Eddig bíztam, most már csak reménykedem

Lassan fél éve kezdődött a józsefvárosi LÉLEK (Lakhatási, Életviteli, Lelki segítségnyújtási és Egzisztenciateremtési Közösségi) program, amelyet a hajléktalanokról szóló vitatott népszavazás után hirdetett meg a kerület. A programmal megpróbálnak segíteni az újrakezdésben olyan embereknek, akik Józsefvárosban váltak hajléktalanná. Munkát, lakhatást (hosszú távon saját önkormányzati bérlakást), egészségügyi ellátást és személyre szabott mentorálást ajánlanak a programba beválasztottaknak. Az első lakók december 6-án költöztek be a Koszorú utcai LÉLEK Házba, ahol kezdetben együtt élnek. Az Index interjúsorozatban követi a program menetét, ketten vállalták, hogy időről időre elmesélik, hogyan alakul az életük. Az első, decemberi részben bemutatkozott Anna és Károly, februárban eddigi eredményeikről és terveikről meséltek. Május 11-én készült sorozatunk harmadik része.

Februárban találkoztunk utoljára, amikor az éjszakai krízismentésben dolgoztak. Sok idő eltelt, mi változott?

Károly: Azóta sokat változott a helyzet. Úgy volt, hogy legkésőbb május elsejére kivonulunk, de nem jött össze. Most eltolták, hogy meddig, nem tudom.

Kivonulás alatt mit ért, kivonulás erről a szállóról?

Károly: Igen. Úgy volt, hogy először itt a szállón megfelelünk, látják, hogy ki tud alkalmazkodni, és akkor kapunk külön lakást. De nem jött össze, mert ez volt, az volt, visszacsúszott. Ha minden igaz, ebben a hónapban költözünk.

Mind a ketten?

Anna: Én nem vagyok benne biztos, hogy május hónapban költözhetek. Talán-talán júniusban. Emiatt kicsit szomorú is a lelkem.

Mi történt? Miért nem költözhet?

Anna: 15 ezer forintjával kell havonta előtakarékoskodni, és hát nekem nincs meg annyi pénzem. 50 ezer forint lenne a legalacsonyabb határ, hogy annyi készpénz legyen az itt lakó embereknél. Hogy amikor kiköltöznek, legyen vésztartalék, ha elakadnánk esetleg a rezsi meg egyebek fizetésével.

Amikor utoljára beszéltünk, még úgy volt, hogy szépen gyűlik a pénz.

Anna: Gyűlt, gyűlt. Amikor volt ez a krízishelyzet, kaptam egy szép kis fizetést a munkámért. Ugye nekem ott vannak a gyerekeim, az unokám, és akkor tél volt, nagy volt náluk is a rezsi. Aztán segítettem. Én nem a takarékba tettem azt a pénz, amit akkor kaptam, hanem a családomat segítettem. Ezt nem hibának könyvelem el az én részemről. A kisunokámra kellett, hogy fűtsünk. A fizetésem 65 ezer, és csak abból tudom lerakni a 15 ezret havonta. Ezért csúszik nekem ez az időpont a kiköltözéshez.

Mesélte korábban, hogy a lánya egyedül neveli a kisbabáját, aki akkor még egy éves sem volt.

Anna: Igen, ez nagyon nagy bánatom nekem. Jó, itt énrólam szól mint hajléktalanról ez a történet, ez a program, én ezt megértem, meg nagyon hálás vagyok. Minden nap örülök annak, hogy lehetőségem van erre. De a gyerekem helyzetét átszenvedem mint anya. A lányom 12 éves kora óta szenved, most meg egyedül neveli azt a pici babát. És olyan helyzetben van jelenleg is, hogy matracon alszik a gyerekkel. Hiába van rokonság, családtagok, mindenhol kiszolgáltatott, cselédnek van befogva. 38 ezer, amit havonta kap, annyira pici még a gyerek, hogy nem tud dolgozni elmenni.

Beszélgettek arról itt a programon belül valakivel, hogy ez a helyzet, és mi lenne erre a megoldás?

