Hoffmann Rózsával nem tudtunk dűlőre jutni

A felsőoktatási törvény szerint a diákoknak az érettségik előtt legalább két évvel ismerniük kellene a felvételi követelményeket. Mennyire érvényesült ez, amikor december közepén a  kormányfő egy teljesen új felvételi rendszert javasolt és bár az év végére megjelent egy felvételi tájékoztató, még azóta is változtak a feltételek?

Ami történik, az semmilyen módon nem felel meg ennek a követelménynek. Ez nem egy önkényes szabály. Időt és lehetőséget kell adni a diákoknak és a szülőknek is arra, hogy fel tudjanak készülni az érettségire és a felvételire. Decemberben ugyan tárgyalások kezdődtek a hallgatókkal, ami valamennyire csökkenti ezt a feszültséget, de ez az alaphelyzetet nem változtatja meg: az érettségire és a felvételire készülőknek most is feszült figyelemmel kell követniük az eseményeket, hogy megtudják, a folyamatosan változó szabályokból mi fog rájuk vonatkozni.

Balog Zoltán azt mondta erre, hogy bár az utolsó pillanatban is módosítottak, ezek a változások mégiscsak kedvezőek a hallgatóknak. Lesznek például államilag finanszírozott helyek is az eredetileg csak fizetősként meghirdetett szakokon.

Ez a döntés könnyebb helyzetbe hozza a felvételizőket, és önmagában az is megnyugtató, hogy tárgyalásos úton született meg. Az igazi probléma azonban az, hogy ebben a nagy oktatási átalakulásban, amikor az állam erősebben nyúl bele a rendszerbe, mint korábban bármikor, azt várják a polgároktól, hogy bízzanak az államban. Ehhez azonban információra lenne szükség. Információ nélkül ugyanis nem várhatunk felelős döntést az állampolgártól.

Nem az volt a baj, hogy információ ugyan volt, csak talán túl sok és egymásnak ellentmondó is?

A legnagyobb baj az elmúlt időszakban az ebből fakadó bizonytalanság volt. Senki nem tudott segíteni a másiknak. A középiskolás hiába fordult az osztályfőnökhöz tanácsért, ő sem tudta, mi lesz. Így a szülők sem tudták megmondani, mi lenne a legjobb döntés a gyerek számára. A családok ettől függetlenül iszonyatos energiát és pénzt fektettek az érettségire és felvételire készülő gyerekekbe. Különórákra, előkészítőkre járatták őket, aztán kiderült. hogy az oktatáspolitikai döntések miatt ez az egész nem ér egy kalap szamócát sem. Megértem ezért a dühüket.

Milyen lehetősége van a panaszra annak, aki két évvel ezelőtt elkezdett a jogi karra készülni, de most már azt kell látnia, hogy ezért majdnem biztosan fizetnie kell?

Meg lehet állapítani felelősségeket, a kérdés csak az, hogy egy államtitkár felelőssége meddig terjed. A szülők által befektetett időt és energiát senkinek nem tudja visszaadni.

Önnek egyfajta moderátori szerepe is van a diákok, szülők, tanárok és a döntéshozók között. Mennyire tudta meggyőzni a minisztert vagy az oktatási államtitkárt arról, hogy érdemesebb lenne meghallgatni az ő véleményüket is?

A minisztert kevésbé kellett meggyőzni. Balog Zoltán új miniszterként nagyobb lendülettel érkezett, és jobban értette, mennyire fontosak a tárgyalások. Hoffmann Rózsával nem tudtunk dűlőre jutni ebben. Amikor beszéltünk róla, akkor sem értett, később pedig már kifejezetten kerülte a velem való konzultációkat.

Végül a tüntetések kényszerítették tárgyalóasztalhoz őket.

Különleges állapot alakult ki a magyar oktatásban. Az elmúlt két és fél év politikai stílusa és az iskolák állami fenntartásba vétele érdekes módon felszámolta a korábbi függőségi viszonyokat. Ma egy középiskolai tanár, a diákjai és a szülő egy oldalon áll. Ha ez volt a cél, hogy egymásra találjanak, akkor ez sikerült. Óriási jelentősége van annak, hogy végre a kormány is belátta: az oktatás sokkal fontosabb közpolitikai ügy annál, mint ahogy eddig egyfajta resztli területként kezelték. Mégiscsak a második legnagyobb alrendszerről van szó, amelyre évente 1300 milliárd forintot költünk. Ennél jóval kevesebb pénzért is szoktak verekedni.

Ön szerint milyen politikai veszteséget okozott, hogy csak akkor tárgyaltak, amikor már hidakat zártak le az egyetemisták?

