László
19 °C
26 °C

Az éhenhalást választottam volna

2013.05.09. 17:04
Bea 23 éves, nagyvárosi egyetemista, kiegyensúlyozott párkapcsolatban él, filmelméletet tanul, mindig jó jegyei voltak. Eddig több mint két évet töltött pszichiátriai intézményekben, 11 éves korában kezelték először. 17 évesen 166 centijéhez 29 kilóig fogyott, anorexiás volt, amiből mára kigyógyult, de borderline személyiségzavarát továbbra is kezelik. Többször próbálkozott öngyilkossággal, rendszeresen vagdosta a testét és hangulata bipolárisan hullámzik. Most jól van, ahogy tavasszal mindig, és úgy érzi, a betegségével hónapok óta jól tud együtt élni. Új sorozatunkban pszichiátriai betegek mesélnek történetükről.

Mi a legelső dolog, amire emlékszel, és amiről utólag azt gondolod, hogy a betegséghez köthető?

Nagyon nem voltam népszerű az iskolában, állandóan csúfoltak. A felnőttek azt mondták, nem voltam duci, de nagyon nagyon magas voltam, és fejlettebb, mint a társaim. Folyamatosan kaptam. Teljesen ki voltam rekesztve a közösségből.

Nyaranta napközis táborokba jártam általános iskola mellett, ami egész napos elfoglaltság, és 11 évesen összehaverkodtam egy másik iskolából három idősebb fiúval. Csak barátság volt, semmi rosszba nem vittek bele, de reggelente együtt mentünk a napközis táborba, meg délutántól estig is együtt voltunk még a környéken, és annyira összenőttünk, hogy az étkezéseken se nagyon vettünk részt. Így fogytam le három hét alatt nyolc kilót. Erre mindenki jött, hogy jaj de jó, hogy lefogytál, hogy mennyivel jobban nézel ki. Mindenki pozitívan erősített meg. Az anyám folyamatosan mondogatta, hogy nem jó irányba haladok, és miért nem eszem, de ez odáig fejlődött, hogy egyáltalán nem voltam hajlandó enni. Arra konkrétan emlékszem, hogy egy tál levest tett le elém, és nem voltam képes még hozzányúlni. Zokogtam, hogy nem ehetek, mert kövér vagyok és le kell fogynom. Anyám elsírta magát, és azt mondta, anorexiás vagyok. Elutasítottam az egészet, de ekkor kerültem először pszichiáterhez, és diagnosztizálták az anorexiát a testsúlyom alapján.

Hány kiló voltál?

163 centi és 42 kiló.

És előtte, amikor csúfoltak?

Előtte olyan 48 kiló voltam. Aztán éveken keresztül, 17 éves koromig azt csináltam, hogy ha bármilyen gondom volt az életben, elővettem egy fogyókúrát. Minden rosszra ez volt a megoldás. Ha egyedül éreztem magam, ha rossz jegyet kaptam, ha valami nem sikerült. És alapjáraton is nagyon rossz hangulatom volt. Mindig egyedül éreztem magam, mindig úgy éreztem, hogy egy ufó vagyok, hogy nem vagyok a többiek közé való.

16 éves voltam, amikor megfogadtam, hogy most már lefogyok, hogy tényleg lefogyok, és vissza se szedem. Akkor voltam a 166 centimhez 52 kiló, és áprilisra lefogytam 42 kilóra. Ekkor bekerültem pszichiátriára, mert három hétig nem ettem egy falatot sem. A kórházban felszedtem két kilót, és mindenki örült, de aztán tovább nem ment, sőt, újra kezdődött az egész. 38 kiló lettem. Akkor szondára tettek.

Emlékszel arra, hogy abban az időszakban milyen érezéseid voltak, amikor eléd raktak egy tál ételt?

Emlékszem, mert még ma is szenvedek az evéssel, vannak olyan időszakaim, amikor nem eszek semmit. A halálfélelemkor érzett rettegéshez tudnám hasonlítani. Voltam már életveszélyes állapotban, tehát tudom, hogy milyen az, ha valaki attól retteg, hogy meg fog halni. De inkább azt választottam volna, hogy éhen haljak, mint hogy megegyem azt a tál ételt. Pedig olyan éhes voltam, hogy ha láttam, hogy valaki eszik, akkor magától járt a szám, mintha rágnék. Csorgott a nyálam is. De tudtam mindig, hogy miért nem akarok enni.

