Luca, Ottilia
2 °C
5 °C

L. Simon nem mert beszólni Kerényinek

2013.02.13. 19:35 Módosítva: 2013-02-13 19:53:18
Az államtitkárt állítólag azért váltják le, mert szembehelyezkedett a Fekete György féle szervezet kulturális térhódításával. Kerényi Imre viszont az MMA legvaskalaposabb terveit hozta elő a beszélgetésen. Kiderült még, hogy min veszett össze az államtitkár és a Hvg.

A Terror Házában szervezett beszélgetést a hazai kultúra jövőjéről még azelőtt hirdették meg, hogy a turbulens helyzet előállt volna L. Simon körül, így szerdára váratlanul súlytalanná vált az a kérdés, hogy "Mi várható 2013-ban a kultúrában?"

Ennek ellenére a meghívottak, az államtitkár, Karácsony Gergely (ex LMP, a parlamenti kulturális bizottsági alelnöke), és Kerényi Imre (a kormány kulturális ügyekre szakosodott porondmestere) igyekeztek úgy végigvinni az eseményt, mint egy csoport jól nevelt arisztokrata, akik a pápua állófogadáson akkor is megfeszítetten beszélgetnek az időjárásról, ha körülöttük közben emberfejeket kevergetnek a lábosban.

Az arisztokraták kicsit összeverekednek

Csak egyszer pattant el a húr. Az államtitkár az MMA helyzetét és szerepét firtató kérdésre legyintett, mondván túlbecsülik a kérdést, hiszen míg különböző tárcákon keresztül évi 105 milliárd forintot fordítanak kultúrára, az MMA-nak adott 2,5 milliárd nem jelentős tétel. Ráadásul ennek jó része a tagok életjáradéka.

Karácsony Gergely erre úgy kapta fel a fejét, mint aki a vártnál több szemgolyót kapott a levesébe: "Én is azt mondom, kezeljük helyén az MMA ügyét a magyar kultúrpolitikában, és ismerjük el, hogy Laci, te ebbe buktál bele." Amire az államtitkár váratlanul belsőségekkel kezdett dobálózni úgy riposztozott: „Nehéz helyzetben vagy, én el sem jöttem volna, mert egy frakció nélküli, független képviselővel, mint partnerrel vitatkozom. Szerintem a bukásos megjegyzés volt a méltatlan.”

Nem kérnek az emberi combból

A hangulat ezek után váratlan gyorsasággal konszolidálódott egy időre, igaz, a feszültség tapintható maradt. Karácsony szerint a kulturális költségvetés túlnyomó része fix kiadásokra, intézményfenntartásra megy el, és ha annak fényében nézzük az MMA 2,5 milliárdját, hogy valóban mennyi pénz felett dönt a kulturális kormányzat, „akkor kemény kenyérharc rajzolódik ki a kulturális életben.”

Bár szóba került a Műcsarnok ügye is, amelyet a tervek szerint megkap az MMA, az államtitkár mégis úgy kezelte a témát, mint az arisztokrata, aki azért nem kér az emberi combból, mert ma éppen diétázik. Így nem esett szó arról, hogy a szervezet a tulajdonjogon túl egyetértési jogot is kap, azaz felülbírálhatja az igazgató szakmai munkáját. El lett kenve az is, hogy a támogatáson felül az MMA lehetőséget kap arra, hogy beleszóljon számos más intézmény, így az NKA munkájába is, azaz súlya még annál is nagyobb, mint amit a pénzügyi támogatása jelez.

L. Simon László ehelyett elsorolta az utóbbi idő jelentős lépéseit: létrejött az összes megyei levéltárat is integráló Nemzeti Levéltár, 214 múzeumi egység került át az államtól az önkormányzatokhoz, egyesült a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria, és megszületett a múzeumi negyedről szóló kormányhatározat.

Fekete György dicsérete

A beszélgetés akkor kapott újabb lendületet, amikor Kerényi Imre provokatívan Fekete György terveit hozta elő. Kerényi az MMA-elnökhöz hasonlóan meghirdette a 19. században divatos, azóta letűnt kiállítási stílus, a szalonkiállítások visszatértét.

