Hozzák haza Rózsa Sándor hamvait!

Fontos kérdésekről tárgyalt szeptember 14-én a Csongrád megyei közgyűlés, például az aszálykárokról, de a legmeglepőbb valószínűleg Toroczkai László napirend előtti felszólalása volt, aki a Jobbik képviselőjeként tagja a testületnek. A delmagyar.hu beszámolója szerint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom vezetője nyári élményeiről mesélt. Toroczkai a Felvidéken járva megdöbbenve látta, hogy egy Jánosik nevű betyárnak mekkora kultusza van, miközben mi nem használjuk ki Rózsa Sándort és tetteit.

Toroczkai ezért azt javasolta a megyei önkormányzatnak, hogy a közgyűlés három pártja együtt támogassa Rózsa Sándor hamvainak hazahozatalát Romániából. Ehhez nem kért állami pénzt, szerinte közadakozásból, alapítványi támogatásból megoldható lenne a dolog, és egy turisztikai zarándokhelyet is létre lehetne hozni Szegeden a híres betyárnak.

Szlovákiában tényleg erős kultusza van a magyarul Jánosik Györgyként ismert Juraj Jánošíknak, a XVII-XVIII. század fordulóján élt bűnözőnek. Ezt főként a  hatvanas évek elején készült kétrészes film alapozta meg, amely máig a szlovák mozgóképtörténet egyik legnézettebb darabja, de Jánošík számos regény és novella hőse is. A szlovák betyár tizenévesen beállt Rákóczi seregébe, majd a Trencsén melletti csata elvesztése után a császár őrző csapatában szolgált, majd börtönőr lett. Itt ismerkedett meg az egyik fogollyal, Tomáš Uhorčíkkal, a kiszucai zsiványkapitánnyal, akinek 1711-ben beállt a bandájába. Egy évig volt a betyárok kapitánya, majd 1713-ban a liptói pandúrok elfogták, és Liptószentmiklóson a bordájánál felakasztva ki is végezték.

Rövid betyárélete alatt Jánošík nagyon sok rablást követett el. Mítosza azonban akkorára nőtt, hogy 2008-ban az önálló Szlovák Köztársaság megalakulásának 15. évfordulóján Robert Fico azt mondta: „1688. január 26-án született kormányom példaképe – Juraj Jánošík”.

Ebből óriási botrány is lett. „Hogyan várhatjuk el az emberektől, hogy betartsák a törvényeket, ha Jánošík a prototípusa annak, aki nem tartja be a törvényeket? Hiszen ő bűnözőként viselkedett” – mondta akkor Eva Krekovičová, a Szlovák Tudományos Akadémia történésze, A mi szlovák mítoszaink című könyv társszerzője. Eva Krekovičová szerint Jánošík csak azért lett pozitív hős, mert nem gyilkolt.

Szerették őket a kommunisták

Ez Rózsa Sándorról nem mondható el. A két betyár valós életéről és tetteiről keveset tudni, de az őket körüllengő mítoszban sok hasonlóság van. A nép egyszerű gyermekei voltak, csak a gazdagokat fosztották ki, a szegényeket nem bántották. Köztörvényes bűnözők lévén természetesen szemben álltak az elnyomó császári, illetve magyar királyi hatalommal.

Ezt a pozitív képet mindkét esetben főként a kommunista propaganda alakította ki a két betyárról a hatvanas-hetvenes években. A zsiványok persze érthető okokból azért a gazdagoktól vettek el, mert a szegényektől nem tudtak. A szegények féltek tőlük. Őket inkább arra használták, hogy bújtassák őket. Jánošíkról például sohasem sikerült bebizonyítani, hogy valaha is pénzt osztogatott volna a szegényeknek, csak azt, hogy néhány klenóci kislánynak gyűrűt adott. Rózsa Sándor a megszerzett zsákmányt nem a szegények között, hanem saját emberei között osztotta fel. Akkoriban még a bűnszervezet nem úgy épült fel, hogy a katonák a maffiafőnök gazdagodását szolgálták, kommunisztikus elveken nyugodott a pusztai együttélés.

Rózsa Sándor legendáját azonban nem az 1971-es magyar tévésfimsorozat alapozta meg Oszter Sándor sűrű szemöldökével. Már életében számos ponyva jelent meg, amelyek már akkor olyan tetteket tulajdonítottak neki, amelyek soha nem történtek meg. Ezeket használta fel később Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond is.

Törvényen kívüli

Az talán érthetőbb, miért szimpatikus a törvényen kívüli Rózsa Sándor alakja Toroczkai Lászlónak. A HVIM elnöke régebb óta foglalkozik az alakjával, és a Betyársereg néven életre hívott alakulat is az ő példáján alapul. A Betyársereg honlapján az olvasható: „Nem szentéletű emberek és nem kiscserkészek. Betyárok vagyunk a szó szoros értelmében. A mi szemünkben a köztársaság törvényei nem sokat érnek, a puszta ősi törvényeit azonban bármilyen körülmények között betartjuk és betartatjuk." Toroczkai egy előadásában hosszasan fejtegette azt is, hogy Rózsa Sándort azért nem tudták éveken át elfogni az császári hatóságok, mert abban az időben, bár sokan találkoztak vele és bújtatták is, mégsem volt divat spiclinek lenni.