Amikor negyvenkettő kiló voltam, a harmincnyolc volt a cél. Amikor elértem a harmincnyolcat, akkor harminchat, amikor elértem a harminchatot, akkor harminckettő, onnan meg huszonnyolc, de aztán azt már nem értem el. Huszonkilencnél megálltam.

Akkor mi történt?  Minek a hatására fordult meg a folyamat?

Ez pont egy sikertelen kórházi kezelés után volt, otthon voltam, és megint egy háromhetes koplaláson voltam túl. Feküdtem, nem álltam szóba senkivel, a saját szüleimmel sem, nem jártam iskolába, nem is tudtam volna. Vártam, hogy meghaljak. Ahhoz gyáva voltam, hogy tettlegesen megöljem magam, de abban biztos voltam, hogy éhen fogok halni. Korábban és azóta is volt öngyilkossági kísérletem, legutóbb két éve, de mind olyan volt, hogy végül kihánytam sugárban, amit beszedtem, vagy kihívták a mentőt. Ekkor viszont, amikor otthon feküdtem, akkor éhen akartam halni. Iszonyatosan mérges voltam magamra, hogy nem fogyok, nem tudom megszámolni, hányszor álltam rá egy nap a mérlegre, de nem ment lejjebb a súlyom.

Mit tud csinálni egy 166 centis ember 29 kilósan? Volt erőd tisztálkodni vagy vécére menni például?

Az ivással is fóbiám volt, mert ha iszom, akkor megnő a hasam. Ezért azt is limitáltam, hogy mennyit iszom, így vécére is keveset jártam. Feküdtem és olvastam, de arra sem nagyon tudtam figyelni. Felhívott egy barátnőm, már annyira dühös voltam magamra, hogy felvettem neki a telefont, és elhívott beülni valahova és beszélgetni. Elmentem, és az, hogy kimozdultam, beszélgettem vele, valahogy ez az élmény visszaadta azt, hogy talán érdemes élni. Elkezdtem visszatáplálni magam. Először csak gyümölcslevet ittam, de már attól is hízni kezdtem, annyira le volt épülve a szervezetem. Aztán bébiételeket ettem, meg joghurtot, szépen lassan, óvatosan 38 kilóra felment a súlyom, és azt tartottam évekig. Azzal tudtam iskolába járni.

A családodat eddig szinte nem is említetted.

Elég érdekes családom van. Ez a nehezebb része a dolognak. Van egy 11 évvel idősebb bátyám, akivel soha nem éltem együtt, ő a nagyival élt. 11 éves voltam, amikor a nagymamám meghalt, akivel én is nagyon sokat voltam együtt. Anyukámnak és apukámnak amióta élek, nem volt jó a viszonya. Előtte nem tudom, milyen volt, nem tudom, miért vállaltak be még egy gyereket, de azt tudom anyukámtól, hogy véletlen gyerek vagyok. Amikor egészen kicsi voltam, apukámmal volt jobb a viszonyom, vele jártam játszótérre és sétálni. De aztán csak a munka volt neki, és otthon csak számítógépezett. Semmi mást. Elszigetelődtünk egymástól. 12 éves voltam, amikor bekötötték hozzánk az internetet, és anyukám elkezdett csetelni. És anyukám nagyon megbízott bennem, volt is miért, mert nem az az ember voltam, aki hazudozott, vagy nem járt haza. Elmondta nekem, hogy félrelép.

12 éves voltál ekkor?

Igen. Apukám éjszaka dolgozott, és arra kért anyukám, hogy üljek a telefon mellett, és ha apukám éjszaka telefonál, amíg anyám haza nem ér, akkor azt kellett mondani, hogy anyu alszik. Ez általános iskola mellett két évig így ment. Aztán apám rájött. Anyukám válni szeretett volna, és apámnak emiatt nagyon nehéz időszaka következett. Annyira, hogy anyám nem merte többé felhozni, hogy váljanak el.

A környezeted, az iskolatársaid, barátaid tudnak a helyzetedről?

