Orbán Viktor egy kaméleon mellett kerül be az Alkotmányba

Kiss Tibor: Trianon

A magyarság legnagyobb modernkori tragédiáját az okozta, hogy a törpefejű Göncz Árpád snooker-játékvezető korában egy láthatatlan péniszt mutatott a tétova vízfejűeknek, ettől összeomlott a Monarchia és a Magyar Királyság, amelynek második világháború utáni vezetői jobban tették volna, ha nem állnak be egy nagyon szűk dobozba – summázható Kiss Tibor alkotásának üzenete.

A művész az első látásra hagyományos festésmódot az úgynevezett kompozíció totális sutba dobásával igyekezett modernizálni, az egymás mellé szorított figurák közül csak az akkoriban francia miniszterelnökként szolgáló SZDSZ-es Göncz és a sérült földgömbjének padlóra zuhant foszlányait körzőjével piszkáló Károlyi Mihály kapott némi szabadságot.

Sajnos, pontosan tudjuk, mire mentek vele.

Filep Sándor: Tanácsköztársaság

A korai kommunista olyan volt, mint egy tűző napon elaludt és emiatt egészségtelenül lepirult, ordítva röhögő trollface – kötötte össze a régi plakátok és a mai netes mémek világát a hipermodern Filep Sándor. Az is nyilvánvaló, hogy egy olyan Magyarország, ahol annyian ültek egy járműre, mint egy átlagos délkelet-ázsiai turistaparadicsomban, az 1919-es Európában egyszerűen nem lehett sikeres, hiába tűnt fel néha az úttesten egy kisebb csapat törpe munkás.

Filep bátor festő lévén nyíltan beolvas a megrendelőjének, nyilvánvalóvá téve mindenki előtt, hogy egy túlfizetett, bármifajta művészi kontroll nélkül elfogadott kurzusmű okszerűen gyengébb alkotás lesz egy gimnáziumi történelemszakkörben olló és stiftes ragasztó segítségével  készült kollázsnál is.

Galambos Tamás: Nagy Imre újratemetése

A festőnek valószínűleg félre kellett tennie a „Simicska Lajos vámot szed a sajóbábonyi kisóvodások uzsonnájából" című festményét, amikor befutott Kerényi Imre felkérése, ezért kerülhettek csipkelődő részletek az álnaiv tablóképre.

Orbán Viktor élete egyik legjelentősebb eseményén egészen apró alak csupán (nagyítás a galériában), ami talán még kimagyarázható egy kínos beszélgetésen. Problémásabb, hogy a feje felett, Gábriel arkangyal helyéről egy óriási, véres karmú kaméleon tekint le rá. Annak eldöntését, hogy a díszsorfalat álló káderek vagy netán valaki más színeváltozásaira utal a festő, bízzuk a műélvezők megítélésére. A festőt azonban régóta foglalkoztathatja a motívum, mert már 1996-ban kaméleont festett a Hősök terére.

Izgalmas kérdéseket vet fel az is, hogy miért van kos alakú árnyéka annak a kaméleonnak? Hát az a madárkaárnyék ott előtte?

Az még csak rendben van, hogy a körben álló civilruhás rendőrök görögdinnnyét hordanak a fejük helyén, azóta úgyis tudjuk, hogy a téren lévők fele állampárti ügynök volt. Na de a ravatalnál állók kobakja helyén a sárgadinnye már kimeríti a blaszfémia fogalmát. Nem lennénk a festő helyében, amikor a Parlamentben kezet kell majd fognia az alkotmányillusztrációk megrendelőivel.

Szkok Iván: Új alkotmány születik

Mivel a képek az Alaptörvény díszkiadását fogják illusztrálni, az új alkotmány elfogadásáról szóló képnek duplán hangsúlyos a szerepe. Idézzük fel a Nemzeti Hitvallás első teljes mondatát: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelott szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”

A még félkész kép központi alakja maga Szent István király, aki kardját az Alaptörvény szövege fölé tartja. A dokumentum szakrális erejét nyilvánvalóan az uralkodó kezéből kicsorduló vér teremti meg, ennek megfestésével azonban a piktor egyelőre még adós.