Rózsa Sándorról sokkal több a legenda, mint a tudományosan igazolható tény. Hátrányos helyzetű volt abban az értelemben, hogy eleve egy zsivány fia volt, apját ugyanis lopás miatt akasztották fel. Fiatalon pásztorként dolgozott, de 1836-ban már állatrablásért másfél évi börtönre ítélték. A fegyházból megszökött, visszament a Szeged környéki pusztákra, és onnantól bűncselekményekből tartotta fenn magát.

A kommunista propagandába főleg azért passzolt bele, mert részt vett a szabadságharcban. 32 éves korára, 1845-re belefáradt a bujkáló életmódba, és már akkor kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, de ezt elutasították. Amikor Kossuth 1848-ban toborzókörúton volt, Rózsa Sándor üzent neki, hogy ha kegyelmet kapna, 150 lovasával hozzájárulna a haza védelméhez. Kossuth írásba adta a kegyelmet Rózsa Sándornak azzal a feltétellel, hogy engedelmeskedik a katonai parancsnokságnak, és felhagy a rablásokkal.

A Rózsa-féle szabadcsapatot később Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos „Csongrád és Csanád megyei pásztorok, bicskások és zsiványok" gyülekezeteként jellemezte.  A pisztolyokkal, karddal és az ólomgombos karikás ostorral felszerelt betyárok a délvidéken először csak kémkedési feladatokat láttak el, aztán részt vettek a táborfalvai támadásban a szerb felkelők ellen.

Korabeli jelentések szerint nagyon ügyesen tudták a szerb falvakból elhajtani az állatokat a verseci táborba. Eredményes csatáik elismeréseként Kossuth Lajos 1848. december 15-én meg is erősítette az amnesztiát. Vannak ugyanakkor arra utaló jelek, hogy a lovascsapat súlyos túlkapásokat is elkövetett, a Krassó megyei Ezeres község román lakosait például kifosztották, és közülük egyes források szerint harminchat embert megöltek.

Pontosan nem tudni miért, de Rózsa Sándor 1848 végén kiszállt a harcból, és visszavonult családi életet élt feleségével, Bodó Katalinnal és két gyermekével. Amikor 1849-ben újra hívták, hogy harcoljon, azt válaszolta, hogy amióta becsületes ember, azóta kutyába sem veszik korábbi társai.

Pandúr akart lenni

A szabadságharc bukása után Rózsa Sándort éveken át hiába próbálták elfogni. A tanyavilágban bujkált, és hiába próbálták megfélemlíteni az őt bújtató embereket, sehogy sem sikerült a nyomára bukkanni. 1853 márciusában 10 000 pengő vérdíjat tűztek ki a fejére, amit magyar, német és szerb nyelvű körözőlevélben tettek közzé. A körözésben a személyleírása így szólt: „Közép, inkább kis termetű, erős és zömök, sötét hajú és komor tekintetű. Bajuszt és barkót visel.”

Rózsa Sándort csak 1857-ben sikerült elkapni. A betyárvezér arra gyanakodott, hogy egyik embere, Katona Pál köpött a csendőröknek, ezért elment hozzá, hogy leszámoljon vele. Katona Pál a dulakodás közben halálos lövést kapott, de felesége egy fejszével fejbe csapta Rózsa Sándort. Az akkor 45 éves betyárvezért kötél általi halálra ítélték, azonban már akkor olyan híres volt, hogy Ferenc József megkegyelmezett neki, és végül csak életfogytiglant kapott.

A kufsteini várban raboskodott 1865-ig, majd a theresianstadti börtönbe helyezték át. Ekkor folyamatosan kérvényeket írt a császárhoz büntetése enyhítéséért, amelyet végül meg is kapott: a császár 15 évre változtatta az életfogytiglani büntetést. 1868 áprilisában Mária Valéria hercegnő születése alkalmából kegyelmet kapott és kiszabadult. Ekkor Andrássy Gyula miniszterelnöktől azt kérte, hadd lehessen pandúr, de ehhez nem járultak hozzá, mivel írástudatlan volt. Végül ismét rablóbandát szervezett, amely 1868-ban egy vonatot is megtámadott Szeged közelében.

1872-es perében kötél általi halálra ítélték, a vádiratban legalább harminc ember haláláért tették felelőssé. Két évvel később a büntetését életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1878. november 22-én halt meg a börtönben gümőkórban. Sírja ma is megtalálható Romániában, a Kolozs megyei Szamosújváron (Gherla) a fogház melletti temetőben.

A cikk elkészítéséhez több helyen támaszkodtunk Zsupon Zoltán Jelen a múlt jövője - Rózsa Sándor nyomában című tanulmányára.