III/III: csapás helyett manipuláció

A magyarországi kommunista állambiztonsági szolgálatok előző cikkünkben bemutatott átszervezését politikai szempontok mellett szakmai megfontolások is sürgették, de Kádár konkrét ügyekben is elmarasztalta az állambiztonsági szerveket. Ezek közül az úgynevezett „Lapusnyik-ügy” a későbbiekben nagy vihart kavart.

A dőzsölő disszidens őrmester

A Politikai Nyomozó Főosztályról 1962 májusában Ausztriába szökő Lapusnyik Béla őrmesterről feltételezték, hogy a szervezet belső életéről is részletes adatokkal szolgált az ellenséges szolgálatoknak. A fiatal belügyes néhány nap múlva gyanús körülmények között halt meg  Ma már tudjuk, hogy Bécsben a csehszlovák társszervek segítségével mérgezték meg. A határt lövöldözve áttörő Lapusnyik ügye azért is botrányos volt, mert fényt derített a BM-en belül különböző igazolványokkal történő visszaélésre (igazolványát nem vették el tőle, holott egy hónapja már leszerelt), valamint arra is, hogy BM-alkalmazott létére elképesztő társadalmi életet élt.

Homoszexuális partnereket szedett fel, akiket aztán BM-igazolványával zsarolt, női szexuális partnereit naponta váltogatta (a feljegyzések szerint minőségi elvárások nélkül), és mulatókban naponta ezer forintokat költött el (ami abban az időben elképesztő összegnek számított). A kádári BM hangulatát jól illusztrálja az ügy vizsgálótisztjének feljegyzése Lapusnyik egyik megzsarolt áldozatával kapcsolatban, aki balszerencséjére nemcsak homoszexuális, de párttag és munkahelyi vezető is volt: „Megállapításom szerint Fischer visszaélt azzal, hogy vele normális hangon beszéltünk. Tudja azt, hogy ha a pártszervezet illetve a szakmai vezetés tudomást szerez az ő beteges hajlamáról, úgy ez rá nézve hátrányos lehet.” Magyarán: a „normális hang” minden jel szerint kivételnek számított, és a pártszervezet illetékesnek tartotta magát tagjai nemi irányultságának megszabásában.

A Lapusnyik-ügy mellett ráadásul néhány korrupciós esetre is ekkor derült fény (például egy ügynökökkel összejátszva kiépített csempészhálózat bukott le), amit fel lehetett használni a titkosszolgálatok átszervezésének alátámasztására.

Bomlasztás és dezinformáció

A BM III/III. Csoportfőnökségének esetében jól kimutatható, hogy a strukturális mellett milyen működésbeli változások kezdődtek meg 1962-ben. Az MSZMP VIII. kongresszusa által meghirdetett új történelmi szakaszban, a párt „szövetségi politikájához” igazodva a hatalom elsődleges célja nem az ellenség megbüntetése, a megfélemlítés, hanem az ellenséges, veszélyes tevékenység mihamarabbi felderítése és megelőzése lett volna. A régi és új titkosszolgálati vezetőkkel a párt- és szakmai fórumokon egyaránt új módszereket próbálták meg elsajátíttatni. A leggyakrabban hangoztatott célnak a „bomlasztást” nevezték meg. Ez az egyes személyek, illetve csoportok közti bizalmi kapcsolatok megtörését jelentette. A III/III-asok legfontosabb feladata tehát az ősi „oszd meg és uralkodj” elvének titkosszolgálati eszközökkel történő segítése volt.

Lényegében hasonló módszereket alkalmaztak minden terülten, akár egy fiatalokból álló banda (galeri), egy szerzetesközösség, irodalmi csoport, vagy egykori közszereplőkhöz köthető baráti társaság került a célkeresztbe. Általánosságban a legfontosabbnak a vezéregyéniségek elszigetelését, lejáratását tartották. Ugyanakkor egy-egy ügy eredményes befejezésének számított az ilyen személyek beszervezése, más módon történő manipulálása, végső esetben eljárások kezdeményezése vagy idővel a disszidálás lehetőségének felajánlása. A III/III-asok megosztó tevékenysége ugyanakkor magasabb szinten is kiszolgálta a politikai megrendelők igényeit, akár egyes egyházak, egykori politikai küzdőtársak, akár a formálódó népi és demokratikus ellenzék szembeállításáról volt szó.

Módszereikben a szervek ekkor sem voltak válogatósak: terveikben a hamis pletykák mellett (dezinformáció) éppúgy hivatkoztak egy-egy közösség, az egyház, a nemzet érdekére, ahogy olykor az antiszemita kártyát is kijátszották. Bár az ezekkel az akciókkal kapcsolatos dokumentumok nagy részét megsemmisítették, a még megmaradt iratok alapján számos esetben feltehető, hogy az ekkor elmélyített személyi és csoportellentétek a mai napig mérgezik a kisebb-nagyobb közösségek életét Magyarországon.