Szent István mellett egy félig megfestett, püspöksüveges szellemfigura látható, aki épp megáldja a dokumentumot, bár kezei a fejéhez képest anatómiailag nehezen értelmezhető helyzetben vannak. A dokumentum körül elegáns urak sorakoznak, tekintetüket az Alaptörvényre függesztve: az alkotmányozó honatyák. Mögöttük egy lumpen figura földgömbmintás csörgőjén valószínűleg épp a Tilos rádiót hallgatja – LMP-s politikus ő, aki a baloldalt alul álló züllött, zöld szemüveges gyurcsányistával az alkotmányozást rövidlátó és önző politikai érdekeikből kifolyólag obstruáló ellenzéket képviseli.

Szerencsére ellensúlyként ott a háttérben az Árpád-sávos zászló, az Alaptörvényben kifejtett törvényességet és rendet képviselő, kivont kardú kormányőr, valamint egy szál, az egész alkotmányozás ihletett lelkületét kifejező ibolya, egy pohár tiszta vízben, egy fiatal nő kezében. Az új alkotmány születése elképzelhetetlen az életet adó Nő nélkül, aki periferiális helyzete ellenére így válik a mű legfontosabb alakjává.

Szentgyörgyi József: A vörös iszap

Kerényi Imre látnoki erejére utal, hogy a magyarság sorsfordító eseményei közé sorolt egy alig egy éve történt eseményt, amely rettenetes volt ugyan, de hétköznapi tulajdonságokkal rendelkező emberek számára megjósolhatatlan, mit gondolunk majd róla tíz év múlva. Lehet persze, hogy az Ország Rajztanára azt is tudja, addigra számos új alkotmányon leszünk túl, és felesleges évszázadokra tervezni.

A kép helyes értelmezéshez mormolja maga elé a kép címét: Vörös iszap, vörös iszap. A művész a vörös árról beszél tehát, amely elsodorja a magyar emberek otthonát (kép felső fele), míg végre jön az égiek által kiválasztott segítség, például egy új kormány (kép közepén angyal), és eltünteti a vörös kórt a földről (kép alsó harmada), és a magyar emberek boldogan tolják a babakocsit (örvendetes népszaporulat) a takaros utcákon. Vörösök pedig sehol.

Szentgyörgyi József expresszív alkotása így már érthetően került az Alkotmány lapjaira.

Szinte Gábor: A dualizmus kora

Hogyan tudott kitörni Magyarország az elbukott forradalom nyomasztó hatása alól, és hogyan tudott majdnem fölzárkózni Európához a szabadságharcot leverő és véresen megtorló Habsburgok puszipajtásaként? És egyáltalán, miről szólt a dualizmus kora, amit nem kevesen az utolsó magyar aranykornak látnak?

Veretes kérdések, Szinte Gábor válasza nemkülönben: a dualizmus néhány rosszul megfestett magyar politikus mutyija volt a lugasban. A festmény más tekintetben is leleplező erejű, magyar képzőművész ilyen őszintén még sosem mert vallani Tisza István pálcalábairól.

Somogyi Győző: Az első világháború

Az első világháborút a köztudottan a valóság meghamisítására kiképzett történészek úgy ábrázolták, mint a modern történelem legbarbárabb háborúját, ahol a mészárlás bajonettel kiontott belekben, gyilkos gázzal kiirtott hadosztályokban, aknák által letépett végtagokban teljesedett ki.

Mi itt a Kárpát-medencében persze tudjuk, hogy mi történt igazából. Az első világháború valójában vidám volt, mint egy huszármese, ahol nyalka fiatalemberek vágtáznak a zöld mezőn, és persze, néha fel-felbukik némelyik, de ez azért nem vészes, hiszen nincs is ellenség a képen. Tényleg, ha nincs ellenség, hogyan is veszíthetnénk el a háborút?

