Ma este újra összecsap az MDF és az SZDSZ

Javában zajlik a médiaháború, nyilvánosságra kerül Kónya Imre dolgozata a Magyar Televízió és a Magyar Rádió átalakításáról, a parlament elfogadja a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényt (ami később az Alkotmánybíróságon elbukik), Dénes János független országgyűlési képviselő Marosán György és társai felakasztását követeli a parlamentben, az MDF népszerűsége romokban, megalakul a későbbi MSZP–SZDSZ-koalíció melegágyának tekintett Demokratikus Charta.

1991 őszén vagyunk, ebben a környezetben ült le vitázni a Magyar Televízió kamerái előtt az MDF és az SZDSZ frakcióvezetője, Kónya Imre és Pető Iván. Téma: az igazságtétel. A TF nagyterme zsúfolásig telt (mint később kiderült, a Szabó Iván-i értelemben vett borzalmas MDF-tagsággal), a vitázók előtt két, a kor divatjának megfelelő sötétbarna dohányzóasztal, táskák a széklábaknál. A moderátor Feledy Péter, akinél a végére szakad el a cérna. („Kérem, így nem lehet Európába menni.”)

Kónya Imre bemutatását üdvrivalgás fogadta („Nem személyemnek szól a taps, hanem az MDF keményebb politikájának”), Pető Ivánét kevés taps, némi bekiabálás. Pető Iván végig jóval többet beszélt, nyilván az ellenséges hangulat miatt, mivel a bizonyítványát magyarázó bukott diák szerepkörébe kényszerült. Az elején még szemmel láthatóan meglepődött a bekiabálásokon, később inkább mosolygott, ha beléfojtották a szót, de ez csak olaj volt a tűzre.

Kónya a közönségnek játszott, hiszen teljes joggal érezte magát hazai pályán, párthívei indulatait teljes mértékben megértette, bár néha igyekezett csitítgatni övéit. Volt, hogy Pető székének karfájára tette a kezét, és volt, hogy arra kérte gyalázkodó híveit: hallgassák végig Petőt, „bármilyen nehéz is”.

Pető: Még nem mondtam a felháborítót

A vita azon ment, hogy bíróság elé kell-e állítani a szocializmusban elkövetett legfőbb bűnösöket, a hazaárulókat, a gyilkosokat, vagy sem. Kónya szerint igen, Pető szerint nem, mivel a később elkaszált Zétényi–Takács-féle törvény alapján nagyjából száz embert vonhatnak felelősségre, és ez nem tompítja majd a revánsvágyat. (A törvény alapján – az MDF reményei szerint – azokat lehetett volna elítélni, akik 1956-ban behívták a szovjet csapatokat, vagy akik szintén 56-ban tűzparancsot adtak Mosonmagyaróváron vagy Salgótarjánban a tömegbe lövő, több száz tüntetőt meggyilkoló katonáknak. Az SZDSZ szerint demokráciában utólagos igazságtétel nincs, a jövőre kell koncentrálni. Ekkor kapta Pető az első, hangos fújolást. („Még nem mondtam a fölháborítót, az most fog következni.”)

A vitában Orbán Viktor neve egyszer hangzott el, mégpedig Kónyától, aki szerint a Fideszt ugyanaz a felfogás jellemzi igazságtételi és kárpótlási ügyekben, mint az SZDSZ-t. Elmesélte, hogy a Fidesz frakcióvezetője a kárpótlási törvény benyújtásakor azt mondta neki: Figyelj, ezt nem csináljátok jól, mert mindenki rátok fog haragudni; aki nem kapott semmit, az azért, aki kapott, az meg azért, mert keveset kapott. „Viktor – idézi magát Kónya – lehet, hogy igazad van, de ha nem tudunk minden igényt kielégíteni, mert az ország nem bírja, akkor legalább annyit adjunk, amennyit bírunk.”

A vitában az igazságtétel kapcsán minden, azóta is aktuális kérdés szóba került. Mit szól ehhez Európa? Nem fordul-e visszájára, ha 80-90 éves, elesett embereket citálnak bíróság elé, ha mégoly nagy bűnöket is követtek el? Lehet-e elévülési ideje az 56-os bűnöknek? Mennyiben felelős a szocialista rendszerért az egész magyar társadalom? Érdemes lenne-e követni a spanyol példát, ahol az ottani rendszerváltás után a volt köztársaságiak nem kezdték el üldözni a francóistákat?