A szalonkiállítás már a 19. században konzervatív volt

A szalonkiállítások a merev művészeti elveket valló akadémisták kiállításai voltak: egy zsűri választotta ki az elfogadható művészeket, akik aztán szervező elv nélküli, vásárra emlékeztető rendszerben mutathatták be munkájukat. A szalonkiállítások elzárkóztak az újító művészek elől, így például soha nem állíthattak ki a ma világsztároknak tekintett impresszionisták. 

„A Műcsarnokból a nagy tömeg ki van rekesztve, és a kis tömegű, kivételezett kiválóságok, a galériák által felfújtatott emberek [állíthatnak ki]. Az úgynevezett tematikus kiállítás világdivat, ehhez néhány képzőművész kell. Ezzel szemben van egy kitapintható szakmai és politikai igény: az országos tárlatért küzd minden festő, minden szobrász.”

A Terror háza előadótermét jórészt Kerényi rajongói töltötték meg, ami már önmagában izgalmas volt, hiszen kiderült, hogy a kulturális heccmester a jól szituált, ám bundát és párducmintás kiegészítőket kedvelő budai nyugdíjasok körében népszerű. Akik bármely megszólalását tapsviharral jutalmazzák, még akkor is, ha szónokuk az MTA-t következetesen MTI-nek nevezi. A tetszésnyilvánításnak köszönhetően kevésbé volt feltűnő, milyen kényszeredetten vette kezébe a mikrofont L. Simon, hogy kommentálja a kortárs kultúrafelfogás irányából vállalhatatlan, ugyanakkor a jelenlegi kormányzati irányvonalat képviselő szavakat.

„Nehéz helyzetben vagyok. Én próbáltam nem a Műcsarnokról beszélni... azért nem, mert Kerényi Imre okfejtése az fontos volt, hogy itt elhangzott, azt akartam mindenkinek jelezni, az amit csinálunk a kulturális politikában, az sokkal több mindenről szól, és nem tartom szerencsésnek, hogy a botránypolitizálás mentén megyünk. És azért nincsenek érdemi viták ebben az országban, mert mindegyik oldalon vannak emberek, akik abból élnek, hogy áll a bál.”

Az nem derült ki, hogy szavai vajon Kerényi Imréről szóltak, vagy az államtitkár az aktuális témától függetlenül szerette volna megosztani gondolatait a hallgatósággal.

Tervek, amikre nincs pénz

Végül L. Simon László visszatalált a vágányra, beszámolt néhány olyan tervről, amelyekre elmondása szerint nincs pénz, például lefednék a Nyugati pályaudvarra vezető síneket a Hősök terénél. Az állatkertet összekötnék a Szabolcs utcai kórház egykori területével, ahol aztán a Természettudományi múzeumnak nyílnának kiállítóterei. A pályáztatási rendszer viharokat kavart átalakításáról pedig elmondta, hogy nem eltörölné a rendszert, de szeretné, ha indokolt esetben, például mikor egy jó igazgató szerződését hosszabbítanák meg, mellőzhetnék a pályázat kiírását.

Popújságírói szempontból egyébként elég lett volna onnan indítani az eseményt, hogy az államtitkár felállt, és megpróbált a sajtó érintése nélkül kimenekülni a teremből. Nem sikerült. Lecseréléséről futtában annyit mondott: "Nincs szándékomban lemondani, és nem tudom, hogy le akarnak-e váltani”.

A tempót csak az lassította le, amikor kiderült, hogy időközben megjelent a Hvg tudósítása, amely szerint L. Simon az újságírójuknak azt mondta, hogy "nem mondok le, nem váltanak le, nem bíráltam Fekete Györgyöt.". Miközben az ő elmondásában az épületbe igyekezve egy ismeretlen nő lépett hozzá, és csupán annyit kérdezett, hogy lemond-e, amire ő úgy válaszolt: nem.

A párducmintás pulóverbe öltözött néniket magunk mögött hagyva elemeztük a Hvg és az államtitkár - időközben sajtóüzengetésbe torkolló - mondatait, és arra jutottunk: a különbség annyi, hogy L. Simon nem cáfolta, Balog miniszter le akarja őt váltani.