Incze Mózes: Horthy Miklós kora (1919–1944)

Incze Mózes tudja, hogy egy festmény akkor lesz művészi, ha úgy bomlanak ki belőle a jelentések, mint kinyíló bőröndből a nyaralós cuccok. Sőt minél több jelentés, annál nagyobb művészet. Itt van mindjárt Horthy Miklós alakja, aki fehér lovon ül, ami igen szép ugyan, de önmagában még nem teljesen művészet, hiszen ő egész életében fehér lovon ült, tehát ez még csak ábrázolás.

Horthy azonban közben ellentengernagy is, amire utal a háttérben felsejlő hajó (első jelentés). A ló lábainál hever egy rohamsisak, jelezve, hogy Magyarország kormányzója háborús viszonyok közt vezette a népet (második jelentés). Horthy Miklós lovával sínek közt áll, ennek jelentése pedig, hogy bár az ország, mint egy vonat, sínen rohant a történelem csapásán, a kormányzó lovon ülve mégis bizonyos szabadságot igyekezett biztosítani Magyarországnak (harmadik jelentés).

A fő szimbólum, hogy a kormányzó úr lovának gyeplőjét testetlen kezek fogják, és ez arra utal, hogy a magyarokat a történelem során sajnos mindig arctalan hatalmak irányították, a maguk érdekei szerint, és így nagyon nehéz beteljesíteni küldetésünket (negyedik jelentés). A festményen még további szimbólumok is vannak, például az ajtó, mögötte tájjal, vagy egy gömb, három lábon, de nem kell mindent megfejteni, mert az nagyon iskolás lenne, némely szimbólumot jobb úgy hagyni, lógva, a titokzatosság végett.

Gyémánt László: Holokauszt

Borzalmas dolog volt a holokauszt, de talán nem annyira, mint az én festményem – üzeni Gyémánt László, némi derűt csempészve a téma keltette nyomasztó gondolatok közé. Hiszen a zsidók amúgy is híresen vicces emberek.

Tessék, elég egyetlen jól eltalált táblakép, és az ember egy csapásra az ecset és vászon Roberto Benignijévé válhat. Gyémánt – nagyon helyesen – elutasítja, hogy festményén olyan túl súlyos, nem képhez illő problémákon tépelődjön, mint a keresztény kurzus vagy a többségi civil társadalom felelőssége. Inkább – hasonlóan ahhoz a rohadék macskához, amelyik tegnap kilopta a vödörből a pucolásra váró keszegzsákmányomat, megcsonkította  a halakat, majd belekóstolt a körömlakklemosóba – egymás mellé hányt egy csomó fejet, lesz, ami lesz.

Bráda Gábor: A második világháború

A jó művészet kérdéseket vet fel, márpedig akkor ez a festmény a nagyon jó művészet példája. Ha szimbolikus ábrázolásként nézzük, akkor érthető, hogy a nő fehér köpenyben üldögél a bombázás közepette. A jellegzetes pózból és a fehér fényből nyilvánvaló ugyanis, hogy ő valójában Mária, az előtérben fekvő, összetört alak pedig Jézus.

De akkor, a keresztény ikonográfia szabályaira rácáfolva, miért fedetlen a keble? És ki a három gyermek? Máriának további utódai születtek? Az ő apjuk kicsoda, és vajon mit csináltak a háború után?

A másik interpretáció szerint a három riadt árva édesanyjukhoz bújik. Tekintetükkel az előtérben fekvő, elesett családfő még megírt, de már soha nem kézbesített, a szél által felkapott, kavargó levelét követik.

Ha viszont szó sincs szimbolikáról, akkor miért nem megy a család valami biztonságos helyre? Vagy legalább vegyenek fel meleg ruhát.

László Dániel: Rákosi Mátyás kora

A hármas osztatú kép az Andrássy út 60 pincéjét, az ávós kínzókamrák borzalmait eleveníti meg. Ha létezik hely, ami a magyarországi sztálinizmus eszenciája volt, ez az.

A málló falú, dohos helyiségben a földön fekvő, vérbe fagyott, halálra kínzott fogoly a kommunista diktatúra rabigáját nyögő népet szimbolizálja. A halott körüli drámai csendbe csak Rákosi Mátyás mint fénykép a pince falán zavar bele cinikus, esetleg kaján félmosolyával: a kínzók megpihentek, a vallatólámpát lekapcsolták, a holttest lassan  kihűl – Rákosi győzött.

