Intézményesített hazugság

A jelenlegi „megfelelő” szabályok elviselhetetlen hazugságai

A jelenlegi szabályozás szerint ha valaki fedőnéven állambiztonsági tisztnek írásban és szóban egy titkos lakáson vagy rendőrautóban jelentést adott, akkor az nem nevezhető hálózati személynek, azaz ügynöknek – erről bírói ítélet is létezik éppen Martonyi János ügyében.

Azt hiszem nem szükséges magyaráznom ennek abszurditását. A jelenlegi, szocialistáktól örökölt 2003. évi 3. törvényen nyugvó szabályozás ugyanis olyan kritériumokat állít fel ügynökdefinícióként, aminek a kb. 200.000 beszervezett személy 0,01%-a felel meg. Csak akkor nevezhető ügynöknek valaki, ha három kritériumból kettő teljesül: létezik saját kezű aláírás beszervezési nyilatkozaton, saját kezű aláírás anyagi juttatás átvételéről, és más irat, ami ügynöki tevékenységére utal.

Mivel a beszervezési nyilatkozat vétele nem volt kötelező, de az ilyen iratokat egyébként is 99%-ban megsemmisítették, továbbá az ügynökök több mint 95%-a soha egy fillért sem kapott, ezért nyilvánvaló mire ment ki a játék a törvény fogalmazása során. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy elvileg számtalan más lehetőség is lett volna arra, hogy definiálják a hálózati tevékenység kritériumait – erre ugyanis a jelenleg nyilvános adatok is számos lehetőséget adhatnának.

Egyértelmű tehát, hogy a jelenlegi törvényt – az egyetlent egyébként, amit a szocialista örökségből a Fidesz már-már diadalittasan felvállal – az ügynökök mentésére hozta az a perverz „Hazafias Népfront”, amelyben az egyébként igen eltérő politikai nézeteket valló Berecz János, Boross Péter és Kövér László egyaránt felesleges tevékenységnek, az értelmiség köldöknézésének vagy sérült lelkek ambíciói megnyilvánulásának ócsárolják azok igyekezetét, akik tiszta vizet akarnak önteni a pohárba. Kövér miniszterként sem tett semmit az ügynökügy rendezéséért, legutóbb pedig értelmiségi belügynek, gumicsontnak, álvitának, pótcselekvésnek nevezte a vitanapot.

Ebből a sajátos „nemzeti együttműködés rendszerből” Berecz Jánoson és Boross Péteren sem  csodálkozom.

Berecz haszonélvezője volt a rendszernek, el is várható tőle hogy védje azokat, akiknek lelki tönkretételéből lehetett működtetni a diktatúrát. Boross esetében sem csodálkozhatunk, hiszen ő 1965-től mint a Dél-Pesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatóhelyettese, 1971-től pedig mint igazgatója működött. Hogy finoman fogalmazzak, ezek a posztok nem voltak mentesek bizonyos együttműködési automatizmusoktól.

Az állambiztonság szótárában „hivatalos kapcsolat”-nak hívták azt a személyt, akinek állásából adódóan rendszeres és kollegiális kapcsolatban kellet lennie állambiztonsági tisztekkel. „Hivatalos kapcsolat” jellegű állásba elvileg ki sem lehetett volna nevezni olyan személyt, akitől ne lett volna elvárható, hogy teljesítse a vele szemben nyilvánított elvárásokat.

A Dél-Pesti Vendéglátóipari Vállalat pedig nem akármilyen munkahelynek számított: jellegéből adódóan mind a bűnügyi, mind az állambiztonsági szerv folyamatosan és legalább száz fős hálózati állománnyal jelen volt üzemegységeiben. Nehéz lenne nem arra következtetnünk tehát, hogy a vállalat mindenkori vezetője az állambiztonság képviselőivel is folyamatosan kölcsönösségi alapon konzultált. Például olyan kérdésekben, hogy hol milyen helyiségeket kíván a BM technikus csoportja „felújítani” milyen szobák kulcsairól kell kinek másolatot adni, vagy hogy a vállalat bizonyos pozícióira honnan kell embereket felvenni.

Minden szállodában létezett legalább egy „technikás szoba”, nem beszélve a betechnikázott bútorokról. A fontosabb üzemegységekben SZT-tisztek dolgoztak. (Ha a szálloda szót ütjük be az SZT-tisztekkel kapcsolatos szigoruantitkos.hu-n, akkor 15 találatot kapunk, pedig ez az oldal is csak töredékes adatokat tartalmaz).