1988: négy év fegyház röplapozásért

Ugyanakkor a politikai rendőrség részéről nem maradt el a keményebb fellépés sem. Nemcsak azért, mert sok volt ÁVH-s tiszt nem tudta levetkőzni múltját, és áldozataival szemben durva hangot használt, vagy adott esetben a tettlegességtől sem riadt vissza. Az 1956 után elítélteket szigorúan ellenőrizték, jelentős részük a különböző amnesztiák ellenére teljesen kitöltötte büntetését. Így a hatvanas években még közel 600 politikai elítélt ült börtönben Magyarországon. A hetvenes években 2-300 fő került ide, és a hivatalos statisztikák szerint évente hozzávetőlegesen száz fő kezdte meg politikai okokból büntetését.

Az utolsó szabadságvesztéssel járó ítéletet politikai ügyben 1988-ban hozták meg. Kristály Gyula ózdi rokkantnyugdíjast röplapozásért első fokon négy év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték, másodfokon a politikai helyzet változása miatt azonban ez másfél év felfüggesztett börtönbüntetésre változott. Sokatmondó, hogy ugyanaz az ügyész, aki az elsőfokú ítélet után még súlyosbítást is kért, a másodfokú eljárásban már maga is enyhítést szorgalmazott. Nem véletlenül: az ügyben megszólalt a sajtó, is és több cikkben leírták, hogy ezen az alapon Pozsgay Imre vagy Grósz Károly is a vádlottak padján ülhetne. Kristály esete így egyszerre mutatja a helyi szervek ötvenes éveket idéző brutalitását (négy év fegyházat is keveselltek a semmiért) és a politikai elbizonytalanodást.

Adatok a szolgálatok működésről

Az állambiztonság és benne a III/III-asok működésének mértékével kapcsolatban a mai napig számos legenda él a köztudatban. Pedig a szervek működéséről rengeteg adat és összefoglaló jelentés maradt fenn.  A Belügyminisztérium III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnöksége hivatásos állományának létszáma 5000–5500 fő között ingadozott. Miközben a hetvenes évek végéig a hírszerzés állománya (III/I.) megduplázódott, a kémelhárítók száma (III/II.) egyenletes bővüléssel másfélszeresére nőtt, a belső reakció elhárítás (III/III.) kb. 550–600 fős állománya állandónak mondható. Közülük a budapesti központban 230–240 fő dolgozott, míg a megyei osztályokon összesen 310–330 fő tevékenykedett.

Ez azt jelenti, hogy megyénként átlagosan tizenöten foglalkoztak az ellenségesnek tartott személyek nyilvántartásával, figyelésével, az ellenük indított titkos nyomozások és akciók szervezésével, végrehajtásával. Szakterületi bontás szerint: a hetvenes években országosan összesen 89 fő foglalkozott az egyházak elleni elhárítással, 110 operatív tiszt pedig ifjúságvédelemmel. Ez a körülbelül 35-40 fős központi osztályokat leszámítva, megyénként 2-3 beosztottat jelentett az egyes vonalakon. Őket természetesen egy-egy ügyben a levélellenőrzés, lehallgatás, követés stb. munkatársainak tucatjai is ellátták információval.

Az MSZMP mindig besegített

Az elhárítás tagjai egészen 1989-ig párt- és szakmai szempontok alapján összeállított munkatervek alapján folytatták tevékenységüket és naprakészen tájékoztatták az MSZMP vezetését minden lényeges politikai eseményről. Ez a csekély létszám csak azért bizonyult elégségesnek, mert „pártvonalon” minden MSZMP párttitkár hivatalból az állambiztonság kapcsolatának számított, és hozzájuk hasonlóan részt vehetett a bomlasztás, lejáratás, kiszorítás eszközeinek bevetésében, valamint különböző besúgás jellegű információk továbbadásában. Aktualitásából az az ÁVH-s jelmondat, amely szerint ők a „párt ökle”, a Kádár-rendszerben csupán annyit vesztett, hogy ez a párt által mozgatott ököl most már a lesújtás helyett inkább a manipulálásban jeleskedett. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy ezt a tevékenységét mindig az MSZMP szervezetekkel szoros szimbiózisban követte el.

