A személyi kultusz legfényesebb napja

Akad, aki fogcsikorgatva emlékezik rá, s van, akinek már semmit sem mond a neve. Csak egy Magyarországon őshonos vipera, amely nem tehet a névazonosságról. Van, aki az „élcsapat” tagjának, népünk nagy vezérének hiszi, Sztálin legjobb magyar tanítványának, s akad, akinek az ugrik be, tőle származik a jobbára csak a viccekből ismerős mondás, miszerint „fokozódik a nemzetközi helyzet”, vagy az a gyöngyszem, hogy „A mi országunk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján”; netán az a megszívlelendő tanulság, „ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét esszük meg azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna”. Van, akinek „börtöncsúcsok”, kivégzések rémlenek eszébe neve hallatán, másnak a forint bevezetése, s az „új” alkotmány átverekedése az Országgyűlésben, s akad, akinek ő volt a politikusi álnokság, a cselszövés, az ármánykodás 20. századi nagymestere. Milliók keltették azt a látszatot, hogy rajongtak érte; azonban milliók közutálatának is „örvendhetett”.

Nem rejtette véka alá meggyőződését 1949-ben: az országgyűlési választás egyik célja „csökkenteni a polgári pártok jelentőségét és meggyorsítani elhalásukat, likvidálásukat”.

A nagy nap: 1952. március 9.

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetősége titokban szövögetve a meglepetés szálait, Rákosi Mátyás (RM) háta mögött, szinte lábujjhegyen állva készült a jeles történelmi évforduló méltó, világraszóló megünneplésére. Mintául 1949. decembere szolgált, amikor is karácsony előtt Moszkvában „a népek atyjáról”, Sztálin marsallról szólt az ének. Persze idehaza „visszafogottabban” előadva. Első ajándékként „Termelj ma többet, mint tegnap” szlogennel munkaverseny bontakozott ki spontán módon, a hírharsonák diadaljelentéseikben naponta számoltak be a 300-400 százalékos – meglepetés szerű – túlteljesítésekről. (Örömben az üröm: a tagdíjfizetési morált soha sem sikerült 100 százalék fölé tornászni. ) Az érintett – persze mit sem sejtve – mindezt rendre boldog megelégedettséggel nyugtázta. Holott Újpesten, ahol „különösen súlyos” elmaradást tapasztaltak, még az is megesett, hogy amikor „ellenség keze betette a lábát” azzal merészeltek szabotálni: „nincsenek meg a felajánlások objektív feltételei”.

Noha végül is nem keresztelték át a Dózsa György teret, s a székesfehérvári új színház homlokzatára sem került fel az ő neve, és nem jelölték meg emléktáblával azokat az épületeket, melyek jelentős szerepet játszottak életében, vidéki utcák, terek átnevezése is elmaradt (mert ellenőrizhetetlennek bizonyult, méltó közterek lettek volna-e kijelölve a megtiszteltetésre), sőt kézírásos börtönjegyzeteit sem nyomtatták ki (16 évet töltött rácsok mögött!), a nagyvezérnek – a „hármas fogat” kollektív döntése értelmében – minden járt, ami dukált: a Köztársasági Érdemrend első fokozata; szemfényvesztő ünnepség az Operaházban; a Szabad Nép ajnározó „külön kiadványa”; a DISZ fáklyás felvonulása hol máshol, mint a Sztálin úton; kultúrműsoros pártnapok, iskolai ünnepségek; három fokozatos tanulmányi verseny minden intézményben + a Rákosi ösztöndíj bevezetése. Magát a kor szobrászmindenesét, Kisfaludi Strobl Zsigmondot (lásd. Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű) kérték fel portréja megmintázására, Poór Bertalan pediglen arcképe megfestésére kapott aligha visszautasítható megbízást. A miskolci egyetem (végre) felvehette a nevét. A mai Néprajzi Múzeumban rendeztek grandiózus kiállítást harcos életéről (csakis a mozgalmi időszakra koncentrálva, így kimaradtak a gyermekkor emlékei, a régi évfolyamtársak visszaemlékezései), de végül a már feltupírozott anyag csekély voltára való tekintettel az országos ajándékozási verseny legszebb alkotásait is ezen a tárlaton vonultatták fel, több termet is megnyitva a szeretethullámok eme feltartóztathatatlan megnyilvánulásai előtt.