Azt is tudjuk, hogy csak a Gundel étteremben 1964-ben az összesen 100 alkalmazottból nem kevesebb mint 22 volt az állambiztonság ügynöke. A Budán ma Mambo-bár név alatt futó, akkoriban Sole Mio néven és „Ámor Háza” fedőnéven üzemeltetett kéjtanya 1970-ben is azért bukott meg, mert a Pannónia Vendéglátóipari Vállalat és a Fővárosi Tanács korrupt vezetőinek más volt az érdeke, mint az állambiztonságé és ezért szándékosan dekonspirálták az objektumot (felfedték idegenek előtt, hogy a bár asztalai be vannak poloskázva).

A budapesti vendéglátóhelyeken még 1986-ban is folyamatos megfigyelés alatt tartotta az állambiztonság az összejáró volt ludovikás tiszteket, volt katonaiskolásokat és más csoportosulásokat, akiket az erre kiválasztott pincérek, felszolgálók, étteremvezetők hathatós támogatásával változatosan aljas eszközökkel „bomlasztott” és „lejáratott”.

Az effajta akciókból ma is bőven olvashatunk az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Vajon Boros Péter ilyen közegben úgy lett volna igazgató, hogy ezekről az ügyekről semmit sem tudott volna? Elképzelhető, hogy az állambiztonság számára ne lett volna alapvető feltétel a Dél-Pesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatójának feltétlen lojalitása?

Hol mondott valótlanságokat/csúsztatásokat Kontrát Károly?

Gyakorlatilag mindenütt. Csak a legkirívóbb eseteket sorolom fel.

A keddi parlamenti vitanapon elhangzott állítása szerint a jelenlegi szabályozás megfelelő. Kevesen tudják, hogy a jelenlegi szabályozás szerint, ha egy férj rákérdez arra a levéltárban, hogy felesége ügynök volt-e, akkor erre nem kap felvilágosítást csak abban az esetben, ha a feleség róla is jelentett és ezek a jelentések fennmaradtak.

Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos indoklása szerint ugyanis mindenkinek joga van személyes titkokhoz és ha nem bizonyítható hogy a házastárs besúgásával partnerének is ártott akkor a besúgói tevékenység ténye magánügy. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a történelem megismerésének kérdése csak tettes és áldozat magánügyére redukálódik: a társadalomra csak az tartozik, amit ők közösen megismerendőnek gondolnak.

Méltányolva az áldozatok jogait, mégis azt kell mondanom, ez a szabályzás abszurd. Azoknak, akik egy diktatúrában a tettesek oldalára álltak, nemcsak egyéni áldozataikkal kell elszámolniuk, hanem az egész társadalommal. Ráadásul a legtöbb esetben az áldozatok már nem is élnek, így a tettesek megússzák a lelepleződést. Másrészt visszaélések forrása az, ha az áldozatok kegyétől teszik függővé azt, hogy mi kerüljön nyilvánosságra.

A jelenlegi szabályozás szerint egyébként nem is mindenki juthat hozzá az információkhoz. Utcai érdeklődő egyetlen hálózati személyt sem ismerhet meg – mivel egy ügynök sem lesz annyira hülye, hogy magát önként közszereplőnek nyilvánítsa, ami a megismerhetőség kritériuma.

Történész kutató pedig elvileg csak akkor kaphat kutatási engedélyt, ha publikációs listájával bizonyítja, hogy a megismerni kívánt témából már releváns publikációkkal rendelkezik – magyarán jogszerűen igazából senki sem kaphatna kutatási engedélyt. Ez a sor hosszan folytatható.

Súlyosabb azonban Kontrát azon állítása, hogy „Németországban az iratok anonimizáltak” – Németországban az iratok ugyanis a tettesek, azaz az ügynökök tekintetében NEM anonimizáltak. Jobb lenne, ha Kontrát egyszer venné a fáradtságot és elolvasná a vonatkozó német jogszabályokat.

Állítása szerint sehol sem korlátlanul nyilvános a múlt rendszer tevékenysége –ennek ellenkezőjét viszont senki sem állította. A szolgálatok Magyarországon azonban ma is visszatartanak iratokat (több száz folyómétert!) részben az 1950-1960-as évekből, továbbá visszatartanak olyan iratokat is, amelyek nemzetbiztonsági relevanciája ma már nem létezik.

