Csíömlés a Klotild-palotában

Biztos mindenkinek mást jelent az érzéki hangulat, az én izgalmi görbém íve mindenesetre azonnal meredek lejtőnek indul, ha körülöttem az emberek bennfentes kacsintgatásba kezdenek. A vörösben és aranyban pompázó új belvárosi luxushotelben, a 102 szobás Buddha Bar Klotild Palace-ban végig úgy éreztem magam, mint akiről mindenki tudja, miért jött, és a fülledt erotikára hangolódás összes kelléke is adott, csak épp egyetlen dolog hiányzik: a vágy.

Diszkrét izgalom

Prága után, Párizs előtt a Ferenciek terén, az északi Klotild-palotában nyílt meg a leginkább a lounge cd-sorozatáról ismert Buddha Bar étteremlánc második szállodája. Az emblematikus, aranyszínű, ötméteres, egyedi műgyanta Buddha-szobor a szeparált egységként üzemelő Buddha Bar étteremben mosolyog egykedvűen, és már önmagában jelzi, hogy a hangzatos keleties elnevezések és utalások itt pusztán a dizájn és a hangulatkeltés elemei.

Az orientális budoárhangulatot az eleve az esti világításra optimalizált belső terek, az épületszerte elhelyezett és megvilágított díszszobrok, a felsőkategóriás kínai éttermeket idéző vörös üvegpanelek és aranyozott falak, a visszatérő sárkánymotívumok, a kínai feliratos szőnyegek, a fekete fapadló, a lakkozott fekete és vörös bútorok, valamint a diszkrét izgalmakat sugalló derengő világítás együttese hivatott megteremteni.

A névadó Buddha Bar éttermet még a szállóvendégek is csak kintről, a Váci utca felől tudják megközelíteni (a hotel újonnan kialakított főbejárata a 7-es busz öblére néz), mivel az épületet a földszinten keresztbeszelő, éjszaka magentaszínben fénylő passzázshoz csak a személyzetnek van kártyája (ellenkező esetben kevésbé előkelő módon a hatalmas szobor háta mögül érkeznének).

A Váci utcai bejáratnál az embert a századfordulón épült eklektikus műemléképület fehér lépcsője fogadja, ami felfelé visz a bárba. Mellette, kétoldalt lehet bejutni az óriásbuddha által uralt étterembe, csak épp a szűk közlekedők miatt az ember hajlamos azt hinni, hogy ez valami mellékbejárat; rövid ottlétünk alatt két társaság is benézett, majd zavartan mosolyogva állt odébb.

Buddhagiccs

Nehéz konkrétan megmondani, hogy pontosan miért tűnik kicsit bazárinak a Buddha Bar Hotel. Olyan, mint amikor egy ismerősről kiderül, hogy ezoterikus körökbe jár, és egyik hétről a másikra a belső út megtalálásáról meg a magasabb szellemi régiókról kezd értekezni. Ami klassz, csak épp sörözni akartunk, nem a nyugati világ immár elkerülhetetlen bukásán borongani. A hotelbe meg megszállni jöttünk, nem megvilágosodni.

Barbara, a szálloda marketingigazgatója megerősíti: a keleti motívumok a Buddha Bar-franchise kötelező elemei, és kizárólag dizájncélokat szolgálnak. A Klotild-palota azonban önmagában is szép, és valahogy ez a probléma gyökere: hiába nyúltak hozzá az építészek értő, és persze a műemlékvédelem által megkötött kézzel, a kamunirvánás enteriőr túlságosan elüt tőle.

Ez leginkább talán a második emeleti Zen-kertben érhető tetten, ahol az átriumos belső udvarra terített szürke kavicsokon fapallós cikkcakksétány húzódik. A világ vezető fengsujszakértői itt aléltan bólogatnának, de a rideg, hasábformákból építkező belső homlokzatokkal körülvett, a folyosókhoz képest vakító világos börtönudvar zen meditáció helyett csak egyetlen dologra alkalmas: idétlen vihogásra.

Tantrikus szex vagy dugás?