Anna: Szerintem annyi, hogy megvárom, míg összegyűlik az a pénz. Nem olyan sok idő lesz az. Az ő részükről emberséges volt az a döntés, hogy 50 ezer forint is elég lesz, hogy annyi jöjjön össze, nem kell 100. Mert először 100 ezerről volt szó. Most van összesen 30 ezer forintom. De ha megkapom a fizetésemet, akkor 25 ezret mellé teszek, és nem 15 ezret. És próbálok egy négyórás munkát keresni a meglévő nyolcórás mellé, egy mellékállást. Nem sok sikerrel. Két hete böngészgetem az újságot, de még nem jött össze. Fiatalabb volt az illető hölgy, aki szintén jelentkezett, aztán őt választották.

Takarítói munka lett volna?

Anna: Mosogatás lett volna, de takarítást is, vagy bármit szívesen elvállalnék. Csak nem olyan egyszerű, nem könnyű ez sem.

Egyébként a lakások már megvannak, készen állnak mindenestül?

Károly: Az enyém már kész van. Én mondtam, hogy engedjenek oda, mert én fél nap alatt bebútorozom, de azt mondták, hogy nem lehet, mert ők bútorozzák be. Már voltam bent, és szétnéztem a lakásban. Szoba-konyha, külön a vécé, egy tusoló. Nekem tetszik. Itt van nem messze, tíz perc ide.

A szomszédokkal találkozott?

Károly: Találkoztam, mert bementünk. Szilveszter bemutatott. (Horváth Szilveszter, a LÉLEK Ház igazgatója, a szerk.) Nem sokan vagyunk. Leszünk. Még nem mondom, hogy vagyunk. Magasföldszinti lakás, emelet nincs is fölötte, csak a földszint alatta. Öt lakás van az utcafronton, és hátul meg van két vagy három lakás. Ennyi az összes.

Mit szóltak a szomszédok, hogy fogadták?

Károly: Csak a mellettem lévő szomszéddal beszélgettünk. Majd ha odaköltözöm, akkor tudom meg, hogy milyenek. Ott voltunk körülbelül tíz percet, ebből még nem lehet megmondani. De az egyik már mondta, hogy itt nem isznak, nem alkoholizálnak. Ezzel kezdte. Azért, mert ha valaki hajléktalan, meg csöves, akkor mit tudom én, mik lesznek itt. Erre gondolt ő, gondolom, vagy fene tudja. Arrafelé laktam régen, körülbelül két-háromszáz méterre volt a lakásom. A környéken mindenki ismer. Sokan, amikor mondtam, hogy jövök, mondták, hogy “hű, Karesz, jó helyed lesz, itt vagy legalább mellettünk”. Aztán ki tudja. Azt mondják, elég egy vén boszorka, és akkor... Ki tudja, mit ki nem találnak, csak hogy elköltözködjek, fel tudjanak jelenteni.

Úgy tudom, az lesz a program vége, hogy miután már egy ideje ott laknak, megkérdezik a szomszédok véleményét.

Károly: Igen. Megkérdezik a szomszédokat, hogy ki milyen, hogy viselkedik. Aztán ha nekem is megfelel, meg a szomszédok se izélnek, akkor talán véglegesítik.

Visszaszólt ennek a szomszédnak valamit?

Károly: Nem szóltam neki egy szót sem. Úgy vettem, mintha nem is hallottam volna.

Anna: De hogy jött ehhez a leendő szomszédod? Nem volt italos üveg a kezedben, nem részegen mentél oda... És ennek leszünk majd kiszolgáltatva, hogy esetleg egy rosszindulatú lakó fogja eldönteni... Mi lesz akkor, amikor egy fajgyűlölő, aki a romát nem bírja, csak ezért fűt-fát mond? Őrajta fog majd múlni a további sorsunk?

Remélhetőleg megkérdezik majd önöket is, hogy igazat mond-e a szomszéd, és akkor egy állítás áll majd szembe egy másikkal.

Károly: Mennyibe kerül felvenni a telefont, és azt mondani, hogy a szomszédom ezt csinálja, azt csinálja? Csak egy példát mondok. Lehet, hogy otthon se leszek. A telefonba meg azt mondja: a szomszéd már megint iszik, nézzék meg. Aztán a magnót bekapcsolja, odateszi a telefonhoz. “Na hallják?”

Anna: Remélem, nem fogunk ki ilyet.

Hány lakás lehet kész?

