A magyarok elbirkásítása

2013.02.04. 08:05
A Demokrácia és Dilemma Intézet (DeDi) szerint túl sok olyan lépése van a kormánynak, ami a hatalom és egyének viszonyát a pásztor és a bárányok közti kapcsolathoz teszi hasonlatossá.

A Demokrácia és Dilemma Intézet a kormányzás két aggasztó irányán fanyalog most. Mindkettő a hűbérúri hangulatot kelti, és egy olyan világot erősít, ahol a kiszolgáltatottság alapélménnyé válik. A rendszerváltás egyik legnagyobb lehetősége éppen az volt, hogy a viszonyok átláthatók legyenek, a felelősségek, kötelességek, lehetőségek egyformán vonatkozzanak mindenkire. Amikor ez a folyamat megtörik, akkor az visszalépés a polgári demokrácia irányához képest. Holott a 2010-es kormányváltás fő elvi üzenete éppen az volt, hogy félrement a rendszerváltás, de most helyükre kerülnek a dolgok.

Kiszolgáltatottság

„Az év elején itt járt az új tankerületi igazgató, hát mi körbenyaltuk balról-jobbról, nagyon reméljük, hogy ki fogunk jönni vele. Aranyos volt, de nem mondott semmit.” Ez egy budapesti szülői értekezleten hangzott el két hete, és ki tudja, hogy még hány hasonló mondat volt hallható az ország tantermeiben mostanában. A tanár nem kritizált semmit, csak teljesen zavarban volt és aggódott.

„Sokan úgy látják: a rektorok egyéni kijáróképességétől függ most az egyetemek és főiskolák sorsa. Az intézmények vezetői most kénytelenek a kormányzat kegyét keresni.” Ezt pedig a Corvinus anyagi gondjai kapcsán mondták egyetemi emberek a Figyelőnek. Lázár János a múlt héten elérte Orbán Viktornál, hogy a képzőművészeti egyetem mégse veszítse el költségvetésének 38 százalékát. E fejlemény azért volt érdekes, mert az iskola egyébként a Balog Zoltán vezette minisztériumhoz tartozik, és így a megoldáshoz egy kiskapu kellett a legnagyobb helyre.

Mindkét idézettel az a legnagyobb baj, hogy a szereplők kiszolgáltatottnak érzik magukat, és azt gondolják, hogy az informális viszonyok, a megfoghatatlan kapcsolati hálók azok, amelyek irányítják sorsukat. Egy-egy nagy reform idején óhatatlanul lesznek vesztesek, és lehetnek hibák, bizonytalankodások. Ezek önmagukban is kínosak persze, de hosszabb távon sokkal nagyobb baj, ha az érintettek úgy érzik, hogy kegyre kell várniuk, és nem valamilyen világos mércének megfelelniük. A hibás döntéseket lehet korrigálni, de ha az új rendszer az egyéni megoldásokra épül, ott minden bizonytalanná válik.

A mostani magyarországi hangulatról árulkodik, hogy amikor egy EU-s pályázaton a túl sok érdeklődő miatt sorsolni kellett a jelentkezők közül, akkor elterjedt, hogy biztosan csaltak. A sorsolás után számos pályázó írt levelet az Indexnek, hogy nézzünk már utána, nem történt-e csalás, mert biztos a kormánnyal így-úgy jóban lévők nyertek. Holott a sorsolást végző NFÜ előre szólt, hogy közjegyzőt hívnak, hogy minden tiszta legyen. Volt akinek pont ez lett gyanús. Ez az általános bizalmatlanság arról szól, hogy sokan el se tudják képzelni, hogy bármit tisztán el lehet intézni, hogy ne az informális kapcsolatokon, vagy az ehhez sokszor kötődő korrupción múlna minden haladás. Ezért dicsekedett a tanárnő teljes természetességgel, hogy ők aztán tényleg nyaltak a tankerületi igazgatónak.

A jelenség persze nem új, és egyáltalán nem a mostani kormány hivatalba lépésével kezdődött. Csakhogy a kiszolgáltatottság érzését nem gyengíti, hanem sokszor inkább erősíti a mostani kormány.

Az átláthatatlan döntések, és a nagy gyanakodások gerjesztője lett az állami földek bérlése. A pályázati döntések homályossága, és számos végeredmény sokakban azt a képzetet keltette, hogy itt is csak a befolyás számít, minden más csak színjáték.

Az önkormányzati adósságok átvállalásakor is egyenként mérlegeli a kormány, hogy jó célra, vagy felelőtlenül vett-e fel hitelt az adott település. A számolás szubjektívitása miatt itt is felmerül, hogy az járhat jól, aki jóban van azzal, akivel kell.

A kiszolgáltatottságot erősítő intézkedés volt a plázastop bevezetése is, ami minisztériumi engedélyhez (pontosabban a tilalom alóli felmentéshez) kötötte a 300 négyzetméternél nagyobb üzletek nyitását. Mint az Index novemberi összesítéséből kiderült, egyáltalán nem világosak a döntési szempontok. Létrejött egy intézmény, amiről úgy tűnik, hogy az ügyes helyezkedésre, vagy egyszerűen a szimpátiára épít.

A kivételezés logikája jelenik meg, amikor az állam egyes nagy cégekkel stratégiai szerződést köt, mások lehetőségeit pedig erősen gyengíti. Az államnak nyílt igénye, hogy a szolgáltatási szektort különadókkal vagy más intézkedésekkel visszafogja, míg az ipart segítse. Ezt azonban leginkább konkrét cégekre szabott intézkedésekkel alakítják, ami megint csak azt a képzetet erősítik, hogy aki ügyesen kér, az kap.

