Mire jó az egyetemi rangsor?

A nagy nemzetközi egyetemi rangsorokkal sok baj van, de nem lehet megkerülni őket, a hazai rangsorokkal pedig még több, de azokon legalább talán lehet változtatni. Így összegezhető annak a konferenciának a tanulsága, melyet a Mire jók az egyetemi rangsorok? címmel tartottak szerdán Budapesten, az ELTE PPK épületében.

"Segítsen valaki!", szólalt meg pódiumra lépésekor Mezey Barna, az ELTE rektora és a Magyar Rektori Konferencia elnöke. De mint kiderült, nem a kedden kiszivárgott és azóta már bizonyossá is vált csökkentett keretszámoktól rémült meg ekkor, csupán a projektort nem bírta működésre bírni. Pedig, mint ahogy az majdnem mindegyik előadótól megtudhattuk, a tovább csökkenő állami finanszírozás miatt elképzelhetetlenné válik az, hogy magyar intézmény a világ élmezőnyeibe tartozó iskolák közé kerüljön, itthon pedig egyre nehezebb lesz hiteles rangsort összeállítani.

Szent-Györgyi Albert miatt az élen

Mezey szerint ma Magyarországon a felsőoktatás a legjobban teljesítő gazdasági ágazat, elég megnézni azt, hogy mekkora finanszírozás mellett milyen teljesítményre képes. A rektor éppen ezért sem tud mit kezdeni a sajtó örökösen felmerülő kérdésével, hogy miért nincsenek magyar egyetemek a világ legjobb 200 intézménye között. Pedig több magyar egyetem is a 400. hely körül kering már évek óta, miközben világszerte több, mint 22000 felsőoktatási intézményt tartanak nyilván. Mezey szerint itt lenne az ideje, hogy helyrerakjuk a gondolatainkat és megnézzük, reálisan mire lehet képes a magyar felsőoktatás. Hihetetlen aránytalanságok tapasztalhatóak az elvárások és a tényleges lehetőségek között.

A legismertebb nemzetközi rangsorok jellemzőinek rövid ismertetőjéből az derült ki, hogy a magyar intézményeknek egyre kevésbe lesz reális esélyük ezeken előretörni. A Mezey által csak legendásnak nevezett sanghaji listán például a Nobel-díjasok száma mellett a legbefolyásosabb természettudományos lapokban születő publikációk száma számít még komolyabb tényezőként. Ezért egy olyan egyetem, amely nagy hangsúlyt fektet a humán képzésre, eleve rossz esélyekkel indul egy ilyen felmérésen. Az ELTE például ilyen egyetem, tette hozzá Mezey. Ennek ellenére az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem is fenn van a világ legjobb 500 intézményét mutató listán. Igaz, a szegediek többek között Szent-Györgyi Albert 1937-ben szerzett Nobel-díja miatt vannak ilyen előkelő helyen, ez azonban nemsokára el fog évülni és onnantól az egyetem lassú visszasüllyedése várható.

Mezey kitért arra is, hogy a nemzetközi rangsorok vizsgálatánál mindig tanulságos megnézni, mely intézményekkel konkurálnak a magyarok. A szintén rendszeresen a 400. hely környékén végző bécsi egyetem például már a Széll Kálmán terv realizálása előtt is az ELTE támogatásának háromszorosát kapta, és ugyanez igaz a prágai Károly Egyetemre is. A bonni egyetem pedig egymaga akkora összegből gazdálkodhatott 2010-ben, mint amennyit az egész magyar felsőoktatás kapott abban az évben.

Innen már csak lefele

Fábri György, az ELTE rektorhelyettes arról beszélt, hogy a rangsorolás sokkal közelebb áll a média világához, mint a felsőoktatás tényleges teljesítményéhez. Ezért érdemes óvatosan kezelni az eredményeket, hiszen a nagy nemzetközi kimutatások mind kulturális, mind szakterületileg egyoldalúak. Ráadásul, tette hozzá, a rangsorok eleve nem könnyen értelmezhetőek egy folyamatosan szűkülő befogadóképességű felsőoktatás esetében. A magyar helyzetre jellemző radikális forráskivonások, a csökkenő mobilitás, a felsőoktatás zártsága mind-mind olyan tényező, melyek mellett a magyar egyetemeknek minimális az esélye az előrébb jutásra.

Török Ádám akadémikus szerint tapasztalható a világban is egy elégedetlenség a rangsorolásokkal szemben. A közelmúltban például hat német egyetem döntött úgy, hogy többet nem szolgáltat adatokat a rangsoroló szervezeteknek, mert alkalmatlannak gondolják a módszertanukat. Egy másik probléma Török szerint, hogy a nemzetközi listákban sokat számít az egyes intézmények mérete is. Minél nagyobb egy intézmény, annál könnyebben tud az előkelő helyhez szükséges eredményeket felmutatni. Ezért ha a magyar oktatáspolitika rangsor-vezérelt, elég az is, ha az ország összes egyeteméből csinálnak egyet, azzal akár az első százba is be tudnánk kerülni.