Hasonló a helyzet a szobákkal, lakosztályokkal is. Az elsőben, amit megnézhettünk, nem is fényképezhettünk, mert a franchise-szerződés által előírt vörös „ágysál” és a két fekete díszpárnácska még nem érkezett meg a párizsi központból (aztán szerencsére megjöttek). Biztos vannak olyan tantrikus szexpózok, amelyekben óriási szerep jut egy feketével szegett túlméretes vörös selyemkendőnek, de ha én itt a magam pórias módján dugni vagy esetleg aludni szeretnék, egyetlen kaszáló mozdulattal hajítanám a padlóra az egész miskulanciát.

Persze az is lehet, hogy épp a hanyagul széthányt selyemholmik miatt érzi úgy az ember, hogy sikerült neki az élet; egyszer ki kéne próbálni. A matrac mindenesetre jó kemény, ami mindenképpen pozitívum.

A szobabútorok szépek, de kényelmetlenek, amiket viszont leplezetlen nyálcsorgatással bámultam, azok a fürdőszobák. Soha életemben nem voltam még olyan szállodai fürdőszobában, ahol üvegajtó mögött van a vécé, és ha – főleg a fülledt hálószoba után – kicsit szaniterkatalógus-hangulata is van az egésznek, én azért itt bármeddig el tudnék pancsolni.

A minibár különlegessége, hogy nem apró, feles kiszerelésben vannak az italok, hanem rendes üvegben. A mélyen bennem lakó kispolgár azonnal elő is bújt, amikor megkérdeztem Barbarát, hogy ha az ember kinyit egy Chivast, az egészet ki kell-e fizetnie: Barbara kedvesen mosolygott, és azt mondta, hogy természetesen. Én meg pironkodtam a saját hülyeségemen, hogy azt képzeltem, kicsekkoláskor felrohan a takarítónő standolni az otthagyott üvegeket.

Beghelli úr toronyszobája

Voltunk a tetőtéri, egyelőre még nem működő, üvegtetejű panorámabárban is, amit pár hete a jordániai nemzeti ünnep és az új beruházás apropóján, a keleti nyitás jegyében maga Orbán Viktor is megtekintett (a hotelt jordániai üzletemberek üzemeltetik). Ettől nem jöttünk igazán lázba, az épület keleti végében magasodó toronytól annál inkább.

Bár a felújítás során szó volt róla, hogy a torony legfelső szintjén egy a nagyközönségnek is nyitott kilátó létesül, az épület tulajdonosa, egy olasz lámpagyáros végül máshogy döntött. Inkább építtetett bele magának egy 450 négyzetméteres, teljesen szeparált, a főbejárattól külön lifttel megközelíthető többszintes luxuslakosztályt, a város egyik legjobb panorámájával. Signore Beghelli kéglije még nincs kész, de állítólag amikor nem tart rá igényt, a szálloda legillusztrisabb vendégei is lakhatnak majd itt.

Arccal az orosz újgazdagok felé

A Buddha Bar Budapest egy kellemes, számomra túl csicsás, és talán nem minden részletében teljesen végiggondolt luxusbutikhotel, nyilván magas színvonalú szolgáltatásokkal, amiket sajnos valószínűleg sose lesz módom kipróbálni. Az épületet kívül-belül, nappal és éjszaka is körbejárva, a Siddharta bárt és a konferenciatermeket (Sangha, Nirvana, Karma, Zen) megtekintve, valamint a viccesnek szánt nevű Budhattitude Spa wellnessrészlegről ábrándozva azon tűnődtem, hogy ki is lesz majd itt a tipikus vendég (a szálloda egyelőre elég üresnek tűnik, de Barbara szerint biztatóan alakulnak a foglalások).

A házassági évfordulós neohipszter milliomosokra azért nem bazíroznék, mert ilyenek szerintem Pesten csak elenyésző számban vannak. A munkalátogatásra érkező német, osztrák és egyéb európai menedzserek világától ez a buja relaxhangulat meglehetősen idegen, a családoknak pedig értelemszerűen nem ideális egy éjszakai üzemre belőtt belvárosi luxushotel.

A tehetős kínaiak valószínűleg sokkot kapnának a Buddha Bar keletieskedő kultúrközhelyeitől, akiknek viszont tökéletesen testre szabott mindez, azok az orosz újgazdagok. Nekik épültek a török riviéra (a Buddha Barra sokmindenben hasonlító) luxusszállodái, és ők népesíthetik majd be a Klotild palota kúlosan derengő folyosóit is. Én a jordániai szállodások helyében minden erőmmel Moszkva és Szentpétervár aranyifjaira fókuszálnék.