Miért fordult ellenünk Európa?

2012.01.12. 09:05

Az Európai Bizottság szerdán igen keményen rászállt Magyarországra. Soha előttünk még senkit sem fenyegettek túlköltekezés miatt a kohéziós támogatások befagyasztásával. Nem szokott előfordulni, hogy a Bizottság ilyen keményen kioktasson demokráciából egy tagállamot. Hogy egyszerre ennyiféle ügyben kritizáljon a testület egyetlen tagállamot. Világosan látszott, hogy ránk szálltak.

Tényleg ennyire fontos Európának Jóri András adatvédelmi ombudsman sorsa, és ennyire bosszantó, hogy Péterfalvi Attila (egy volt adatvédelmi ombudsman) lett az adatvédelmi hivatal elnöke? Tényleg ennyire kell aggódnia egy csomó kormánynak azért, mert a magyar parlamenti többség új hivatalnokokat delegálna a magyar jegybank vezetésébe? Tényleg skandalum, hogy a bírókat 62 évesen nyugdíjazzák Európa egyik országában?

Miért nem kapott tizedekkora figyelmet sem például Szlovákia, amikor egy nyilvánvalóan a kisebbségek elnyomását célzó, brutális nyelvtörvényt fogadott el? Vagy talán az olasz média annyira szabad volt, amikor az állami részét a Berlusconi-kormány, a privát részét pedig Berlusconi nagyvállalata ellenőrizte?

Fontos kérdések ezek. Főleg, hogy a magyar kormány politikusai és szimpatizánsai is már több mint egy éve rendszeresen felteszik maguknak. És a válaszukban részben igazuk is van. A válasz ugyanis az, hogy Magyarország a pénz miatt lett különösen érdekes.

A médiatörvényt ért rendkívül heves, tavaly januári támadások mögött a magyar kormány az előző ősszel kivetett válságadók megtorlását látta. Az idén januári támadások mögött pedig a tavaly őszi végtörlesztés megtorlását. (És talán még a nyomást, nehogy Magyarország fúrja meg a fiskális unióról szóló, márciusra tervezett szerződést.) Ezt suttogják egymás között a kormánypártiak, és néha óvatosan kifelé is ezt kommunikálják.

Lehet benne valami. A magyar gazdasági szabadságharc megtörése, a sajátos magyar gazdaságpolitika ellehetetlenítése valóban szempontja lehet a mostani Magyarország-ellenes támadássorozatnak.

Biztosan nem az egyetlen szempontja, hiszen például ostobaság elhinni, hogy – mondjuk – az európai zöldeket annyira izgatná a nagy bankok boldogulása, amikor éppen kapitalizmuskritikájukkal szokták felhívni magukra a figyelmet.

A mostani Magyarország elleni kritikáknak ugyanis az is a sajátosságuk, hogy a magyar kormány egyszerre volt képes kihozni a sodrából a bankárlobbit és a „pénztőke” hatalmának kritikusait is. A Magyarországot ért kritikák valószínűleg bonyolultabbak és összetettebbek annál, mint ahogy azt a kormány gondolja. De vizsgáljuk meg az általuk vélelmezett fő okot most!

Ne áltassuk magunkat, az EU-ban a nagyhatalmak túlereje és ezek eminens gazdasági érdekei biztosan jelentős szempontok a döntéseknél. Bő egy éve egy magyar politikus mesélte egy háttérbeszélgetésen például, hogy őt mennyire meglepte, hogy energetikai ügyekben a tagállamok milyen szemérmetlenül küzdenek saját nagyvállalataik helyzetbe hozásáért az Európai Tanácsban.

Egészen biztos, hogy a Magyarországon kivételes adókkal sújtott bankok, telekomcégek és áruházláncok mindent megtettek saját kormányaiknál, hogy megutáltassák velük Magyarországot.

Az is bizonyos, hogy az európai bankrendszerért őszintén aggódnak a nyugati vezetők. Megmentésükért 2008 óta nagyon sok pénzt áldoztak, és idén is sápadtra izgulták magukat miattuk. Nem csoda: hitel nélkül nincs gazdaság, és a Lehman Brothers megmutatta, hogy elég, ha egy nagy bukik, máris mindenki bukik. A magyar kormány pont azt az iparágat támadta meg, amelynek stabilitásáért most leginkább rettegnek Párizsban, Rómában, Berlinben, Bécsben, Brüsszelben.

Csak magyar szemmel nézve lehetett logika az eljárásban: sok pénzük van, az itt elszenvedett veszteség teljes méretükhöz képest nem jelentős, ráadásul a devizahitelekkel megszedhették magukat.

A külföldi bankok és anyaországaik kormányai szempontjából nézve viszont elszabadult a pokol: egy közepes bajban lévő ország kormánya a harmadik negyedévben visszamenőleges adót vet ki, aztán megkötött magánszerződésekbe nyúl bele, csak azért, hogy ne kelljen spórolnia, és ettől népszerűtlenebbé válnia. Mi lesz, ha holnap ugyanezt megcsinálja még három ország?

Lehet nyavalyogni, hogy oda a nemzeti önrendelkezés, stb. De nem véletlen, hogy számos másik ország bankadóját simán lenyelte az EU. A visszamenőlegesség, az egyeztetés nélküli drasztikus döntések kultúrája az, ami esetünkben kicsapta a biztosítékot.

Valószínűnek látszik, hogy Európa erősebb kormányai meg akarják mutatni mindenkinek, hogy aki így viselkedik, annak úgy tönkreteszik az életét, hogy soha senki ne akarja utánozni.

Nem kellemes ez, de teljesen logikus. Ha bármelyikünktől visszavennék a tavalyi fizetése egy részét, nem kezdene-e égbekiáltó igazságtalanságról beszélni, és ahogy lehet bosszút állni? Nem gondolnánk-e azt, hogy az ilyen munkaadót pellengérre kell állítani, mielőtt holnaptól mindenütt az lesz a szokás, hogy szeptemberben mondják meg, mennyit kell visszacsorgatni a januári bérből?

Ráadásul az EU-ban egyébként is nagy kedv van a büntetésekre. Annyi szó volt az elmúlt években a keménységről, belső szigorról, hogy a régóta tanulmányozott és tervezgetett fegyvert már nagyon el akarják sütni. Magyarországnál pedig most nincs vonzóbb céltábla. Hiszen mint láttuk, csípi mindenki szemét, a globalizációkritikus baloldaltól a pénzpiacok legnagyobbjaiig, mindenkit sikerült már felbosszantania az Orbán-kormánynak.

Túlzott leegyszerűsítés azt gondolni, hogy csak ezért bántják a magyar kormányt, de az is biztos, hogy komolyan meghozta a harci kedvet ellenünk.

És nagyon fontos látni azt is, hogy nem ártatlan áldozatok vagyunk ebben a játszmában. A magyar gazdasági szabadságharcot nem azért tiporták el nyugatról, mert gyűlölik ezt az ezer baj sújtotta, tehetséges, ám megcsonkított nemzetet. Hanem azért, mert ez a szabadságharc otromba és antiszociális volt.

A forint mostani gyengélkedése nem következik a magyar gazdaság helyzetéből, sokkal inkább a Magyarországgal szembeni bizalmatlanság az oka. Így a magyar választóknak az lehet az egészből a tanulság, hogy nem kellett volna ma ilyen drágán tankolni, ha nem akart volna a kormány a kivételezett szerepében tetszelegni.