Nem lennénk a lappok helyében

A legutóbbi katonaélményem az volt, hogy B. honvéd, aki mindig félmeztelenül alszik, a szíve fölé helyezett arasznyi vadásztőrrel, a reggeli ébresztő hangjára a kést villámgyors mozdulattal a felső ágy matracába döfi, mire én úgy pattanok le, mint a hátba szúrt gimnazista, de maradtam volna inkább felnyársalva, hiszen B. szokás szerint beszorít a szekrény és az ágy közé, majd mosolyogva az orrom alá fingik.

Ehhez képest jelentősen megváltozott a magyar hadsereg, a szentesi II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred állományából senki sem fingik, viszont mosolyogva igazítanak el, merre gyülekezik a sajtó. A laktanya kinézetre pont olyan, mint a kádárizmus végnapjainak bármelyik katonai létesítménye, az előírásosan öltözött katonát bemutató tablótól az alakulótér porló betonján át az ebédlő olajfestékkel lemázolt korlátjáig. Csak a sorkatonák hiányoznak, meg a bunkó hivatásosok, mert akivel találkozunk, az mind normális embernek tűnik. Siránkoznék, hogy régen a köcsög őrmester is jobb volt, de már indulunk is a busszal a Tisza-partra.

Ha elszemtelenednének a lappok

Az hamar kiderül, hogy bár az ügyesen fogalmazott meghívó miatt a tudósítók úgy képzelték, hogy itt egy árvízzel fenyegető jégdugót fognak megsemmisíteni a szakemberek, vagyis közszolgálati durrogtatás következik, a helyzet valójában nem ez. Honvédségi gyakorlatról van szó, ahol a profik élesben mutatják majd be, mennyire tudnak jeget robbantani. Egész pontosan azt fogják elpróbálni, hogyan kell utat robbantani a jégen, hogy a hadsereg átkelhessen a folyón. Ez annyira izgalmas téma, hogy a sajtón kívül egy rakás tábornok is megjelent, hogy szakmailag figyelje az eseményeket.

A harci helyzet imitálása még az árvízelhárításnál is jobb ötletnek tűnik, hiszen nyilván gyakorolni kell, mit reagálnánk, ha nagyon elszemtelenednének a lappok.

Az egyik tábornok gyorsan elmeséli, hogy a robbantócsoportok ősz óta készülnek arra, hogy szakszerűen robbanthassák fel a hálózatba kötött tölteteket, amik közül némelyik a jég alatt, némelyik pedig rajta helyezkedik el.

A folyóparti gyakorlótéren kisebb sátortáborral fogadnak. Az egyik sátorban a jég felderítéséhez használatos eszközöket mutatják be, a kemény fenekű gumicsónaktól a lékfúró eszközökön és az életmentő felszereléseken át a búvárcuccokig. Egy tárgy van, amire mindenki, még a legmagasabb rangú tábornok is rákérdez, mégpedig a láncfűrész. Én már tudom, milyen fantasztikus szórakozás részegen 10 méter hosszú léket vágni láncfűrésszel, majd pergető horgászattal próbálkozni benne. Kevés dolog van, ami a való életben pont olyan jó, mint elképzelve, de a láncfűrészes lékelés pont ilyen.

A sok felvezetés után már nagyon várom, hogy a magyar hadsereg élőben is megmutassa, hogy egészen másképp működik, mint a több mint 20 évvel ezelőtti, balfácán elődje.

Végre a parton vagyunk, ahol először eljátsszák nekünk, hogyan ment jégbe szakadt embert a magyar hadsereg.

A dolog úgy történik, hogy Gandalf hosszú botjával kopogtatva megindul a folyón keresztbe, amiközben a derekára kötött kötél végét egy izgatott hivatásos tartja. A mágus pár lépés után megtalálja a léket és hónaljig belezuhan, mire kiderül, hogy a parton várakozó kollégái között hálistennek van egy különösen gyors mozgású nindzsa, aki négykézláb bekúszik érte és kihúzza. Akinek nincs nindzsa ismerőse, jobban teszi, ha inkább nem emberkedik a jégen.

