Régen még akadt, amiben menők voltunk

Szokatlanul népes újságírófalka zsibong a Közlekedési Múzeum legnagyobb termében, úgy látszik, mindekit felizgat, ha újra láthatja a gyerekkori játékait. Dolák-Saly Róbert a megnyitója elején őszintén bevallja, hogy nem készült beszéddel, előadja a klasszikus - és még mindig vicces - diavetítéses számát, az Öreg néne őzikéjét, majd benyomulunk a kiállítóterembe. Ennyi erővel Dzsudzsák Balázs is megnyithatta volna egy dekázással, vagy Budai Gyula azzal, hogy nyilvánosan feljelent egy szocialista kádert, de azon nem nevettünk volna olyan sokat.

A rendező igyekezett kontextusba helyezni a dolgokat és a közönséget is bevonni, előbbi sikerült, utóbbi is, csak éppen vicces eredménnyel. A kontextust egy korhűen berendezett, hatvanas évekbeli magyar nappali adja, az interakvitást pedig néhány elektromos autóversenypálya és kisvasút jelentené. Ezek ugyan üveg mögött vannak, de egy dinamó karjának tekerésével a látogatók indíthatják be őket. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy odaáll a látogató, enyhe terpeszt vesz föl, megfogja a kart, aztán tekerni kezdi, mint az egyszeri raszta, akibe bevezették az ipari áramot. Az autók és mozdonyok kozmikus sebességgel hagyják el a pályát az első kanyarban. Pár perc múlva jön egy munkás hátulról, létrával, nagy nehezen helyre rakja a kocsikat. Érkezik a következő néző, odaáll, terpeszt, aztán beleteker egy retteneteset, mire pár perc múlva újra jön a munkás és így tovább.

Ahol nem nappali, versenypálya vagy falra akasztott fotó van, ott üvegtárlókban játékok sorakoznak. Nem mindenféle játék, babák és táblás játékok például nincsenek, ez itt egy mechanikaijáték-kiállítás, vagyis a derékhadat járművek, építő- és szerelőjátékok meg pár fegyver jelentik. Extrának pedig egy fél tucat szovjet pedálos autóra csorgathatjuk a nyálunkat.

A tárlat rendezője nem tematikusan, hanem országok szerint rendezte el az anyagot. Bár a játékkínálat az összes szocialista országban hasonló volt - annál is inkább, mert egy szovjet össz-szövetségi szerv konkrétan megmondta, hogy a kis komcsiknak alapvetően komcsihaszonjárművekkel, háztartási gépekkel és fegyverekkel kell játszaniuk - az apró különbségek annál árulkodóbbak.

A magyarok - a fogyasztási szokásokat nézve nem meglepő módon - jól voltak fröccsöntésben, plusz a mérnőkeik nyilván fájlalták, hogy nem tervezhetnek hazai gyártású autókat, így a lendkerekesautó-szegmensben mi voltunk a királyok.

Az NDK-sok a jelek szerint készültek a Hold felosztásáért vívandó háborúra, mert az amúgy is remek, távirányítós holdjárójuk a tetejére kapott egy jelentős méretű föld-levegő rakétát. Talán atomtöltettel.

Ki ne ismerné a misztikus német vonzódást a lakótelepekhez, ennek gyerekszobákban tárgyisult formája egykori kedvencem, a panelházépítő szett. A kelet-német játékok anyaga és összeszerelési színvonala szintén aránylag jó volt, mármint a szakadtak klubjának átlagához képest.

A csehszlovákok le sem tagadhatták volna a még akkoriban is menő autóiparukat, mert mini gépjárműben nagyon erősek voltak, robogóban különösen, sőt a játékiparuk még összerakós repülőmodellek előállítására is képes volt. Mint tudjuk, kommunista = sorjás, de ők mégis megcsinálták.

Az elitklub után jött a rettenetes derékhad. A román és lengyel játékokat párttitkárköröm-vagdalékból, fejkorpából és csótánypáncélból gyártották és a jelek szerint külön üzemeket hoztak létre a megfelő méretű sorja kialakításához. A román játékok egyszerűen szívszorítóak, a lengyelek között legalább volt egy pompás, távirányítós kispolski, igaz azt is körömvagdalékból sajtolták. A bolgár játékokat ki sem merték tenni.

A szovjetek is imádták a nyomasztó anyagokat és az igénytelen összeszerelést, de holdjáróban és űrhajóban nemzetközi klasszist képviseltek.

No és persze pedálos-beleülős lemezautóban. A kiállítás egyik erőssége a pedálos flotta, a tényleg inkább rakéta, mint autó alakú Rakétától a nyolcvanas évekbeli utolsó Moszkvics-modellig. Én innen tudtam meg, hogy nemcsak a nálunk ritkaságnak számító Rakéta, hanem a legendás, elsőszériás, még gömbölyded, Gömbinek becézett Moszkvics is igazából sima lopás, mindkettő az olasz Giordani játékgyár modelljeinek másolata.

A kiállítás két szimbolikus darabja a bolgár kamu Duplo és az NDK-s autóversenypálya.

Az ál-Duplo egy az egyben az eredeti másolata, azzal a különbséggel, hogy a darabok az istennek se pattinthatók össze.

A német versenypálya azt tanította meg már a legkisebbeknek, hogy vannak, akik annyival előnyösebb helyzetben vannak nálunk, hogy ha megszakadunk se érjük utol őket soha. Az oválpályán ugyanis nincsen sávváltó elem, így a belső körön haladó autónak sokkal kisebb távot kell megtennie, mint a külső pályán hiába izzadónak.

A tárlat meglepetése a magyar pénzverdei játékvasút. Ez jó nagy, arasznyinál hosszabb kocsikból áll, és főleg ahhoz képest, hogy a legszegényebb és legsötétebb ötvenes években készült, nagyszerűen ki van dolgozva. Talán azért, mert a primitív tömegtermeléstől megcsömörlött mérnökök és gyári munkások ezen élhették ki a megmaradt igényességüket.

Mindent összevéve egész jó kiállítást hoztak össze a Közlekedésiben, ami persze leginkább a gyerekkorukon sóhajtozó felnőtteknek szól, hiszen melyik gyerek szeret üveg mögül játékokat nézegetni. A felnőttek a végén még azon is sóhajtozhatnak egyet, hogy míg az ő kiskorukban a villanyvasút egy átlagos gyerekszoba alapfelszerelésének számított, a múzeum shopjában egy kis kortárs elektromos mozdony 24 ezer forint, és akkor még nincs se kocsink hozzá, se egy centi sínünk.