Civil kontroll hiányában azonban ez a kérdés mind a mai napig a tettesek javára lett eldöntve. Kontrát szerint a beszervezési nyilatkozat semmit sem bizonyít. Ezzel szemben egyetlen olyan esetet nem mondott, amikor fiktív beszervezési nyilatkozatokat állítottak volna ki bárkiről. A beszervezési nyilatkozat igenis bizonyít. Természetesen nem mindent, de azt mindenképp, hogy aláírásának pillanatában az érintett kinyilvánította együttműködési hajlandóságát. A folytatást is meg lehet ismerni, ha a mágnesszalagok, azaz a nyilvántartások adatai kutathatóvá válnak.

Hol csúszott félre a parlamenti vita?

A hozzászólások többségéből érezhető volt, hogy a szónokok nem a nyilvánosságban érdekeltek. Meglepő, hogy a politikailag hálás helyzetben a szocialista párt képviselői közül sem ismerte fel mindenki azt, hogy csúsztatások nélkül kérheti számon a Fidesztől az elmaradt szembenézést.

Tóbiás József (MSZP) szerint egy újabb vizsgálóbizottság úgysem fog tudni a Kenedi-bizottságnál alaposabb munkát végezni. Csakugyan. Ha a Fidesz is azzal a kiherélt mandátummal ruházza fel bizottságát, mint anno a szocialisták, akkor igaza van. Az azonban, hogy erre még büszke is, annak jele, hogy semmilyen szégyenérzete sincs amiatt, aminek kialakulásáért ő, és pártja is súlyosan felelős.

A Kenedi-bizottságot ugyanis eltiltották a nyilvántartások vizsgálatától azzal, hogy személyes adatokat tartalmazó anyagokba nem tekinthet bele. Emellett azt a korlátot is felállították, hogy a bizottság csak olyan adatokat láthatott, amelyek 1990. február 14. előtt keletkeztek, nem láthatta azonban azokat a belső utasításokat, amelyek ezen adatok kérdéses dátum utáni kezelésének módját szabályozták. Magyarán: nem vizsgálhatta azt, hogy mit csináltak a titkosszogálatok a nyilvántartásaikkal – amiből minden kiderülhetne, ha lenne rá politikai akarat.

Többen megemlítették, hogy helytelen az ügynökökkel foglalkozni, helyette a politikai megrendelők, a tartótisztek felelősségét hangsúlyozták. Wittner Mária (Fidesz) ki is emelte hogy utóbbiak ma is jó állásokban lehetnek, csak azt felejtette el, hogy ezt ma a Fidesz-kormánynak köszönhetik. Csak egy példa: a Katonai Biztonsági Hivatal főigazgató helyettesének a fülkeforradalom után nevezték ki a III/III-as csoportfőnökség egyik tartótisztjét.

Természetesen igaz, hogy a felelősség a politikai megrendelők részéről a legnagyobb. Ma azonban az iratok szelektív kutathatósága miatt azt sem tudjuk, hogy az MSZMP felső vezetői pontosan miért is felelősek? Nem tudjuk, hány baráti társaságot, házasságot és közösséget bomlasztottak, járattak le. Nem tudjuk hány ember karrierjét törték derékba. Erről pontos információkkal akkor rendelkezhetnénk, ha a pártállami múlt legszennyesebb része, az ügynökügy is kendőzetlenül ki lenne borítva. Amíg ez nem történik meg, addig az MSZMP felső vezetői felelősségéről is csak elméletben lehet beszélni.

A parlamenti vitában Demeter Ervin kifogásolta hogy a történészek „nem törnek ki a szűk körből” pedig ilyen széles körben sehol sem kutathatóak az adatok a volt szocialista országokban. Itt kell emlékeztetnem arra, hogy (1) azokat a történészeket, köztük jómagamat, akik e szűk körből ki kívántak törni, épp a Demeter Ervin által helyeselt törvények alapján állítottak bíróság elé és ítéltek el (2) nem más mint Demeter Ervin volt az, aki korábban 150 évre kívánta zároltatni az állambiztonsági anyagokat és (3) bármilyen összehasonlítás bizonyítja (lásd például a Kenedi-bizottság jelentését), hogy Magyarország nem élen jár, hanem hátul kullog a múlt megismerésének kérdésében.

Azok a magyar törvények, amelyeket Kontrát, Demeter és társai tökéletesnek tartanak, arra kényszerítik a magyar társadalmat, hogy 22 évvel a rendszerváltás után is folyamatosan hazudjon magának a múltjáról. Meddig még?