A diktatúra nem tűri a kritizáló művészetet

Miért mondott le Fekete György kinevezésének hírére?

Politikai döntés született a Műcsarnokról, amelynek értelmében a Magyar Művészeti Akadémia - az ő fogalmazásukban, megkapja a Műcsarnok épületét,- a működést érintő szakmai, tartalmi kérdésekben pedig úgynevezett egyetértési jog illeti meg. Mi a csuda az az egyetértési jog? Én úgy gondolom, ismerve az MMA vezetőjének álláspontját és mentalitását, hogy az „egyetértés” ebben az esetben gyakorlatilag vétójogot jelent. Ilyen módon egy nagy művészeti intézmény aligha képes normálisan működni. Azt is be kellett látnom, hogy január 1-től nincs lehetőség arra, hogy a kinevezésemkor vállalt szakmai programom szerint dolgozzak tovább. Morálisan nem lett volna vállalható, ha maradok.

Miért gondolta úgy, hogy nem tudnak együtt dolgozni? Hiszen Fekete György nem igazgató lett volna, hanem olyan vezető, aki véleményezheti a Műcsarnokban folyó munkát.

Mert egészen másképp gondolkodunk a művészetről, nemzeti kultúráról és az intézményi munkáról. Az elnök úrnak komoly aggályai vannak a kurátori rendszerrel kapcsolatban, természetesnek tartja, hogy ha szerinte nem az ő ízlése szerint dolgozik egy-egy kurátor, akkor beleszóljon a munkájába. Számomra ez elképzelhetetlen. A szakmai autonómiának, amely gyakorlatilag 1984-től, Néray Katalin vezetői kinevezése óta jelen van a Műcsarnokban, szerintem ez egy fontos eleme. Ez nagy érték, aminek az elvesztéséhez nem asszisztálok.

Művészetfelfogásban mi a különbség ön és Fekete György irányvonala közt?

Őszintén szólva nem ismerem túl jól Fekete György művészetfelfogását, de az elmúlt hetekben szerzett benyomásaim alapján úgy látom, hogy nem ugyanazt tekintjük kortárs képzőművészetnek. Az én értelmezésemben a kortárs képzőművészet napjaink releváns és izgalmas kérdéseire reflektál. Az elnök úr műfaji szempontból kötöttebb, tartalmi szempontból általánosabb módon viszonyul a vizuális művészetekhez, ami egy – mondjuk így – korábbi kánon jellemzője volt. Lehet persze ma is olyan képzőművészetet csinálni, mint a 19. században, de az még nem számít kortársnak.

A Fekete György által képviselt szalon művészet egy 19. századi ideát követ. A kortárs képzőművészet minden korban, minden korszakban más – éppenséggel ettől kortárs.

Kortárs művészettel kapcsolatban Fekete azt mondta: állami intézményben nem megengedhető, hogy a vallást vagy a nemzetet kritizálják, hiszen itt állami pénzen állítanak ki.

A kritikai reflexió szerintem a művészet elvitathatatlan joga. Én sem értek egyet azzal, hogy bármely kiállítás vagy kiállított műalkotás sértse egy-egy csoport vallási meggyőződését vagy nemzeti öntudatát. Én konzervatív vagyok, de azt gondolom, hogy ez minden ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember számára evidencia, ez önmagában nem konzervatív álláspont. Meg kell mondanom, ezért különösen bántott az elnök úr nyilatkozata, amelyben azt állította, hogy az egyik általam rendezett kiállítást két egyház is elítélte. Nem történt ilyesmi, bár egy szélsőjobboldali portálon valóban ezt írták. Az elmúlt években jónéhány olyan kiállításhoz volt közöm, amelyben fontos szerep jutott a szakralitásnak, s kivétel nélkül, mindegyik esetében komoly elismerést és biztatást kaptam egyházi vezetőktől. Erkölcsi szempontból van egy határ, amit tiszteletben kell tartani, csakhogy a mindenkori kortárs művészetnek fontos szerepe van a határvonalak megkérdőjelezésében, kritikájában.

A kortárs képzőművészetnek éppenséggel az az egyik legfontosabb dolga, hogy fontos társadalmi, morális kérdésekre rákérdezzen, kritizáljon vagy éppen provokáljon. A világon mindenhol így működik a képzőművészet, kivéve persze a diktatúrákat, amelyekben nem szabad kérdezni. De miért kell ezt magyarázni? Egy evidenciáról beszélünk. Aki rendszeresen jár kortárs kiállításokra, annak ez nem lehet kérdés.

Úgy tudni, voltak szakmai összetűzéseik is.