A második vízparti megállóhelyen az átjáró kirobbantásához elengedhetetlen jégfelderítés trükkjeivel ismerkedünk meg. A jégfelderítés annyit tesz, hogy ha túléltük a nindzsakalandot, meg kell tudnunk, milyen vastag a jég. Ehhez léket kell vágni.

A bemutató azzal kezdődik, hogy egy kukásmellényes katona egymás után deszkákat csúsztat a part menti jégre, és ezekből jó nagy T alakot formáz. (Katonanyelven: A teherelosztó pallókból kiépíti a járóutat.)

Aztán kimegy a T kalapjának jobb szélére, miközben a mikrofonba beszélő szpíker bemutatja az első eszközt, a túlméretezett dugóhúzóra emlékeztető kézi lékfúrót. Emberünk megáll, lazán teker négyet-ötöt és kész is a lék. Nem számítottak arra, hogy gyakorlott lékhorgász is lesz a tudósítók között, jót röhögök magamban az előre elkészített kamuléken, a fickó ugyanis semmi erőt nem tett bele, és a minimálisan szükséges idő negyede alatt elkészült.

Jön a következő katona, kimegy a T kalapjának bal szélére, és felmutatja a második számú szerszámot, a hatalmas feszítővasra emlékeztető acélrudat. Ilyenem is van, horgászkörökben pika néven ismerik, igazi primitív forgácsoló eszköz. Jó erősen bele kell vágni a jégbe, mire a hegyével kihasít egy maroknyi szilánkot, 10-20 csapás és kész is a lékünk. A szakember megemeli a vasat, lecsap egyszer, fölemeli, újra odavág, megint fölemeli, lendületből lesújt, mire a vas akadálytalanul, óriási sebességgel szalad át a preparált jégfelület lukán, és a döbbent katona kezéből kicsúszva eltűnik a Tisza fenekén.

Versenyt nevetek a mögöttem álló, dögös katonanőkkel, de a harmadik társ a helyes csákányhasználat svungos bemutatásával megmenti a helyzetet.

A harmadik, egyben utolsó stációnk maga a robbantás helyszíne.

Bámul, hallgat, rezzen

Az egyből kiderül, hogy nem előttünk állítják össze a hat darab, egyenként másfél kilós trotiltöltetből álló rendszert. A lékeket sajnos már kifúrták, a robbanóanyagot elhelyezték, a huzalokat összekötötték, így nekünk a rövid bámulás, a vezényszavak hallgatása, majd az összerezzenés maradt. A robbanás maga igazán látványos land art-akció, mert az aránylag kis, kerek lékeken át a lökéshullám olyan magasra nyomja föl a vizet, hogy a Tisza jegéből hirtelen hat keskeny törzsű, csillogó jégfa nő ki, majd omlik porrá. Ahhoz képest, hogy a bemutatón elvileg azt gyakorolják, hogyan kell utat nyitni a folyón keresztbe, akkora részt robbantanak ki, ami egy finn nagycsalád szaunázáshoz megfelelő lenne ugyan, de vagy tucatnyit kéne belőle egymás mellé robbantani, hogy átérjünk a túlpartig.

A műsor mégsem állhat egy darab durranásból, így két tűzszerész még bedob három  – két-két robbanóanyag-csomagból összeállított – ikertöltetet a jég felszínére. Ezek már tényleg jó nagyot szólnak, és alaposan össze is kormozzák a jeget. Ha még Czinege Lajos lenne a főnök, biztos lennék benne, hogy egy kiskatona engedte el a túlpatról azt az őzet, ami az utolsó durranás után egyszer csak átszaladt a folyón.

Hát nem sokat változott a magyar csapásmérő erő, amióta utoljára láttam. Nem is a vízbe ejtett vasrúd és a dobás közben kettészakadt robbanótöltet miatt mondom, de az, hogy az átjáró megnyitását és a jeges  folyón való átkelést egy medence méretű, kerek luk kirobbantásával modellezték, járművek, vagy akár csak egy rohamcsónak bevetése nélkül, már tényleg a régi időket idézte.

Még szerencse, hogy éles helyzetben utoljára hat éve, 2006-ban kellett magyar katonának jeget robbantania a tiszalöki, duzzasztónál, a lappok pedig kussolnak, a rohamosan érkező tavaszról nem is beszélve.