A honorárium: Kossuth-díj

A magyar írók egymás sarkát taposták, hogy 33-an bekerülhessenek abba a gyűjteményes kötetbe, amelybe ihletet műveiket csoportosították; szánhatta és bánhatta Kassák, Németh László, Szabó Lőrinc, Füst Milán, hogy még felkérést sem kaptak a közös hajbókolásra. Tersánszky Józsi Jenő azonban igen, de beküldött műve alaposan kicsapta a biztosítékot: A nadrágtartógyáros címet viselte (tudvalevőleg a alacsony, nagyfejű RM is hózentráger mániás volt), a novella főszereplője pediglen nadrágtartós szobrokat gyártott önmagáról mintázva, melyeket a pincéjében sorakoztatott fel. A politikai esti iskolákon félmilliónyian „dolgozták fel” RM életrajzát. Még 14 oldalas beszédvázlatot is nyomtattak a születésnapon tartandó ünnepségek szónokai számára, kipontozva hagyván néhány helyet a helyi példák számára. A felhasználandó, ajánlott műsoranyag 56 oldalt tett ki. Molnár Erik RM és a magyar történettudomány címmel tartott nagyszabású eszmefuttatást, amelyben vérzivataros históriánk kiemelt fordulatait igyekezett kapcsolatba hozni RM elejtett szavaival. Az Országos Tervhivatal A kapitalizmus és szocializmus politikai gazdaságtanának kérdései R. elvtárs műveiben című elemzésével rukkolt elő, mely voltaképpen Vas Zoltán kedveskedése volt – állami pénzből.

Az R. titkárságot elárasztották a dolgozó parasztság, a munkások és az értelmiségiek ajándéktárgyai, igaz ezek csupán töredéke jutott el – előválogatás után – az ünnepelt kezébe is. A Rákosi a csúcson kötetből például kiderül, nemcsak méretre készített házi papuccsal, hálóinggel kedveskedtek a nép egyszerű fiai, nemcsak a díszítőművészet és kézművesség kibontakozását lendítette fel a jeles évforduló (a hímzett párnákat, abroszokat, falvédőket, beöltöztetett babákat állítólag ma is dögivel őrzik raktáraikban a hivatalos gyűjtemények), de a leltár szerint 12 inganyag, 12 frottírtörölköző, 10 férfi zsebkendő, 2 férfi hálóing, 1 aktatáska, 2 vég férfi ruhaanyag, 1 vattapaplan, 9 abrosz, 2 gyermeköltöny, fiúnadrág, 2 gyermekcipő, 2 pár piros papucs, s egy, az ünneplésről szóló dokumentumfilm forgatókönyve maradt a nyakukon. Az egymásra licitáló munkafelajánlásokat a Szabad Nép A szeretet Albumai címmel kürtölte világgá. Illés Béla remekművét (eredetileg Karinthy Ferencnek kellett volna az R. életét felédolgozó brossúrát „megszövegezni” a Munkásmozgalmi Intézet felkérésére), amely a Történelmi lecke címet kapta, s állítólag pár nap alatt szétkapkodták, utánnyomásra azonban nem került sor.

Pünkösti Árpád gyűjtéséből kiderül: ami azt illeti, R-t nem volt könnyű levenni a lábáról, eléggé hálátlannak mutatkozott, amikor például az egyik bőrgyár domborművét a legendák szerint úgy fitymálta le, „milyen szép női cipőt készíthettek volna ebből”; a postások színes drótokból font virágcsokrát pedig azzal intézte el, „mennyi munkát pazaroltak erre is!” Nem tudni viszont mit szólt a 60-as éves tölgy metszetéhez – amely a Nyíregyházi Erdőgazdaság ajándéka akart lenni. B.A.-né csak annyit kanyarított egy vendégkönyvbe: „Boldog korszak emberei lettünk, hogy ilyen apánk van... Köszönöm Rákosi elvtárs, hogy él.”