Az általános kiszolgáltatottságot nemcsak az óriáscégek élik át. A nyerőgépek gyors és váratlan betiltása mellett nyilván lehetett népjóléti érveket felsorolni, de kocsmárosok ezreinek okozott hatalmas gondot, váratlan törést. Hasonlóképpen van ez a trafiktörvénynek is nevezett cigarettaárusítási tilalommal, ami nyáron lép életbe. Önmagában ugyan a cigin nincs akkora árrés, hogy csak ebből megéljenek a trafikosok, de ha már a dohányos bement, sokszor vett még mást is. A tiltás életstratégiákat vág keresztbe, és szintén a teljes kiszolgáltatottság élményével keserít sok vállalkozót.

A 62 évnél idősebb bírókat váratlanul nyugdíjazták, majd amikor az intézkedés elbukott az Alkotmánybíróságon és az EU bíróságán is, megoldás helyett az maradt, hogy a bírók egyenként pert indíthattak állásuk visszaszerzéséért. A törvény éppen váratlansága miatt bukott el, mert lehetetlen helyzetbe hozott egzisztenciákat.

Nem lehet úgy tervezni se kicsinek, se nagynak, hogy az állam működésében ott a kockázat, hogy ami ma biztos, az holnap lehet hogy nem lesz. Így terelgetni lehet csupán, nem pedig az egyéni boldogulás lehetőségében bízó társadalmat építeni.

Félrebeszélés

A kiszolgáltatottság és a kegykeresés kényszere egyaránt a gyengeség érzetét keltik. Itt érnek ezek össze a másik problémával: azzal, hogy sokszor kezelik gyengeelméjűként a választókat. És nemcsak kis populizmusról, vagy leegyszerűsített üzenetekről van szó, amelyek épp úgy hozzátartoznak a politikához, mint a télhez az ónos eső. Hanem a választók teljes megvezetéséről. Ilyen volt nyugdíjvédelmi intézkedésnek nevezni a magánpénztári számlák államosítását, vagy egyszerűbb rendszernek nevezni a (végül elbukott) választási regisztrációt.

IMF-tárgyalások kezelése különösen erős volt ebben. Magyarország 2011 novemberében hitelkérelemmel fordult az IMF-hez és az EU-hoz. A kormány tiltakozó kampányt indított 2012 őszén arról, hogy tudassa, nemet mondott e szervezetek követeléseire. Ám e követelések egyrészt nem léteztek, másrészt ha léteztek volna, akkor sem csak úgy keletkeztek volna, hanem a magyar igényre adott válaszok lettek volna. Kért a kormány valamit, majd teleplakátolták az országot azzal, hogy nem adunk valamit, amit viszont nem kértek tőlünk.  Ez olyan többszörös dramaturgiai csavar, aminek kiötlői nem vehették komolyan a választókat. Azt gondolják, nekik ez is jó. Az egész történet még a múlt héten is tovább gerjedt, amikor a miniszterelnök elmondta, hogy miért állnak rosszul a tárgyalások, majd az IMF bejelentette, hogy nincsenek is tárgyalások, viszont sohasem volt arról szó, ami az állítólagos kudarc okaként szerepelt a kormányfő indoklásában.

Az idén érettségiző diákokkal néhány napon belül hitették el, hogy fizetős lesz a felsőoktatás, de ez nem jelent tandíjat. Majd azt, hogy ingyenes lesz minden egyetem, majd bejelentették, hogy a legnépszerűbb szakokon fizetős lesz, majd azt, hogy részben lesz fizetős. Az ilyen mértékű össze-vissza beszélés nem csupán kommunikációs bénázás, vagy a koncepciók kiérleletlenségének kellemetlen velejárója, hanem arról is szól, hogy meg kell kavarni az embereket, jó nekik bármi. Mondunk valamit, aztán legalább egy részük megnyugszik.

Ilyen terelgető gesztus volt a „nem leszünk gyarmat” EU-ellenes jelszó is. Az EU nem tud gyarmatosítani, hiszen Magyarország szavazhat benne, a nagy ügyekben vétózhat is. Az ország nettó kedvezményezettje a szervezetnek, vagyis a tagdíjnál sokkal több pénzt kap vissza. Egyébként pedig ha elviselhetetlennek tűnik, akkor ki is lehet lépni belőle. Természetesen lehet és kell is vitatkozni az EU irányából jövő dolgokkal, de nem konkrét ügyek mentén folyt a magyar kormány ellenállása, hanem általában a szabadságharcról, mintha megszállókkal küzdenénk. Ez teljesen irreális képet erőltetett a valóságra.

Hogy lehet ezt sokkal agyafúrtabban is csinálni, arra jó példa David Cameron brit miniszterelnök másfél héttel ezelőtti ravasz beszéde. Cameron a brit EU-ellenes közvéleménynek megígérte, hogy szavazhatnak a kilépésről. Majd hozzátette, hogy akkor, ha a következő választást is megnyerik a konzervatívok. Egyébként pedig Cameron végig amellett érvelt, hogy maradni kell, csak a népszavazásig tágabb mozgásteret kéne kialkudni. Ebben a szövegben is több nagy trükk van, hiszen úgy ígér szabadulást, hogy a kötöttséget propagálja, az egész egy nagy választási kampányfogás is, és még a többi tagállamot is zsarolta vele. Mégis, a valóság átszabása nélkül igyekezett adni is, meg nem is. Korántsem tiszta beszéd volt, de nem lépett át egy olyan határt, mint amilyet a magyar kormány IMF-fel kapcsolatos kommunikációjában: nem hozott a képbe valótlanságot, hanem létező mozaikokból épített csavaros konstrukciót.

A módszer, hogy jó ötlet a választókat időről időre megvezetni, ugyanúgy kiszolgáltatottá, alattvalóvá tesz, mint a kegyúri gesztusok.