beleolvad a derengésbe, ahonnan csak az aranyozott felületek tűnnek elő. Az ornamentika megnyúló, elkenődő árnyékai viszont inkább arra utalnak, hogy a hatást olcsón, alulról világító reflektorokkal érték el.

A Bazilika leghangsúlyosabb eleme a kupola, és nem csak azért, mert világosabb a többi elemnél, hanem mert zöldes megvilágítást kapott. Az épület egészéről leváló központi rész ezért a Rocky Horror Picture Showból ismert űrhajóra emlékeztet, ami egyszer majd kiemelkedik az épületből, és elindul a távoli csillagrendszerek felé.

Budai vár

Nagy sárga pite vaníliagombóccal a tetején. A sötét várhegyen trónoló épületmonstrumot a kupola, a timpanon és az oszlopsorok erősebb megvilágítása tagolja. Csak a konzervatív megvilágítási stílusok elhagyásával lehetne többet kihozni a második világháború rombolása és a sietős újjáépítés miatt kissé jellegtelenné vált süteményféleségből.

Nemzeti Színház és Művészetek palotája

A két kulturális tömb fényei vidám színfoltot jelentenek a külvárosias Duna parton. Igaz, ez a színfolt inkább kaszinót jelez a gyanútlan turistának: a dizájn ugyanis szakít a fővárosi világítást uraló klasszikus nátriumsárga színnel, helyette halogénfehérek, acélkékek, citromsárgák és pirosak jelennek meg, vad színjátékot vetve a vízre.

Távolról nézve az egész mégis inkább vonzó, mint kaotikus. A színek aránya jó, és itt végre bátrabban alkalmazták az árnyékok és fények játékát, amitől a komplexum nem sötétebb, hanem vibrálóbb lett.

Közelebbről, már csak építészeti minősége miatt is, a Műpa ízlésesebb. A homogén falfelületeket halogénfehérrel világították meg. A fémes hatást a függönyfal mögött a belső tér sárgás fényei oldják. A fehér tónusú épület felett pedig úgy dudorodik a koncertterem sárgával bevilágított teteje, mintha hőlégballon szorult volna a falak közé.

A Nemzeti Színház világítása testközelből ugyanakkor egy közepes kategóriájú kaszinó látványvilágát hozza. A homlokzatot nehéz éjszaka szemügyre venni, mivel az oda szerelt, és a bejárat előtti teret megvilágító reflektorok éppen szembe világítják az embert. A megoldás valószínűleg a megvilágítás tervezőinek figyelmes óvintézkedése volt.