Ha visszaemlékszünk, 2010-ben a választások előtti helyzetben a kormányra készülő párt oktatási programját és szakpolitikáját bizalom övezte. Az összes oktatási szereplő úgy érezte, hogy most végre lesz lehetőség és tér végiggondolni a dolgokat, a kétharmados politikai többség révén pedig kezelni is lehet az évtizedes problémákat. Ahogy nézem, ez a bizalom nem hogy elolvadt, még negatívba is fordult.

Új elem volt, hogy a középiskolások is erősen hallatták a hangjukat, elvégre mégiscsak róluk szól ez az egész. Nekik mennyivel korlátozottabbak a lehetőségeik véleményük vagy elégedetlenségük kifejezésére?

Van itt egyfajta deficit abban, hogy a kormány a hallgatói önkormányzattal tárgyal, amelynek tagjaira a tervezett változtatások egyébként nem vonatkoznak. Az egyetemisták és az oktatók felnőtt állampolgárként könnyebben kifejezhetik elégedetlenségüket. A középiskolákban azonban tankötelezettség van, ahol a diákoknak tanulniuk kell, a tanároknak pedig tanítaniuk. A mostani tüntetéssorozat idején azonban a gimnazistának és tanárának nem egymással volt vitája. Az a tanár járt el helyesen, aki beszélgetett a diákjaival, megpróbálta megérteni a félelmüket, segíteni őket, hogy a gondolataikat kifejthessék a jövőjükről. Hacsak nem az igazgató ellen demonstrálnak, az iskolán belüli tüntetéseknek nincs tere. Ezt a szokásos módon 72 órával előbb be kell jelenteni, ki kell választani egy közterületet, és ott diákok, szülők és tanárok bátran gyakorolhatják együtt demokratikus jogaikat.

Az új köznevelési törvény ön szerint milyen újabb konfliktusokat idézhet elő?

A hároméves óvodába lépés kötelezettségére sok település nincs felkészülve. Sok gondot okozhat, hogy az óvodák hogyan tudják majd kezelni a nagyobb mennyiségű gyereket, ha ehhez nem lesz elég pedagógus és hely. A másik ilyen probléma az egész napos iskola bevezetése lehet. Ez főként a középosztálybeli szülők érdekeivel ütközhet, akik délután a gyerekeket szívesen vitték különórákra, nyelvtanfolyamra, sportra. Ha a matematika óra délután háromkor lesz, ki kell kérniük a gyereket, akit vagy elengednek vagy nem, de így vagy úgy, a gyerek hátrányba kerülhet.

Milyen problémákat vetíthet elő az iskolák állami fenntartásba vétele?

Az iskolák állami fenntartásba vételét én nem tartom feltétlenül rossznak. Ezzel sok helyzetet lehet jól kezelni, már ha jól csinálják. Megszűnhet például az  a méltánytalanság, hogy egy Győr-Sopron megyei pedagógus kétszer annyit keres, mint egy nyírségi tanár. Alkalmas lesz ez a rendszer a pazarlások megszüntetésére, hatékonyabb fenntartást és talán egyenletesebb minőséget is hoz az iskolákban. Abból azonban újabb problémák származhatnak, hogy egy tankerületi igazgató képtelen lesz időben, gyorsan és jól döntéseket hozni a rá szakadt iskolák ügyében. Itt is jobb lett volna a körültekintés. Jobb eredményt hozott volna az alaposabb előkészítés, a megfontoltabb bevezetés és persze az együttműködés az érintettekkel.

Ön szerint most mindenki levonta a tanulságokat és innentől inkább tárgyalásos formában mennek tovább a dolgok?

Remélem, hogy az oktatáspolitika egésze és nemcsak Balog Zoltán ismerte fel mostanra, hogy az érintettekkel való tárgyalásnak nincs alternatívája. A 2011-es uniós elnökségünk idején az informális miniszteri találkozó fő napirendi pontja az aktív állampolgárság volt. Az, hogy az állampolgároknak is aktívan meg kell tudni fogalmazni véleményüket, érdekeiket, megvédeni azokat, érvelni vagy éppen veszíteni tudni a tárgyalóasztalnál. Talán most elkezdenek azon gondolkodni, hogy hogyan lehet egy irányba állítani az oktatás szereplőiben meglévő energiákat.

Az oktatásról szóló vita nem elszigetelt magyar vita. Európában és a tengerentúlon is hasonló problémákkal küzdenek. A társadalom elöregedik, a fiatalok száma csökken, a középosztálynak a válság miatt elfogyott a pénze. A kitörési pontokat keresik a világ legnagyobb egyetemei is. A leghíresebb kurzusaikat online hirdetik meg, hogy ne kelljen mindenkinek utaznia vagy lakhatásra költenie. Ehhez hasonló kérdésekről sokan gondolkodnak Magyarországon is, csak ezeket be kellene csatornázni a közpolitikába. Nem attól vagyunk demokraták, hogy mindenre tudunk megoldásokat, hanem attól, hogy folyamatosan keressük azokat.