A gimnáziumban össze-vissza hazudoztam, hogy miért vagyok kórházban. Ki volt találva a sztori, hogy felszívódási zavarom van, ezért vagyok ennyire sovány, és hogy vidéken vagyok ismerős dokinál, ezért nem tudnak meglátogatni. Most az egyetemen összesen ketten tudják. A kívülállók általában olyanokat mondtak anyámnak, hogy miért nem vág engem jól pofon, meg jól meg kell tömni, meg hogy miért nem főz olyan ételeket, amit szeretek, akkor biztos ennék. Meg hogy mi az, hogy nem vagyok képes bemenni az iskolába, ha ez az egyetlen dolgom.

A borderline-nal foglalkozó szakirodalom azt írja, hogy a betegséggel küzdők nagy arányban valamilyen komoly trauma áldozatai, például fizikai vagy nemi erőszak elszenvedői. Veled történt ilyen?

12 éves voltam, én is elkezdtem csetelni és chat.hu-n megismerkedtem egy sráccal, akivel nagyon sokat, minden nap beszélgettünk. 21 éves volt akkor. Telefonon is nagyon sokat beszéltünk. Belézúgtam. Mondogatta, hogy találkozzunk, de eleinte mondtam, hogy nem, mert valahogy éreztem, hogy nem kellene. Tavaszi szünetben aztán beadtam a derekam. Kőbányán lakott, oda mentem, beszélgettünk, sétáltunk, aztán mondta, hogy ugorjak fel egy üdítőre. Én meg felugrottam a sok eszemmel. Nem tudom. Megtörtént. Nem tudtam ellenkezni. Ismerte a bátyámat, és megfenyegetett, hogy ha bárkinek szólok, akkor a bátyám fogja bánni. Nem szóltam senkinek 19 éves koromig. Anyukámnak mondtam el először.

A borderline személyiségzavart és a bipoláris zavart néha nehéz elkülöníteni egymástól, és az is előfordul, hogy együtt jár a két betegség, mint a te esetedben. A személyes kapcsolataidat hogyan befolyásolja ez az együttállás?

Nehéz kapcsolatban lennem. Az alapja ennek az, hogy a saját érzelmeimet, és mások felém irányuló érzéseit sem tudom kezelni. Benne voltam például egy kapcsolatban, és nagyon szerettem a fiút, de neki nem hittem el, hogy ő is szeret, pedig mindenki mondta, és ő is. Utólag tudom, hogy szeretett, de nem tudtam neki elhinni, ezért állandóan sírtam, őrlődtem, őrjöngtem.

Tavasszal mindig nagyon feldobott vagyok, nagyon boldog, bulizni megyek, onnan másik buliba, ilyenkor nehéz benne maradni egy kapcsolatban, mert ezzel összejövök, azzal összejövök, és amikor ennek az időszaknak vége van, akkor ősszel pont a másik fele. Ilyenkor jön a gödör, hogy engem nem szeret senki, ha valaki azt mondja, hogy szeret, akkor azt gondolom, hogy csak sajnálatból mondja. Ilyenkor ütöm, verem magam, hogy miért nem vagyok elég jó. Megvágom magam pengével, vagy bármivel, ami nálam van és alkalmas rá.

Mit érzel, amikor megvágod magad?

Megnyugtatom magam. Mondtam is a pszichiáteremnek, hogy azt érzem olyankor, annyira görcsölök, annyira feszült vagyok, hogy sírni sem tudok.  De ha megvágom magam, és látom, hogy folyik a vérem, akkor kijön az a sok feszültség, ami a könnyeimmel jönne ki. Kiáramlik a rengeteg feszültség, a rengeteg rossz. De persze ezzel nem azt mondom, hogy utána jó kedvem lesz, és körbetáncolom a szobát.

Most tavasz van. Nem ismerjük egymást, és ha nem tudom, akkor biztosan nem tűnik fel, hogy bármilyen betegséggel küzdenél.

Van egy stabil kapcsolatom. Másrészt nemrég állították be a gyógyszereim, és azt érzem, hogy ezekkel úgy-ahogy működni tudok. Egy hangulatjavítót és egy hangulatstabilizálót szedek, és ha nem tudok aludni, akkor nyugtatót. Most feldobódtam, és energikusabb vagyok, mint amilyen szoktam lenni az év többi szakaszában, de nincs az, hogy egyik buliból a másikba járnék. Gyógyszer nélkül viszont teljesen alkalmatlan vagyok mindenre. Télen bekerültem a kórházba, mert az előző gyógyszertől meghíztam 65 kilóra, és kezdtem visszaesni az anorexiába. Letettem a gyógyszert, mert tudtam, hogy attól híztam meg, és nagyon mély depresszióba estem, nem bírtam gondoskodni magamról.

