Pandora, Gabriella
6 °C
15 °C

A történészek félnek, hogy rájuk ég az utcanév-ügy

2013.04.26. 12:08
A történészek attól tartanak, hogy hiteltelenné válnak a politikai elvárások kiszolgálása miatt. Tudomásunk szerint az Akadémia történettudományi osztályán komoly vita alakult ki a közterületek elnevezéséről hozott MTA-állásfoglalás ügyében.

„Azzal, hogy a történészek vállalták, hogy szerepet játszanak ebben az alapvetően politikai játszmában, saját hitelességüket kockáztatják” – fogalmazott az MTA javaslattételi folyamatára rálátó egyik forrásunk. Szavai szélesebb szakmai felháborodást tükröznek. „Olyan abszurd helyzetbe kerültek, hogy még amellett is érvelniük kellett: a köztársaság és a szabadság nem kizárólagosan önkényuralmakhoz kötődő kifejezések” – mondta a javaslattevő bizottság tevékenységéről egy másik történész. Gyáni Gábor akadémikus szerint az egész szakmára ráéghet az ügy.

A 2011-es törvény szerint az önkormányzatok az MTA-tól kérhetnek állásfoglalást arról, hogy egy-egy utcanév belefér-e a törvény keretei közé, vagyis nem kötődik-e önkényuralmi rendszer megalapozásához vagy működtetéséhez. Az akadémia nem javasolja többek között Károlyi Mihályt, Sallai Imrét, Erdei Ferencet és Maxim Gorkijt közterület elnevezésére, ahogyan számos, az államszocialista frazeológiát megidéző fogalmat is tiltólistára tesz, a tanácstól az élmunkásig.

Mivel a törvény nagyon általánosan fogalmaz, az egyes megnevezések értékelése elkerülhetetlenül szubjektív és önkényes. Az MTA állásfoglalása (pdf) tele van belső ellentmondásokkal, szinte minden megállapítása újabb és újabb kérdéseket vet fel. Nem csak az egyes személyek tevékenységének értékelése vitatható, a dokumentum alapvető értelmezési problémákra sem ad kielégítő választ.

Amint azt a bizottság egyik tagja, Pók Attila az Indexnek elmondta, végiggondolatlan és egyértelműen nem szakmai, hanem politikai szempontú jogszabályra kellett alapozniuk a javaslatot, amin ráadásul utóbb az MTA vezetése még módosított is. Így viszont meglehetősen nehéz kideríteni, hogy a nyilvánosságra került verzióban az egyes történelmi személyekre vonatkozó javaslatok pontosan kinek a véleményét tükrözik.

Nem derül ki, hogy az MTA rezsimeket tekintik önkényuralminak, pontosan mely szakaszaiban, hogy mit jelent a „rendszer megalapozása, kiépítése és működtetése”, valamint a teljesen képlékeny „önkényuralmi rendszerre való közvetlen utalás” jogállása.

Az is homályos, hogy milyen szintű részvételt gondolnak elégségesnek ahhoz, hogy valaki tiltólistára kerüljön és emlékét kiradírozhassák a közterekről. Ugyanígy kérdéses, hogy egy összetett életút esetén – például Lukácsnál vagy Erdeinél – hogyan értékelhetőek a politikailag nagyon különböző életszakaszok – most mindkettejüket feketelistára tették. Még Pók Attila, az MTA háromfős javaslattevő bizottságának tagja is abszurdnak nevezte a feladatukat kijelölő törvényt. Mint mondta, nem tudja például, mit mondanának az ötvenes években nyilvánvalóan „önkényuralom működtetésében résztvevő Nagy Imréről”.

A XX. századi magyar értelmiség zöme, akik nem a külső vagy belső emigrációt választották, valamilyen formában kompromisszumot kötött egyik vagy másik önkényuralommal. A rendszer ideológiai megalapozásában közvetlen politikai funkció nélkül is szerepet játszhatott egy-egy csúcsértelmiségi, akár úgy is, hogy ezt a szerepet nem teljesen maga választotta. Kodály, Illyés vagy Németh László 1956 után a Kádár-rendszer hazai és nemzetközi elfogadtatásának fontos eszköze volt, a konszolidációs mítosz meghatározó kellékei voltak.

Kérdés, velük mit kezdene az MTA, hiszen most olyanokról is negatív véleményt mondtak, akik hozzájuk félig passzív módon voltak a rendszer eszközei. Részben ilyen volt Mező Imre, a Köztársaság téri ostrom áldozata, aki a ráruházott mártírszerep miatt kerülhetett be halála után az államszocialista panteonba. Zója, a hős szovjet partizánlány kommunista kultusza miatt lett most már hivatalosan is nemkívánatos. Úgy néz ki, hogy  politikai legendákban való hajdani szerepeltetés is elegendő a törvényen kívül helyezéshez. Ezzel az erővel a kommunista történelemkép más kiemelt figurái is önkényuralmivá avanzsálhatnának, Dózsa Györgytől Petőfi Sándorig.

Hogy az MTA szakmailag ennyire kétes döntéseket is bevállalt, azt jelzi, teljes emlékezeti formákról mondtak most ítéletet – ez azonban már jóval túlmegy azon az objektivista történetírói szerepen, ami abszolút módon, igen vagy nem jelleggel hoz megfellebbezhetetlen ítéletet. A törvény látszólag ez utóbbit várja el az akadémiától: a tényeket megvizsgálva alkosson megalapozott, „szakértői” véleményt.

Ez azonban a történészek többsége szerint lehetetlen. A hivatalos emlékezeti kánon kapcsán csak politikai alapú döntés születhet – hangsúlyozzák. Talán általában is, de különösen az olyan megosztó, mai identitáskérdésekkel is szorosan összefüggő témákban, mint a XX. századi magyar történelem.

Éppen ez az MTA állásfoglalásával szemben kritikus történészek legnagyobb problémája: véleményük szerint a politika valamiféle hamis szakmai legitimációval szeretné alátámasztani saját, alapvetően ideológiai döntéseit. Gyáni Gábor szerint ez „politikai gyávaság, ami a legrosszabb időkre emlékeztet”. A történészek számára pedig, mint mondja, katasztrófa. „Ha a szakma enged a politikai zsarolásnak és kiszolgálja a rendszert, könnyen a teljes hitelvesztés állapotába kerülhet”. Véleménye szerint az értelmiség ki van szolgáltatva egzisztenciálisan, „mindenki behúzza fülét-farkát, mert fél a retorzióktól”.

Gyáni úgy látja, hogy a bizottság összességében igyekezett megfelelni az MTA vezetése által közvetített politikai elvárásoknak. Olyan szöveget alkottak, amely alapján a nem javasolt kategóriába sorolhatók mindazok, akikkel a hatalomnak ez lehet a szándéka.

„Ki kellene próbálni legalább, hogy meddig lehet elmenni, nem szállni be ezekbe az ideológiai játszmákba. Ez kikezdi az ember hitelességét, de személyes identitását is” – fogalmazott a Kádár-rendszer dilemmáit megidéző módon a történész.