Persze cserébe ő is nagyvonalú volt, nem szűkmarkoskodott, és gesztust is gyakorolt. Bár csak február végére ígérte a hús- és zsírjegyek megszüntetését, ezt már idő előtt teljesítette.

Szívéhez legközelebb talán az életét képekben rögzítő díszalbum állt, amelyben csakis a művészien retusált, többszörösen cenzúrázott fotókat tették közzé, felismerhetetlenné téve az oda nem illő figurákat. A kötet borítója és a belső színes melléklet Csák-Maronyák József festő keze munkáját dicséri: a honorárium Kossuth-díj volt érte. De azóta sem változott sokat a világ.

Rongyrázás az Operában

Ahogy közeledett az ünnepi évforduló, egyre nagyobb izgalom uralkodott el az országon, a március eleji „Rákosi-héten” már a pártépítésre is átterjedt a versengés lendülete, és az arra érdemesként kijelölt munkásokat – nagy megtiszteltetésként – automatikusan vették fel a pártba egyes kiemelt vállalatoknál: így nem kellett kibekkelni a hosszadalmas tagjelölti státuszt. A zalaegerszegi ruhagyár régi óhaja is beteljesült: végre felvehette R. nevét.

Az egyszerű emberek olyan bölcsességekkel is szembesülhettek, miszerint „Azelőtt Kossuthnak hívták, most Rákosinak nevezik”, s megtudhatták, „Azért van az asztal leterítve lenvászon terítővel, mert nem tudhatja az ember gyereke, mikor toppan be R. elvtárs, azért van virág az asztalon”. Sőt: „A világ legtermészetesebb dolga, hogy R. elvtárs mindig velünk van, köztünk jár... Persze lehetetlen, hogy egy időben több helyen lett volna, de még ma is mesélik az emberek”. A dicshimnuszok költésében persze a külföldi testvérpártok sem akartak lemaradni: A Koreai Népköztársaság hőse, Szin Cson Glun azt az üzenetet küldte: „Szálin fia, Kim Ir Szen idősebb bátyja, a mi drága nagybátyánk Őn!”

Nekünk meg maradt a hatalmas díszfelirat az Opera színpadán, saját portréja fölé lógatva: „Éljenk népünk és pártunk bölcs vezére és tanítója, Rákosi elvtárs!” – amint ezt az egyik szervező, Nemes János visszaemlékezéseiből kiolvasható. RM annak ellenére elment az 1952. március 8-án este kezdődött díszelőadásra, hogy számára csupán a 209-es számú meghívót kézbesítették. De megérte a fáradság, a pulpituson remek társaság jött össze, ott szorongtak egymás mellett a virághalmokkal felcicomázott, vörössel borított hosszú asztalnál, csupa történelmi figura: az örök kontrás Gerő Ernő (az egyetlen, akiben mindvégig megbízott, s akire egyébként véletlenül rálőtt egy vadászat alkalmával), Farkas Mihály (1957-ben 16 évnyi börtönre ítélték), Révai József, Kovács István, Rónai Sándor stb. Díszpintyként sztahanovistákat, a a tudományos és művészeti élet legismertebb képviselőit ültették be az elnökségbe, hogy megtöltsék azokat a székeket, amelyekre például Nagy Imre, vagy a már egy éve börtönben raboskodó Kádár János nem is számíthatott.

