Hogy kerültünk ekkora bajba?

Kezdjük egy aprósággal. Volt az a hír, hogy az Európai Parlamentben három frakció is kezdeményezte, hogy Magyarország ellen induljon olyan eljárás, aminek a vége a magyar szavazati jog felfüggesztése lehet. Szavazati jogát még soha, egyetlen EU-tagnak sem függesztették fel.

Még messze vagyunk attól, hogy Magyarországét elvegyék. Ám a hír ettől még önmagában is érdekes, azonban a legfontosabb az belőle, hogy a Fideszt is tagjai között tudó Európai Néppárt hallgat. Pedig a párt egyik alelnöke Orbán Viktor, és amikor januárban a médiatörvény miatt a fél EP azon őrjöngött, hogy Magyarországon elkezdődött a diktatúra, akkor a Néppárt védelmébe vette a Fideszt. Nem nagyon, de legalább türelmet kértek. Most nincs türelem. A brüsszeli fideszesek kétségbeesett tiltakozásához egyetlen egy külföldi sem adta a nevét.

Korántsem ez a legfontosabb ügy most, de jelentős szimbóluma az erre a hétre kialakult európai helyzetnek: Magyarország elszigetelődött.

Az elmúlt napokban az amerikai, a francia, a német, a luxemburgi és a finn kormány tett fitymáló megjegyzéseket Magyarországra.

Jó nagy bajban van az ország. Sosem volt még ilyen gyenge a forint, Londonban az elemzők hiperinflációt, államcsődöt jósolnak, és a kormányt mint leprást, úgy kezelik a nyugati nagyhatalmak. Fellegi Tamás főtárgyaló nem kap időpontot, egyelőre szóba sem akarnak állni vele Brüsszelben, Matolcsy György úgy érzi, hogy csuklóztatják. Utoljára 1957-ben volt ennyire elszigetelt nyugat felől magyar kormány – bár akkor sokkal rosszabb volt a helyzet, a két elszigetelés nem hasonlítható össze, de az biztos, hogy azóta ennyi támadás nem érte Magyarországot.

De ettől még nem vicces, hogy a német közszolgálati televízióban a gyerekeknek az aktuális magyarországi fejleményeken keresztül magyarázzák, hogy milyen az, amikor tönkremegy a demokrácia:

Hogyan jutottunk ide?

Magyarországot nem lehetne ilyen szinten megalázni, ha nem szorulnánk az IMF és az EU hitelére. Ha nem lenne ekkora tétje az USA és az EU jóindulatának. Indulhatnának eljárások, lehetnének negatív cikkek – mint tavaly januárban a médiatörvény miatt –, de az egész nem volna ennyire éles.

Orbán Viktor kezdettől tudta, hogy elveszik cselekvési szabadsága, ha adományra szorul. Nagyon nem akarta, hogy így legyen. Amikor viszont kiderült, hogy másképpen nem megy, akkor megpróbálta a lehetetlent: úgy kérni, mintha ezért nem kellene cserébe soha semmit sem adnia. Ahogy a pálforduláskor már írtuk, az IMF-hez fordulással a kormány vert helyzetbe került. Akkor megbukott a kormány stratégiája. Gyurcsány Ferenc esetében láttuk, hogy micsoda tehetetlenséghez és kínos időhúzáshoz vezet, ha valaki megpróbál úgy tenni egy halálos csapás után, mintha minden rendben lenne.

Ruletthasonlattal: 2010-ben mindent feltettek egy színre. Nem jött be. És innentől kezdve a vereséget kezelni kellene. Új stratégiával, új csapattal, de valahogy reagálni kellett volna. Ehelyett Selmeczi Gabriellát kaptuk.

Csak ne kelljen kimondani

Az egész azzal kezdődött, hogy a kormány nem akarta ott folytatni, ahol elődje abbahagyta. Nem akarta nyúzni a népet. Ehelyett nyilvánvalóan törvénytelen eszközökhöz nyúlt, és egyik rossz lépésből következett a másik. Sikerült befoltozni visszamenő adókkal és államosítással a költségvetési lyukat, de ettől gyengült a forint. A forintgyengülés miatt jött a végtörlesztés jogilag szintén necces kikényszerítése, amitől még tovább gyengült a forint. A nem ortodox megoldások olyan új problémákat termeltek ki, amelyek felemésztették az eredeti értelmüket. Ahogy a kormány rárakta a tenyerét egy lyukra, egy másik helyen ömleni kezdett a víz. Felforgatták az alkotmányos rendet, de a baj ugyanaz, és ugyanakkora maradt, mint 2008-ban volt. Feleslegesnek bizonyult minden erőfeszítés.

Egyedül küzdeni a szövetségesek ellen önmagában fura helyzet. De különösen beteg helyzet ez, ha nem is értjük, nem is tudjuk, hogy miért küzdünk. Soha, egyetlen kormányzati szereplő, szimpatizáns, holdudvarba tartozó nem magyarázta el, hogy miért volt annyira nagyon fontos a jegybanktörvény és a stabilitási törvény, aminél elszakadt az európai cérna, amire hivatkozva most ennyire lehet alázni Magyarországot.

Persze erősen él a gyanú, hogy az MNB pénze kellene a kormánynak. Hogy megint egy várhatóan forintot gyengítő, a magyar állampapírokat drágító és rövid távú megoldás terve áll a háttérben: az MNB tartalékainak felélése. Ám ezt hivatalosan határozottan tagadják. Akkor viszont minek kellett provokálni azokat, akiktől adományt kérünk? Ezt soha, senki nem volt képes elmondani. Lehetne nemes küzdelemben akár meghalni is, de egyáltalán nem érthető, hogy miért ment a kormány fejjel a falnak. Soha nem mondták el a választóknak, hogy minek kell ezt a mostani helyzetet átélni.

Ezért nagyon valószínű, hogy az egyetlen magyarázat az, hogy a sajátos magyar út bukásának be nem ismerése az ok. Egészen elképesztő, hogy a kormányzó politikusok a saját büszkeségüket, hiúságukat ennyivel többre értékelik, mint az ország sorsát.

Simán kivéreztetik a devizahitelbe belerokkanó középosztályt, majd az egész gazdaságot, csak azért, hogy ne kelljen kimondani, hogy a Matolcsy György által meghatározott gazdaságpolitika megbukott. A büszkeség, az egyéni karrier féltése felülírta a hazafiságot.