A szüleiddel laksz. Ilyenkor ők hogy tudnak neked segíteni, hogy tudnak együtt élni a betegségeddel?

Ameddig nem értem el azt a 29 kilós súlyt, addig apukám azt mondta, hogy ezt az egészet feltűnési viszketegségből csinálom, nem vette komolyan. Aztán már megértette, és azóta, ha rosszul vagyok, és otthon vagyok, akkor próbálnak segíteni, odáig is elmennek, hogy megfürdetnek, megmossák a hajam, ha kell. De sok feszültség van belőle, például ha a borderline-ból kifolyólag dührohamaim vannak. A barátom sokat tud segíteni, nagyon nyugodt személyiség, soha egy hangos szó nem volt köztünk, sokat beszélgetünk, segít abban is, hogy ne kapjak dührohamot, ha nagyon feszült vagyok. Nehéz ezzel együtt élni.

Az anorexiáról, depresszióról több információja van egy átlagembernek, mint a bipoláris zavarról. A te életedben hogy vannak a betegséggel járó mániás, hipomán és depressziós szakaszok?

Van a depressziós fázis, amit valószínűleg mindenki ismer. Általában augusztus végén kezd rossz kedvem lenni. Rettegek tőle, hogy ez jönni fog, és emiatt ez egy öngerjesztő folyamat, nem így kellene hozzáállni. Talán majd most nem így fogok. De nehéz. A nyaram azzal telik általában, hogy próbálom magam az augusztusra felkészíteni.

A mániás fázis nekem ritkán van, a hipomán van sűrűbben, tavasztól pár hónapig, amikor nagyon jó kedvem van, gyorsan beszélek, csapongok és alig alszom – van, hogy csak napi 2-3 órát. Voltak olyan tavaszok, amiket úgy csináltam végig, hogy buliból suliba, onnan haverokkal találkoztam, onnan megint buli, aztán valamikor közben tanultam is. Gond nélkül minden belefért az időmbe, nyilván, mert alig aludtam.

Ezekben az időszakban tudatában vagy annak, hogy ez a klassz időszak a betegség tünete?

Nem, olyankor azt érzem, hogy nagyon jól vagyok. Ellenkezem az orvossal, hogy ne adjon gyógyszert, mert jól vagyok.

A gyógyszer viszont karbantartja az állapotodat.

Nem szünteti meg a tüneteket, de lecsökkenti az ingadozásokat. A depresszió ilyenkor inkább depresszív hangulat, ami bárkinél előfordul, a hipomán fázis sem úgy néz ki, hogy elrohanok bulizni, megiszom fél liter vodkát, és melltartóban táncolok az asztalon, hanem jó kedvem van, végzem a dolgom.

Mi történik a kórházi kezelések alatt?

Ezt kórháza válogatja. Eddig összesen nyolc alkalommal feküdtem pszichiátrián, összesen két évnél is többet. Voltam olyan kórházban, ahol annyi volt a kezelés, hogy este hozzám vágták a gyógyszereket. Viszont a SOTÉ-n például naponta több alkalommal foglalkozás van, pszichoterápia, mozgáskommunikáció, kreatív csoport is.

Amikor nem vagy kórházban, milyen gyakran jársz orvoshoz?

Amíg jó állapotban vagyok, mint most, akkor kéthetente egyszer járok. Ha rosszabbul, akkor hetente. Legutóbb februárban voltam kórházban, amikor beállították a gyógyszert és azóta jól vagyok. Nem vágtam meg magam, nem is fogyókúráztam.

Mik a terveid az iskolával és azután?

Egyéni tanrendben tanulok, ha minden jól megy, másfél év múlva végzek a filmszakkal. Utána forgatásokon szeretnék dolgozni, gyakorlatilag mindegy, hogy mit, de legjobban a forgatókönyvírás és a rendezés érdekel. Hobbiszinten pedig testékszereket szeretnék szúrni. Már ki is néztem az ehhez szükséges OKJ-s tanfolyamot. Stabil párkapcsolatot is szeretnék, és bár az elkövetkező öt évben biztos nem akarok gyereket, utána igen. Nem egy focicsapatot, de egyet-kettőt mindenképp.

Az interjú Bea pszichiáterének tudomásával és támogatásával készült.