Egymás után emelkedtek szólásra a szónokok, s igyekeztek szóvirágaikkal túllicitálni a másikat. Dobi István „miniszterelnök” dobta fel magasra a labdát, amelyet nehéz volt überolni: „Széttéphetetlen egységbe kovácsol bennünket a hű szeretet a legelső magyar ember, RM iránt” „Tiszteljük, becsüljük, szeretjük R. elvtársat, mert... ” – olvasta fel a kezével szorongatott papírról Gerő, nehogy eltévessze mondandóját. A Kossuth-díjas Pióker Ignác gyalus sztahanovista a munkásosztály üdvözletét volt hivatott kifejezésre juttatni, mondván „R. elvtárs mutatta meg nekünk, dolgozóknak, nincsenek korlátai a szocialista építésnek...” Úttörők harsonája szólalt, bevonulás, vers, virágcsokor, kézfogás és jutalompuszi; jött a Néphadsereg zászlós küldöttsége, majd a dolgozó parasztság járult ajándékaival az emelvény elé. Se vége, se hossza.

Rákosi válaszában szerényre fogta a figurát, és pusztán a szerencsét nevezte meg sorsa alakítójaként, hiszen közvetlen tanítványa lehetett a korszak „két legzseniálisabb tanítójának, Leninnek és Sztálinnak”.

A fénypont persze a gondosan összeállított kultúrműsor (népiegyüttesek, tánccsoportok, kórusok – köztük a rettegett ÁVH énekkara –  és zenekarok, a legkiválóbb operaénekesek felléptével stb.) kibontakozása volt, melyet jakut születésű feleségével már a díszpáholyból szemlélhetett meg az ünnepelt, nyugtázván saját fontosságát és történelmi szerepét.

Az i-re az tette fel a pontot, amikor záróakkordként valamennyi szereplő a színpadra tódult, és együtt zengték a dalt a fináléban: „Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe. Hadd járjon ő a rózsában bokáig, / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!” Feltartóztathatatlanul zúgott a szűnni nem akaró vastaps, ő pedig barátságosan integetett az erkélyről.

Ez volt a személyi kultusz legfényesebb napja Magyarországon.

Bár a korabeli tréfálkozásért akár több évnyi börtönt is be lehetett szerezni 3-4 perc alatt, a suttogó (ellen)propaganda révén elhíresült az az anekdota, miszerint a jubileumból a posta is ki akarta venni részét, bélyegsorozatot kibocsájtván R. arcképével. Ám hamarosan érkezetek a kifogások, miszerint nem ragad a bélyeg. A panasz R. fülébe is eljutott, s maga járt utána a kivizsgálásnak. Ennek legtalálékonyabb módja az volt, hogy önmaga végezze el az ellenőrzés kényes folyamatát. Ráköpött az egyik berendelt bélyegre, találomra egy másikra, harmadikra is. Nincs azokkal semmi baj. Értetlenkedve kérdi: minek hát a rémhírek? Mire a válasz: az emberek nem a bélyeg enyvezett felét köpködik...

Hervasztó végjáték

1956. július 26-án csütörtökön hajnalban, „gyógykezelés” céljából – kirgiz felesége és kezelőorvosa társaságában – a matuzsálemnek számító (Tyihohodnak, azaz Lajhárnak becézett) kormánygépen hagyta el (végleg) Magyarországot. Senki sem gondolta volna, hogy életében már nem tér haza a Szovjetunióból. A Népszabadság csak egy mínuszos hírre méltatta 1971. február 6-án a konspiráció nagymesterét. Tizenöt esztendei számkivetettség után egy aktatáskába rejtett, nem monomániája, hanem az orosz szabvány miatt túlméretezett urnában érkeztek meg a rettegett, alacsony, nagyfejű diktátor hamvai, különösebb felhajtás mellőzésével. Aztán Biszku Béla annyit jelentett az eseményről (amit mindenki csak púpként kívánt a hátára) a Politikai Bizottságnak, hogy „minden bonyodalom nélkül zajlott le” a gyász ceremónia Farkasréten.

Kolumbáriumát többször meggyalázták, emiatt név nélküli fülkébe helyezték át porait.

Ma is ott van bezárva.