Anna: Én úgy tudom, hogy 12 lakás van készen, lakható állapotban. És a bútorozás miatt nem tudnak költözni még az emberek. De a kijelölt négy ember költözik mindenféleképpen ebben a hónapban, mert adva van egy határidő ennek a programnak.

Ha jól emlékszem, mikor utoljára találkozunk, 11-en voltak itt. Azóta jött esetleg még valaki?

Károly: 12-en vagyunk.

Anna: Mert jött újabb is.

De kiköltözni még senki sem költözött ki?

Anna: Nem, most lenne az első kiköltözés.

Azt tudják, hogy milyen bútorokat akarnak beszerezni? Vadonatúj bútorok, vagy eddig raktáron voltak, használaton kívül?

Anna: Pletykaszinten hallottam, hogy új bútorokat akarnak majd rakni a lakásokba, de lemondott itt valamelyik vezető, és emiatt zároltak mindent. Ezt beszélik. Aztán olyan mendemonda is előkerült, hogy majd a hagyatéki raktárakban szétnéznek, és onnan tesznek be bútort.

Károly: Szilveszter a függönykarnistól kezdve mindent felírt, ami kell egy lakásba. Hogy ebből mi valósul meg, azt még nem tudjuk. Egy fuvarozó mondta, hogy vállalja a szállítást, úgy, hogy nem kell érte fizetni.

Anna: Csak legyen mit szállítani.

Károly: Én már kételkedek mindenben. Ugyanúgy, mint amikor idejöttem. A költözés, hogy mikor lesz, ezt senki nem tudja megmondani. Az is lehet, hogy holnap, vagy hétfőn, vagy holnapután. Én már nem tudok annyira csalódni. Ez nagyon jó hely, tényleg nem mondhatok rosszat erről, megvan mindenünk. Na, most akkor késünk egy-két hónappal, vagy mit tudom én, mennyivel. A remény megvan.

Anna: Engem teljesen másként érint ez a dolog. Jobban megvisel. Sokkal szomorúbb lettem, szinte magamba fordultam. 2003 óta szenvedtem, ahogy mindannyian. A hátunk mögött van mindenkinek személy szerint a maga története. A lelkem annyira túlterhelt, talán érzékenyebb lettem. Olyan nekem ez a LÉLEK Ház, mint az alagútnak a vége. Ahogy a Karcsi mondja, nagyon jó itt, viszont valahogy belefáradtam. Látom a végét, mert lakásba fogunk költözni, de eddigre talán már feladtam magamban, vagy nem tudom.

Károly: Legalább ne mutatták volna meg, hogy na, ide költözöl be. Mondanák azt, hogy ne haragudj, nem jött össze, majd szeptember végén megkapjátok. Az is jobb lenne. Akkor nyugodtan lefekhetem.

Anna: De Karcsi, a polgármester úr azért harcol, hogy megvalósuljon.

Károly: Van valaki, aki hátráltatja.

Anna: Egyedül kevés hogy felvegye a harcot.

Kivel kell felvegye a harcot?

Anna: Azért, hogy működjön a dolog. Ehhez mi kisemberek vagyunk, hogy na, most mi zajlik igazából.

Nemrég távozott a Városüzemeltetési Szolgálat és a Jófiúk biztonsági szolgálat éléről Szabó Gábor, aki eddig foglalkozott a LÉLEK programmal, itt volt a beköltözéskor is. Mit szólnak ehhez, mit hallottak a távozásáról?

Károly: Én annyit tudok erről, hogy ő tényleg azt akarta, amiről szó volt. Megpróbált segíteni. Valami közbejött, nem adtak neki lehetőséget, nem tudta betartani. Erről én csak ennyit hallottam.

Anna: Kaptam magamat egyszer csak, ahogy épp jött a Szabó Gábor az utcán. Néztem őt, kedves volt. „Tudja hogy néz ki maga? Mint Mátyás király álruhában.” Ezt már nem mondtam ki hangosan. Aztán továbbgondoltam magamban, hogy hoppá, Mátyás király álruhában eljött a Mátyás térre. Azt rebesgetik, hogy meghalt Mátyás király. Viszont szerintem az igazság, az nem hal meg soha, mindegy hogy volt-e Mátyás király vagy nem volt. De azért jó lenne, ha egy igazi Mátyás király lenne. Lehet, hogy a polgármester úr az igazi Mátyás király. Nagy dolog volt az, amikor kitalálta, hogy a hajléktalanoknak nem egy tányér leves kell. A Biblia is azt írta, hogy az embereknek nem halat kell osztogatni, hanem meg kell tanítani halászni őket. És akkor ő ugyancsak egymaga marad a harcban, a polgármester úr is. Lehet, hogy vannak még emberek, akik mellette vannak, de úgy hallottam, hogy támadják őt. Sajnos. Pedig ő nagyon jó ember.