Győzelme azonban pürroszi. A kép felső felét a perspektívából kilógó, elmélyülten imádkozó Mindszenty hercegprímás uralja: vannak örök értékek, melyek fényében a legálnokabb diktátorok összes véres bűne is csupán múló epizód. A bíboros nyugodt, noha maga is megjárta e pincét: fennköltsége azt sugallja, hogy a borzasztó helyzetbe jutott országon csak a hit segtíhet.

A festmény értőn ábrázolja az ország tetszhalotti állapotát: alul az apró, ártatlan halott, felette a diktátor arcképe mint az elnyomás testetlen, gyilkos ideológiájának kivetülése, és mindannyiuk fölé magasodik a józanságot, emberséget, az erkölcsi rendet szimbolizáló főpap portréja.

Atlasz Gábor: Nemzeti Színház:

A Nemzeti Színház az ország legfontosabb kulturális intézménye, amit a kommunisták gonoszságból a földbe döngöltek, de úgy, hogy végül csak a homlokzata maradt a felszínen. Mivel a föld alá süllyedt építményben lenni rossz, a Nemzet Nagy Színészei feljöttek a felszínre, de szerencsére nem zombiformában, hanem pont olyan alakban, ahogy az interneten keresve az első néhány képen megjelennek.

Bessenyei Ferenc, Latinovits Zoltán, Gobbi Hilda, Déryné vagy Sinkovits Imre mögött szerencsére felsejlik a jövő, a Nemzeti Színház. Az épületbe azonban nem mennek be a színészek, egyrészt azért, mert a színház csak kétdimenziós díszlet, a réseken át látszik a túlsó oldal. Másrészt pedig azért, mert a színészek jól láthatóan műanyagbábuk, kulturális akciófigurák, amivel a festő azt akarja mondani, hogy a színészekkel és a színházzal bármit el lehet játszani, azért vannak.

Korényi János: Lovasroham

A sok minősíthetelen kép között hangos ovációt keltett a Galambos-féle Nagy Imre-temetés melletti másik értékelhető alkotás, Korényi János lovasrohama. Ez legalább vicces, és ha az ember nem tudná, hogy Kerényi Imre rendelte meg, így is lehetne érteni, meg úgy is.

A naiv-népmesei-képeskrónikás stílus telitalálat egy öt évvel ezelőtti esemény alkotmányba stilizálásához, Demszky Gábor jobb felső sarokból kitüntetést osztó bal keze pedig a XXI. századi magyar festészet leghumorosabb részletmegoldása. No, és felveti azt a gyakorlati  teológiai kérdést, hogy mi az, ami kitüntetheti a Sátánt, és nem Gyurcsány Ferenc?

Kocsis Imre: Forradalom és szabadságharc (1956)

A forradalom zavarba ejtőbb dolog, mint a munkásember, aki kezével mélyen a sliccébe túr, sugallja a montázs. A közelmúlt magyar történelmének legizgalmasabb eseményéről nyilván festhettek volna lobogó, ikonikus képektől emlékezetes, fájó vagy felkavaró művet. Kocsis azonban nehezebb, de izgalmasabb utat választott.

Nem volt véletlen, hogy az Alkotmányt rajziskolás szintű vázlataival, ügyetlen firkálmányaiból összeállított képével illusztrálta. Éppen ezzel bontotta ki az üzenetet, miszerint nem csak fegyverrel, tehetséggel vagy ésszel lehet forradalmat csinálni. Ha ugyanis az embernek elegendő hatalma és pénze van, forradalomnak hívhat bármit, amit csak akar, forradalmárként ünnepeltethet pénzéhes karrieristákat, továbbá művésznek nevezhet találomra kiválasztott seggnyalókat. Mindezt pedig a hatalommal és pénzzel nem rendelkezőknek le kell nyelniük, amit azért elég szórakoztató lehet fentről nézni.