A III/III-as Csoportfőnökség központi állománya 1974-ben

	vezető	beosztott	irodai	összesen
Csoportfőnök	1	-	-	1
Csoportfőnök-helyettes	2	-	-	2
Titkárság	1	7	2	10
„A” önálló alosztály	1	17	1	19
„B” önálló alosztály	1	6	2	9
III/III-1.  egyházi elhárítás	4	35	4	43
III/III-2.  ifjúságvédelem	4	42	5	51
III/III-3.  ellenséges elemek (F-dossziés személyek)	4	42	5	51
III/III-4.  kulturális elhárítás	4	53	7	64

Az ellenséges személyek környezetéből beszervezett hálózat létszáma a szervek fennállása során állandóan változott. Az állambiztonság ügynökeinek száma a különböző átszervezések miatt öt és tízezer között ingadozott. Közülük hozzávetőleg másfél ezren dolgoztak a belső elhárításnak.

A belső elhárítás ügynökeinek száma országosan 1973-ban

	Tmt (titkos munkatárs)	Tmb (titkos megbízott)	ügynök	összesen
egyházi reakció	23	310	47	380
ifjúságvédelem	9	246	13	268
volt politikai elítéltek	2	79	10	91
volt uralkodó osztály	-	7	-	7
kulturális és tudományos terület	20	216	5	241
figyelő dossziésok ellenőrzése	6	312	39	357
egyéb belső elhárítás	1	48	3	52
Összesen	61	1218	117	1396

A rendszerváltozás után sokáig tartotta magát az (az aktuálpolitikai következményekkel is járó) közvélekedés, amely szerint párttagokat nem szerveztek be a hálózatba. A rendelkezésre álló statisztikák és a feltárt ügynöki történetek ezt egyértelműen cáfolják. Egy, a hetvenes évek elején végzett felülvizsgálat például kimutatta, hogy az összhálózat egyötöde az MSZMP tagja volt. Bár ők zömmel a katonai elhárításnak dolgoztak, de a sorkatonai szolgálat után leszerelt, a különböző alakulatoknál fokozatosan beszervezett fiatalok közül sokakat adták át a „társszerveknek” további tartásra.

Papír, lyukkártya, mágnesszalag

Eközben a szolgálatok nyilvántartásaiban és dossziéban töméntelen mennyiségű információt tároltak a magyar állampolgárokról. Igaz, 1956 után szigorú párthatározatok alapján az ÁVH által létrehozott, kezelhetetlen (1,2 millió személy nevét tartalmazó) adattengert többször átrostálták. Azonban a kádári állambiztonság nyilvántartásaiban még mindig 200-250 ezer személyről tároltak adatokat. Így nem véletlen, hogy a számítástechnika lehetőségeit már korán igénybe vették a BM mindennapi munkájában.

A lyukkártyás rendszerű gépi adatfeldolgozás 1963-ben kezdődött meg a minisztériumban. Ennek révén már 1965-től számítógépen rögzítették a magánútlevéllel nyugatra utazó magyar állampolgárok adatait, majd a beutazó külföldiek adatai is egy egységes rendszerbe kerültek. A hetvenes évektől mágnesszalagokra kerülő információk pedig már jelentős mennyiségű titkosszolgálati adatot rögzítettek. A nyilvánosság előtt a Kenedi-bizottság jelentéséig ismeretlen, a kutatás elől is elzárt adathordozók számos, papír alapon már nem létező nyilvántartást őriztek meg napjainkig.

Preventív őrizet

Az állambiztonság illetékes szervei a hetvenes években 500-1000 személyt vontak eljárás alá, illetve nyilvánítottak terheltté. Közülük minden második került előzetes letartóztatásba, negyedük pedig a finomodó „büntetőpolitikai elveknek” köszönhetően szabadlábon lett terheltté nyilvánítva. Különösen veszélyes elemként a hatvanas években 6000, a hetvenes években 3500 főt, a nyolcvanas években 2500 főt ellenőriztek. Közülük kerültek ki azok, akiket egy-egy ünnep alkalmával, illetve egy esetleges mozgósítás esetén könnyedén „ki tudtak vonni a forgalomból”, azaz preventív őrizetbe helyeztek.

Az állambiztonság és különösen a belső elhárítás ügyeiről egyre gyorsuló ütemben jelennek meg publikációk. Az érdeklődők számos történetet olvashatnak akár a kutatható iratokat őrző levéltár on-line folyóiratában, az 1956-os Intézet vagy más műhelyek kiadványaiban, sőt immár olyan monográfiákban is, mint amilyen Szőnyei Tamás az irodalmi élet megfigyelését feldolgozó munkája. Az egykori titkos helyszínek feltárásán túl, a különböző részkérdésekre vonatkozóan már egy 67 oldalas bibliográfia tételei közül lehet választani.

Mindezek a munkák egyúttal mind pontosabban mutatnak rá a még visszatartott dossziék következményeként fennálló hiányokra a közelmúlt megismerésében. A ma hatályos jogszabályok ráadásul életveszélyes vállalkozássá teszik, ha valaki mai közszereplők érintettségét is megemlíti munkájában. Ez azonban úgy tűnik, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét nem zavarja.