Nem nevezném ezeket összetűzésnek. Természetes, hogy bizonyos szakmai kérdésekben nem értünk egyet. Volt néhány eset, amikor vitánk volt: az elnök úr fölemelte a hangját, és én is határozottan képviseltem az álláspontomat. Az első ilyen vita a nemzeti szalonok rendszeréről szólt. Van egy koncepció, amely szerint az ország sok múzeumában, kiállítóhelyén lennének tárlatok, és ezeket nemzeti szalonnak hívnák. Minden művész hoz valamit, ami aztán megjelenik valamelyik „szalonban”. Én ezt nem tartottam és ma sem tartom jó ötletnek. Nem azért, mert ennek semmi köze a polgári szalonkiállítások rendszeréhez, hanem mert kínosan rossz hagyománya van: ez egy kommunista műfaj. 1949-ben indult a Műcsarnokban a szovjet kiállítással, ennek mintájára szerveztek aztán további tárlatokat. Nem gondolom, hogy ez olyan hagyomány, amit nekünk folytatni kellene. Ezért aztán elmondtam, hogy én nem szeretném, ha a Műcsarnok ilyesmiben részt vállalna. Ugyanakkor felvetettem, hogy az 56-osok terén építsünk ideiglenes kiállítóhelyet, nyáron, amikor jó idő van, és szervezzük meg, hogy szabadon elhozzák a műveiket ide az alkotók. Mind a hatezren. Ezzel egy időben a Műcsarnokban pedig kurátori kiállításon mutattuk volna be, hogy az adott évben szakmai szempontból mi történt a kortárs képzőművészetben. Ez a felvetésem azonban visszhangtalan maradt.

Volt még egy nézeteltérésünk az iparművészet szerepe kapcsán. Az elnök úr nyilvánosan felszólított, hogy úgymond „tárjam ki a szívemet az iparművészet előtt”. Szerinte a Műcsarnoknak fontos feladata, hogy iparművészeti kiállításokat szervezzen. Én ezt másképp gondolom, az én értelmezésemben a Műcsarnok a kortárs képzőművészet otthona. Az iparművészetnek inkább a Design Terminalban, a Vigadóban vagy éppen az Iparművészeti Múzeumban van a helye.

Később elmentem az MMA székházába, hogy személyesen mondjam el, milyen tárlatokat tervezek. Beszéltem a Mi a magyar? kiállításról is. Az elnök úr megkérdezte, hány művészeti akadémia tagot válogattam be, s kicsit megorrolt rám, amikor hirtelenjében nem tudtam számszerű választ adni, mert nem olyan szempont alapján választottam ki az alkotókat, hogy ki melyik szervezetnek a tagja. Akkor ott felhívta a figyelmemet rá, hogy az MMA a legfontosabb művészeti szervezet, és ezt tudni kell. Később valaki megszámolta, hogy milyen arányban állítottak ki a Műcsarnok kiállításain MMA-tagok az elmúlt másfél évben, és arra jutott, hogy a rendszerváltás óta soha nem szerepelt annyi akadémikus, mint ebben az időszakban. De kétségkívül nem azért alakult így, mert tagok, hanem mert jó művészek. Sajnálom, hogy az elnök úr ezt nem tapasztalta meg – nem tudok arról, hogy az idei tizenöt tárlatunk közül bármelyiket megnézte volna személyesen.

Most döntenek a következő képzőművészeti biennále magyar kiállítójáról. Elhalasztják a döntést? Vagy ebbe már lesz beleszólása az MMA-nak?

Az eredeti forgatókönyv szerint haladunk. Az új, nyitott pályázati kiírás sikerének tudom be, hogy soha ilyen sokan még nem pályáztak a biennáléra. Kezdettől fogva arról volt szó, hogy decemberben döntünk és idén még megkötjük a szerződést is. Nagyon rövid a megnyitóig hátralévő idő. Május végén kész kell lennie a projektnek. Ha nem hoznánk döntést idén, nem maradna idő a terv elkészítésére.

Felülbírálhatja majd a döntést az MMA?

Mindent felül lehet bírálni, erre volt is példa, a Műcsarnok szempontjából sokkal békésebb időkben is, amikor Nemes Csaba munkája mondvacsinált ürüggyel nem kerülhetett ki Velencébe, még Hiller István idején. Ez érthető módon hatalmas viharokat kavart annak idején. Mindent meg lehet változtatni, nyilván van erre jogi lehetőség, minden szerződést fel lehet bontani, de nagyon nem lenne korrekt, ha így történne.

Lesz a zsűriben Művészeti Akadémia-tag?

Nem szervezeti tagság alapján kértem fel a zsűritagokat, de úgy alakult, hogy két MMA-tag is bekerült: Keserü Katalin és a Kassán élő Bartusz György. Róla egyébként csak a múlt héten tudtam meg, hogy a művészeti akadémia tagja.

Hol folytatja? Két logikus irány létezik, a debreceni Modem, ahonnan érkezett. A másik pedig a Ludwig, amelynek igazgatói pályázatát valamikor tavasszal írják ki a hírek szerint.

A Modemnek kinevezett igazgatója van. A Ludwig nehéz kérdés. Attól is függ, mikor írják ki a pályázatot, lesz-e akkor állásom. A pletyka, hogy úgymond felajánlották nekem a Ludwigot, nem igaz. Nem valamiféle biztos állás ígéretében mondtam le.