Károly: Bár minden ember olyan lenne, mint ő.

Tehát önök szerint nem rajta múlik, ami történik most, a késés?

Károly: Amit ígér, azt szeretné betartani. De lehet, hogy alá is valahol alápiszkálnak, hátráltatják, aztán nem tudja teljesíteni, amit ígért. Nem tudja az ember, hogy kivel beszéljen. Legalább lenne az, hogy Kis Pistához tartozik. Akkor Kis Pista egyszer idejönne hozzánk, hogy „emberek, jöjjenek ki, elmondom, ez énhozzám tartozik, de ezért meg ezért nem tudom csinálni”. De nem mondanak semmit az ég világon. Mikor idekerültem, úgy volt, hogy itt minden jó, minden szép. Mi a hátránya? Nincs hátránya. Mégis van. Eddig még bíztam, most már csak reménykedem, hogy lesz lakás. Eddig tíz évig kibírtam, kint az utcán. A padokon meg mindenütt, hadd ne mondjam. Hát nem igaz, hogy ilyen szép helyen, amikor mindenem megvan, ne bírnék ki egy évet, vagy bármennyit. De az kellene, hogy megmondják: emberek, ekkor lesz a költözés, ez biztos. Lehet, hogy hamarább, de később nem.

Anna: A mi sorsunk idáig, míg ide nem kerültünk, olyan volt, mintha lélekvesztőn lettünk volna. Ez egy kapaszkodó volt nekünk, egy sziget. Új életet kapunk, lehetőséget. De az fáj énnekem, és ettől vagyok szinte már depressziós, hogy mi lesz, hogy lesz.

Károly: Úgy van, hogy már költözünk, aztán sehol semmi. Én úgy érzem, a munkámat elvégzem. Rám panasz a munkahelyem nincs. Nem iszom. Amit nagyon nehéz volt megtennem. Eleinte izzadtam, meg beteg voltam, de mégis megtettem, mert énnekem volt egy célom. De így? Minek csináljam ezt, mikor engem becsapnak? Meg aztán a sorsolás.

Milyen sorsolás?

Anna: Az kész nevetség volt. Úgy volt, hogy kisorsolják, ki lesz az első négy kiköltöző.

Károly: Mondtam, hogy inkább én legyek az utolsó, de ha beleteszik a nevem száz ember közé, lehet, hogy még ezrediknek se húzzák ki a nevemet, mert mindig jönnek újak.

Anna: Én meg azt mondtam, hogy nem cirkuszban vagyunk, azért cilinder nem kell. Jó, hogy nem már nyulakat fogunk elővarázsolni.

Végül hogyan választották ki a négy embert a sorsolás helyett?

Károly: Megmondták, hogy te, te, te te, tik mentek először.

Mi alapján?

Károly: Ezt nem tudom megmondani. Nem tettek kivételt énszerintem.

Anna: Ha eltelik az egy év, viselkedem normálisan, ahogy elvárják éntőlem, utána mi lesz megint? Mi van, ha azt mondják, ha egy év eltelt, hogy na, köszönöm szépen, akkor pályázzon? Lehet, hogy azért tesznek ki, hogy a következő be tudjon menni.

Károly: Onnan már az utcára nem tesznek ki. Ha fizeted a rezsit, mindent fizetsz, akkor nem. Ha kitesznek, akkor másikba tesznek, ha meg nem, akkor ott maradsz. Milliószor jobb itt, mint amikor parkokban meg erdőkben voltam. Mindenem megvan. Mégis máshogy lenne, hogy ha tudnám, hogy az enyémbe megyek haza, a sajátomba. Akkor nem azt mondanám, hogy szállóra megyek, hanem hogy megyek haza. A kettő közt különbség van.