Bár Török ezt az ötletét csak tréfának szánta, de ezzel egyben rávilágított az általa legkomolyabbnak gondolt problémára is. Ugyanis ha az intézmények és az állami oktatás irányítói elhiszik, hogy a siker mércéje a rangsorokban rejlik és nem a tényleges teljesítményben, akkor az hibás döntések sokaságához vezethet.

A felszólalásokat követő panelbeszélgetésen Hunyady László, a Semmelweis Egyetem rektorhelyettese arról beszélt, hogy a nemzetközi rangsorolásokkal kapcsolatos problémákat hajlamosak a hasonló viták során túlragozni. Szerinte ha megnézzük a nemzetközi élmezőny tagjait, akkor összességében azért egy reális eredmény rajzolódik ki. A hazai rangsorokkal épp az a probléma, hogy az emberek általános értékítélete és a rangsor végeredményei között súlyos különbségek vannak. Hunyady az itthon készülő rangsorokat az újságírói véleménynyilvánítás kategóriájába sorolta, amelyek nincsenek összevetve a valós tapasztalatokkal. Szerinte a fő gond a magyar listával, hogy olyan adatokra támaszkodik, melyeket az egyetemek könnyedén tudnak befolyásolni. Például sokat számít a PhD-fokozattal rendelkező oktatók száma egy intézmény megítélésénél, miközben sok egyetem a maga számára képzi a PhD-s oktatóit.

Eközben az igazán fejlett felsőoktatással rendelkező országok célul tűzik ki, hogy hány Nobel-díjat akarnak szerezni a következő évtizedekben és ennek megfelelően támogatják a felsőoktatásukat. Itthon ehhez képest 30%-os forráskivonást hajtottak végre két év alatt és az állami finanszírozás helyett az önköltséges fenntartás felé tolják a rendszert. Hunyady szerint nem is feltétlenül a tandíj jelenti a problémát, sok országban szednek tandíjat, csakhogy ezekben az országokban az állam óriási pénzeket költ kutatásra. Annak a hatvan milliárd forintnak, melyet két év alatt vont ki a kormány, jelentős részét értékteremtő kutatásra kellett volna fordítani, tette hozzá.

Jövőre még húzósabb lesz

A konferencia végére már kifejezetten a hazai rangsorolással kapcsolatos problémákról volt szó. Vass László, a BKF rektora szerint alapvető módszertani hibák vannak a magyarországi mérésekben. Olyan értékelési rendszer kéne, ami tényleg képes felfelé húzni az egyetemeket. Ez azonban a jelenlegi keretben nem képzelhető el. A kutatási potenciálok feltérképezésére és a régiós együttműködések lehetőségeinek számbavételére lenne szükség. Az az általános minőségfogalom, mellyel a felmérések dolgoznak, nem mond el semmit az egyetemek tényleges minőségéről. Mint fogalmazott, egy feudális berögződés jellemző ma a magyar felsőoktatásra, olyan indikátorokat kéne találni, melyek képesek kihúzni ebből az állapotból.

Több megszólaló is egyetértett abban, hogy a jelenlegi, folyóiratok által készített rangsorokkal az a legnagyobb baj, hogy nincs mellettük egy hivatalos minősítési lista. Ezért aztán a politikai döntéshozók nem tudnak máshoz nyúlni, csak ahhoz, amit a lapokban találnak. A lapok pedig nem egységes és nem is mindig nyilvános módszertannal, kaotikus adatbázisokkal és az intézmények számára sokszor elfogadhatatlan fókuszpontokkal dolgoznak.

Ezért minden évben a sok felzúdulás a listákkal szemben, hiszen a hivatalos mérőszámok hiánya miatt ezeken a rangsorokon múlhat például az intézmények állami finanszírozásának mértéke is. Ezt a sok éve visszatérő konfliktusforrást kívánta feloldani a Rektori Konferencia elnökhelyettese a rendezvény legvégén, amikor felajánlotta, hogy a jövő évi lista elkészülte előtt egy egyeztetést szervez majd a rangsoroló szakemberek és a felsőoktatási intézmények vezetői között. Konfliktusok alighanem így is lesznek, hiszen a most bejelentett keretszámcsökkentések miatt jövőre radikálisan kevesebb diák tanulhat majd államilag finanszírozott képzésben, ezért a felsőoktatási intézményeknek létfontosságú lesz, hogy a szűkülő piac mellett minél jobb eredményeket tudjanak felmutatni.