Hende: A magyar állam nem védte meg polgárait

"Nagybaczoni Nagy Vilmos: Melyik század ez?

Munkaszolgálatos: Alázatosan jelentem, ez a XX. század."

Érthető, ha Hende Csaba honvédelmi miniszter ezt a humoros anekdotát is elmondta a doni katasztrófa magyar munkaszolgálatosainak emlékére rendezett vasárnapi megemlékezésen. A magyar munkaszolgálatosok sorsa ugyanis a borzalmak viszonylatában is olyan letaglózó volt, hogy arra a zsigeri reakció talán tényleg csak a humor lehet. Kiküldtek a Don mellé kétszáz ezer magyar katonát, hogy rossz fegyverzettel, a mínusz negyven fokos hidegben elégtelen felszereléssel, hiányos utánpótlással küzdjenek a szovjet csapatokkal.

Melléjük pedig kirendeltek közel 50 ezer munkaszolgálatost, többségükben zsidókat, akik – ahogy a Holokauszt emlékközpont vezetője, Szita Szabolcs elmondta - nem hogy fegyvert, de felszerelést sem igen kaptak, a saját civil ruhájukban ástak árkokat, vagy szedték az aknát. Élelmezésük még a katonákénál is rosszabb volt. Tízezrek pusztultak el az éhségtől, kimerültségtől, hidegtől, vagy az ellenség támadásaitól, idézte fel Sessler György, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete elnöke.

De a munkaszolgálatosoknak mindezek mellett a velük együtt nyomorgó nemzettársaik, a magyar katonák terrorját is túl kellett élniük. Egy visszaemlékezés szerint, amikor két lyukas talpú cipőben dolgozó munkaszolgálatos beteget jelentett, Simonfalvi őrmester meztelenre vetkőztette őket, és egy hóval teli, huzatos bunkerbe záratta őket éjszakára. Egyikük reggelre megfagyott, másikuk szándékosan kirohant az aknamezőre, és a gyötrelem elől menekülve inkább felrobbantotta magát.

Egy másik esetben az őrség éjszaka rágyújtotta a nekik dolgozó munkaszolgálatosaikra a pajtát, a kirohanókat pedig tömegével géppuskázták le. Egy hasonló tűzesetnél 700 ember veszett oda: 400-an benn égtek, 300 kimenekülőt lemészároltak a magyar katonák.

Egy másik történetben a tiszt azért rugdosta a földön a munkaszolgálatost, mert az nem adta oda elég gyorsan a nadrágszíját, amikor a lován elszakadt az egyik heveder.

Sessler elmondta, a szovjet frontra küldött közel 50 ezer munkaszolgálatosból csupán 6-7 ezren jöttek haza.

Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter visszaemlékezésében arról írt, hogy a pusztulás "a sok erőszakoskodás és gazság" számlájára írható. "A munkaszolgálatos szabad prédául volt odadobva a kegyetlen, brutális - mondhatnám, vadállati - bánásmódnak" - olvashatók Nagy Vilmos sorai a Munkaszolgálat a Don-kanyarban című könyvben.

Segítettek, ezért büntették őket

Az eseményem megemlítettek ugyanakkor olyan történeteket is, amelyek a magyar tisztek emberséges viselkedéséről tanúskodtak, bár ők később el is nyerték méltó büntetésüket. Juhász Attila századparancsnok, igaz, nem a Don kanyarban, hanem Ukrajnában vezette emberségesen a munkaszolgálatos egységét: honvédségi egyenruhát biztosított számukra, a családosok pedig hazamehettek szabadságra. Őt később a nyilasok végezték ki.

A fentebb idézett Nagybaczoni Nagy Vilmos, aki a doni tragédia idején volt honvédelmi miniszter, szintén igyekezett könnyíteni a munkaszolgálatosok helyzetén. Jogszabályokat módosított, vagy parancsokat adott, hogy a munkaszolgálatosok emberhez méltó életet éljenek. 1943-ban lemondott, a nyilasok később letartóztatták, és bár megmenekült, a szocializmus idején is számkivetettként élt. 1965-ben viszont az egyik első magyarként kapta meg a Jad Vasem intézet elismerését, a Világ igaza címet.

Emlékezni kell

Hende Csaba a megemlékezésen a magyar állam felelősségét, és az emlékezés fontosságát hangsúlyozta. „Meg kell ismerni a történelmet és a magyar állam felelősségét ez ügyben, hiszen az nem védte meg polgárait, emberi méltóságukban megalázta őket, és része volt abban, hogy százezrek életét elvegyék egy ordas eszme nevében. – fogalmazott a miniszter. - Emlékeznünk kell, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. Nem tűrhetjük többet el az emberi méltóság csorbítását. Szembe kell szállnunk a gyűlölettel, a kirekesztéssel.”

Az eseményen Lebovits Imre, a Holocaust Közalapítvány elnöke ugyanakkor kritikát is megfogalmazott. Miután átadta Hende Csabának az 500 zsidót és szökött katonát bújtató Almásy Tibor főhadnagy arcképét, a következőket mondta: „Horthy akkori vezérkari főnöke, Szombathelyi Ferenc 1942 december 27-én vitéz Nagybányai Hothy Miklós parancsát olvasta fel a csapatoknak, amiben az volt: „Nincs hátra, csak előre.” És tudjuk, hogy 1943 január 12-én aztán mi történt. (A doni áttörés. a szerk) Aztán Witzleben német tábornok megkereste vitéz Jány Gusztáv parancsnokot, és két alkalommal is kérte, hogy határozzon ő, függetlenül a német irányítóktól, és vonuljon vissza. Azt hiszem, közismert, mi történt. Ezeknek az embereknek a felelőssége közismert, ennek dacára rehabilitálták őket.”

(Ez az eset is szerepel a doni katasztrófát ismertető egyik első magyar tanulmányban, Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című munkájában.)

Emberek és állatok

Köves Slomó tábori főrabbi beszédében annak a meggyőződésének adott hangot: 1848, amikor zsidó katonák is az országért harcolhattak, egymás felé fordította a nemzetközösség tagjait. Az olyan kor azonban, amely jóra és rosszra, emberre és állatra osztja tagjait, halálra van ítélve. (Mint ismeretes, a közelmúltban Bayer Zsolt, a Magyar Hírlap publicistája kavart vihart írásával, amelyben állatoknak nevezte a cigányokat.)

A rendezvénnyel egy időben megnyílt a Lapátos hadsereg című virtuális kiállítás, amely a II. világháború alatti munkaszolgálat történetét mutatja be korabeli dokumentumok és képek segítségével.

A megemlékezés végén Hende Csaba felavatta az elesett munkaszolgálatosok előtt tisztelgő emléktáblát a Holokauszt emlékközpont falán.