Anna: Én meg úgy szépíteném, ahogy tudnám. Boldog lennék akkor is, ha egy kis terítőt veszek, vagy egy virágvázát, vagy a függönyömet kicserélem. Meg ugye ott van nekem megint csak a kislányom meg az unokám. Sajnos azt mondják, hogy nem lehet odahozni őket.

Ha megkapná a lakást, akkor egyedül kéne ott laknia?

Anna: Azt mondják. Én ezt be is tartom természetesen, mert miért lennék én kivétel, eszembe se jut. Csak mint anya fáj a szívem emiatt. Az még rosszabb volt, amikor azt mondták, hogy kettesével fogunk költözni.

Erről teljesen letettek?

Anna: Igen, eltörölték, mert abból csak rossz sülne ki.

A kettesével költözés azért lett volna rossz, mert ha mondjuk az egyik nem fizeti rendesen a rezsit, akkor a másik is bajba kerül?

Károly: Képzeld el, Anna, ketten lakunk egy lakásban. Én éjjel-nappal ötven fokra állítanám a gázt, te meg húsz fokra. Én éjjel-nappal égetném a villanyt, engedném a vizet, aztán neked annyit kéne fizetni, mint nekem.

Anna: Meg mi van akkor, ha az egyik koszos, a másik meg szereti a tisztaságot. Vagy mi van akkor, ha az egyik nagyon iszik, emiatt nincs kajája, és a másikét megeszi.

Károly: Elmondtam a véleményemet, meg mindenki. Aztán nem is izéltek.

Anna: Meg hát csak rólunk lenne szó.

Károly: Az egyik lakóval itt összezűröztem. Ha nem lettek volna a többiek, össze is ugrottam volna vele. „Karcsi, gondolkozzál, ki akarod magad löketni, hogy ne kapjál lakást?” Már nincs olyan lakó, akivel össze ne veszett volna. Nem takarítok, koszos vagyok, büdös vagyok, ezt mondta.

Anna: Ilyet nem mondhat egyik ember a másiknak. Én utólag mondtam neki, hogy gondolkodjál már, nem szabad ilyet, hogy jössz te ehhez. Hát nem egyedül laksz itt, vedd észre, igazodni kell, alkalmazkodni kell egymáshoz. Olyan ideges lettem őrá egyszer, hogy azt mondtam neki, akkor miért nem a Hiltonban laksz, mit keresel itt egyáltalán? Addig muszáj kibírni, amíg lakásba költözünk, ha ez lesz egyáltalán.

Arról volt szó, hogy ha el tudnak költözni, akkor milyen lesz a rendszer? Jönne valaki időnként ellenőrizni, vagy ott magukra lennének hagyva, és csak egy év után jönnének?

Károly: Erről is volt szó. Lehet, hogy az illető előre szól, hogy ekkor meg akkor megyek megnézni, milyen állapotban van a lakás, a szomszédokkal akkor beszélek. Olyat is hallottam már, hogy a csekk nem mihozzánk jön. Aztán hallottam olyat is, hogy mi fizetjük, és bemutatjuk a számlát.

Melyik tetszik jobban ezek közül a megoldások közül?

Károly: Szerintem az az igazi, ha odahozzák a csekket a lakáshoz, én elmegyek, aztán befizetem. Utána ha mondanák, megmutatnám, hogy ki van fizetve.

Anna: Igen, ez lenne a legjobb. Nem vagyunk mi annyira tehetetlenek, mint gondolják. Nem kell gyámkodni mifelettünk. Felnőtt emberek vagyunk, és volt otthonunk.

Károly: Az ember tudja a kötelességét. Nem szeretnék odakerülni, ahol voltam. Minden fillérig kifizetem, mert nem akarom, hogy gond legyen.

Hogy sikerült beosztania a fizetését úgy, hogy meglegyen az előírt előtakarékosság?

Károly: Nekem nem a családra ment el. Van család, de annyira nem közeli. Ha tudok, segítek, ha nem tudok, nem segítek. 70 valamennyit kapok, csak kell a kaja, csak kell egy póló, egy zokni, egy alsónadrág, a telefont fel kell tölteni. Fizikai munkát végzek, egész nap csákányozok, lapátolok a kertészetnél, most kétszáz fát elültettem. Az ember mikor vége van, sokszor alig bír leülni. Megissza azt az egy sört, rágyújt utána, aztán lefürdik, lefekszik. Sokszor nyolc órakor már úgy alszom, mint egy bunda.