Majd ő ítélkezik, és végre is hajtja

Nyolc néző kérdezett, ebből csak ketten voltak Pető-pártiak. A jellemző kérdések ilyenek voltak: „Hogy fér össze Pető Iván igazságérzetével, hogy futni hagyja a gyilkost, a bűnöst?” „Megkérdezte-e zuglóiakat a szavazásnál? [Az első ciklusban ennek a kerületnek volt az országgyűlési képviselője.] Borítékolhatom a választ." „Várható-e attól a bírói kartól, amelyik az SZDSZ hatalomra kerülésében érdekelt, hogy lojális legyen az MDF-vezette kormányhoz?” „Ha 1956-ban a francia hadsereg tisztje agyonlőtt volna a Concorde téren száz párizsit, akkor ma nem járhatna a francia hadsereg egyenruhájában. Erről mi a véleménye Pető Ivánnak?”

A Kónya–Petőt-vitának, húsz évvel később végignézve, három igazán drámai pillanata van. Egy nyugdíjas (Bakosi Miklós) részletesen beszámolt arról, hogyan kínozta meg az ÁVH az ötvenes években. Bekötötték például a szemét, csokoládét raktak a szájába, kérdezték finom-e, majd belevizeltek a szájába. A válogatott kínzások után harminckét fogából hét maradt meg. Bakosi azt mondta: ha a bíróság nem a számukra kedvező ítéletet hozza meg volt kínzóikkal szemben, akkor majd ő maga ítélkezik, és azt végre is hajtja.

A vita másik megrendítő rész az volt, amikor felszólalt az öt évvel korábban elhunyt, szakértőként, illetve műsorvezetőként országos ismertségre szert tevő logopédus Montágh Imre ugyancsak logopédus özvegye. Az indulatok ekkor (a 72. perctől) szabadultak el végleg. Kónyától kérdezte, ismeri-e a mondást, hogy aki szelet vet, vihart arat. „Valamennyien istenfélő emberek vagyunk – mondta. – Vajon mi az, ami bennünket feljogosít az ítélkezésre, egy olyan bűnben, amelyikben valamilyen módon valamennyien benne vagyunk?” Az indulatokat a műsorvezetőnek kellett lecsillapítania. Kónya megértette az elszabadult indulatokat, Pető viszont fokozta azzal, hogy – Antall rendszerváltásban játszott szerepét nem vitatva – megjegyezte: ahhoz, hogy múzeumigazgató legyen az előző rendszerben, meg kellett felelnie bizonyos követelményeknek. Óriási hangzavar támadt, vagy egy percig fújoltak az emberek, és az sem nyugtatta le őket, amikor Pető hozzátette: ő nem akart múzeumigazgató lenni az előző rendszerben, csak osztályvezető-helyettes egy másik intézményben, de a feladatra nem találták politikailag alkalmasnak.

Végül a harmadik: Balogh Pál okleveles gépészmérnök, aki állítása szerint a választási kampányban követte az SZDSZ-t mindenhová, mint a pulikutya, bízott bennük, de a párt hatalmas pálfordulást hajtott végre. Elővett egy SZDSZ-es szórólapot a kampányból, és felolvasta: „Azonnal kezdeményezzük, hogy vonják felelősségre a múlt rendszer törvénysértőit.” Balogh azt mondta, hogy 1994-ben az SZDSZ már sehol sem lesz. Pető válasza: az ígéret beteljesüléséhez meg kellett volna nyerniük a választást, a vesztesnek viszont nincs hatalma.

Húsz évvel idősebbek

A ma már 65 éves Pető az egykori vita után egy évvel, 1992-ben az SZDSZ elnöke lett. Két év múlva koalíciót kötött a szocialistákkal, 1997-ben lemondott, de még jó tíz évig a párt meghatározó politikusa maradt. 2010-ben kikerült a politikából, a pártrevízió során párttagságát nem újította meg.

Egykori ellenfele, akivel hétfőn újra összecsap, a 64 éves Kónya Imre, aki azóta nagyon mesze került egykori híveitől. Antall József halála után fél évig a belügyminiszteri posztot töltötte be. 1998-ig volt országgyűlési képviselő, az utolsó két évben már az MDF-ből kivált mérsékeltek, a Magyar Demokrata Néppárt színeiben. 2002-ben a Kupa Mihály-féle Centrum Párt színeiben kísérelt meg visszatérni a politikába – sikertelenül.

És hogy áll az egykori vita tárgya, az igazságtétel ügye? Miután a Zétényi–Takács-féle törvényt az Alkotmánybíróság elkaszálta, semmi sem történt. Húsz évvel később, idén ősszel a Fidesz törvényjavaslatot nyújtott be az emberiesség elleni bűncselekmények elévülhetetlenségéről. Az 1956-ot követő megtorlásokért felelős, a benyújtott törvényjavaslat alapján elítélhető egykori politikusok közül bizonyosan mindössze kettő él.