Anna: Az nagyon gyönyörű nap volt, a Föld napja, amikor ültettük azt a sok fát itt a nyolcadik kerületben. Ezek a nagy beosztású emberek is jöttek, segítőkészek voltak, aranyosak nagyon. A nyolcadik kerületre akkor nagyon büszke voltam.

Károly: Nyolc nap szabadságom gyűlt össze, még egy napot nem vettem ki belőle. Örömmel csinálom. Nyolcra kéne bemenni dolgozni, van, hogy már fél hétre bent vagyok, meglocsolom, előkészítem, amit kell.

Anna, hol dolgozik most?

Anna: Söprök, az utcát söpröm. Még egy szomorú dolog van, elnézést, hogy ilyen a hangulatom. A munkahelyen megszűnt a túlórapénz.

Tehát nem is lehet túlórázni?

Lehet, csak akkor szabadnapot, jutalomnapot kapunk.

Tudják, hogy miért szűnt meg a túlórapénz?

Anna: Nem tudom. Gondolom, nincs rá keret, nincs pénz. Igazságtalannak tartom azt is, hogy ahol én dolgozom, ott több kollégámnak 120 ezer forint a fizetése, nekem meg csak 100 bruttó. A többiek többet kapnak, mint én, de nem tudom, miért. Megértem én, hogy most történt valami, baj van, lemondott ez, meg megszűnt amaz. De akkor is kevesebb pénzem van. Ugyanabban a munkakörben.

Teljesen ugyanazt csinálják, egymás mellett?

Anna: Pontosan. Sőt, semmi hiba nincs a munkámban, a viselkedésemmel sincs baj.

A kertészetnél is van ilyen fizetéskülönbség?

Károly: Nincs, nálunk egyforma. De azt nem nézik, hogy valaki hány nap alatt csinál meg egy gödröt. Aztán ugyanannyi a fizetése, mint nekem.

Anna: Hadd dicsekedjek el egy kis örömmel is. Megkaptuk ezt a Széchenyi kártyát, de üröm az örömben, hogy nulla forint van rajta, és nem tudni, hogy egyáltalán feltöltik-e majd vagy nem. Január óta vártuk ezt is. Mondták, hogy nem kötelező, hogy adják. Csak adható. Még az is lehet, hogy a kártyának a díját majd a mi pénzünkből vonják le. Ugye már legyártották, megküldték névre szólóan. Aztán lehet, hogy nem is lesz rá utalva semmi. Meg vásárlási utalványt is mondtak, de ezt se tudni, hogy lesz-e, nem lesz. De hát ez megint csak ugyanolyan, mint a lakástéma, hogy csak felborzolják a lelkünket, a nyomorunkat egy kicsit megpiszkálják, aztán az ember csak várja, várja, várja, várja.

Anna, most hogy ennyire szomorú, ebben a dologban kap valami segítséget? Van például pszichológus, akivel tud beszélgetni?

Anna: Nincs senki. Nincs. Szövögetek magamnak meséket, hogy ne legyek szomorú. Fejben. Hogy bírjam a mindennapokat. Lehet, hogy még gyereknek érzem magam. Az utcán talált gyerekek vagyunk mi, hajléktalanok, és elvesztünk a sok bába közt.

Milyen meséket talál ki?

Anna: A reális, való életet mesébe átfantáziálom. Amíg söprögetek, egyedül vagyok, van rá időm. A gyengék, meg a jók, meg az elesettek, meg a szegények szempontjából a mesének jó a vége mindig. Azt gondoltam ki meseszerűen, ahogy megyünk holnap fát ültetni. Egy égig érő paszulyfát kellene ültetni. A nyolcadik kerületből minden szegénylegény jöjjön, mássza meg azt a paszulyfát, aztán vigye a tarisznyát az aranytojásokat lehozni. Aztán feltesszük a domb tetejére, a nyolcadik meg a kilencedik kerület közé, mint a rátóti csikótojást. Aztán keresünk hibásokat, meg felelősöket. Addig meg ülünk felváltva a rátóti csikótojáson. Ilyeneket szoktam kitalálni. De muszáj humorral elcsapni a boldogtalanságot.