A tartótiszt banalitása

Először szólal meg arcát is vállalva volt III/III-as tiszt a vásznon Varga Ágota tegnap bemutatott A tartótiszt című dokumentumfilmjében. A tartótiszteket, a részben áldozatként is láttatható ügynökökkel szembeállítva a mai közbeszéd az állambiztonsági konspirációk valós felelőseiként szokta megjeleníteni. A közgondolkodás szerint fontos tulajdonságuk, hogy láthatatlanok és elszámoltathatatlanok, ezzel is alátámasztva az elmaradt rendszerváltás mítoszát és a valós történelmi igazságtétel lehetetlenségét.

Varga Ágota vagy másfél évig dolgozott azon, hogy kamerája elé álljon egy, az egyes alosztálynál, vagyis az egyházi elhárítás területén dolgozó egykori tiszt. A film bemutatásával így most testet ölt a figura egyik megformálója, azonban azzal, hogy hús-vér lényként áll a néző elé, rögtön el is veszíti démoni erejét és inkább banalitásával tűnik ki. Bár lehet tiszteletreméltónak nevezni, hogy múltjával együtt vállalja a nyilvánosságot és ráadásként a hozzátartozó korabeli megfigyeltekkel, papokkal, püspökökkel való személyes találkozást, a szembenézés, bár valóban drámai, nem hozza, nem hozhatja el a katarzist. A film viszont talán éppen emiatt és így nyújt hiteles társadalomábrázolást.

A klerikális reakció ellen

Az egyházi terület egyébként az állambiztonság egyik sikerágazatának számított, aminek eredményét a papok, püspökök és más klerikusok nagy számban való beszervezése, kompromittálása, meghurcolása jelentette, azóta sem begyógyult sebeket ejtve a szisztematikus múltfeltárást elmulasztó egyházakban. A filmben név nélkül szereplő tartótiszt huszonhárom évvel a rendszerváltás után szakmai büszkeséggel, helyenként némi nosztalgiával idézi fel a hatóság munkáját a „klerikális reakció elleni harcban”, miközben ismerteti a beépülés, az ügynökök kézben tartásának és összességében az egyházi ügyek kontrollálásának fogásait.

A film egyik rétege erről szól, betekintést enged az államszocialista elhárítás világába és az apparátus gondolkodásmódjába. A tartótiszt felidézi az ügynökökkel való találkozók és az információcsere trükkjeit. Megtudjuk például, hogy az utasítások és jelentések nyilvános helyeken történő átadására előszeretettel használták a Film-Színház-Muzsika átfazonírozott példányait, ahogy felidéződnek az ügynökök zsarolhatóságának leggyakoribb körülményei a homoszexuális kapcsolattól a csempészügyeken át az útlevélkérdésig.

Bár ezek a technikák, melyeket más oldalról megmutatott korábban Papp Gábor Zsigmond Az ügynök élete című, korabeli belügyi oktatófilmeket felhasználó dokumentumfilmje is, kézzelfoghatóvá teszik a beszervezéseket, a film igazi érdekessége nem itt van. Sokkal inkább abban, ahogyan a volt tartótiszt beszél a múltról és benne saját szerepéről.

Szép munka volt

A technikai fogások felidézése is egyfajta szikár önfelmentő stratégia. A volt tartótiszt szavai szerint nem kívánja sem letagadni, sem megszépíteni a múltat. Ámbátor nagyon sok mindent elhallgat; a technikai részletek felidézése is talán ezt az űrt hivatott betölteni. Néhol már-már komikusan kerüli az önmagával való morális szembenézést, pusztán azt hangsúlyozza, hogy a rendszerváltással lezárult egy szakasz, hogy korábban más szabályok voltak érvényesek. „Kész.” „Ez van.” – jelzi, hogy minderről nem lehet többet mondani.

Visszaemlékezéseiben a korabeli énjét elkötelezett, rendszerhű kommunistának írja le, hangoztatja, hogy ez egy élvezhető, szép munka volt és utólag sincsen lelkiismeret-furdalása. Most is értékeli az akkori szakmai teljesítményt, „ügyes húzás volt”, jegyzi meg egy plébánossal készült iskolai álinterjúról, mely valójában az állambiztonság számára nyújtott a célszemélyről kiegészítő információkat.

Miközben a saját múltját vállaló embert igyekszik alakítani, a nézőben sokkal inkább egy meghasadt személyiség benyomását kelti, aki képtelen saját szerepének utólagos átgondolására. Talán legbizarrabb az a velejéig ambivalens viszony, ami a megfigyelt és az ügynöki szerepre kényszerített, sokszor magukkal is meghasonlott papokhoz fűzte. Egyikükről megjegyzi, hogy nagyon tisztelte, mert remek ember volt, jó pap és egyúttal jó kapcsolati személy.

Rejtélyes a tiszttartót a megbecsült ügynökeihez kapcsoló vonzódás pszichológiája. Fiatalon maga is papnak készült, akit aztán egyházi csalódásai tántorítottak el a lelkészi hivatástól. Ma is gyakran énekel egyházi énekeket, hiszen „sokat megtanult a munkája során”, mondja. De nem ugyanazzal a tartalommal, veti közbe a rendező. „Nem, de mégis olyan jó érzés.”

Egyfajta melegséget érzek

Az igazán drámai a film második fele, amikor a volt III/III-as három, általa figyeltetett egyházi személyt keres fel. A rendező által megszervezett találkozók tiszttartó és megfigyelt között a fatálisan különböző perspektívák miatt helyenként már egészen az abszurdba hajlanak. „Most egyfajta melegséget érzek, hogy így harminc év után visszatérek ide, higgye el, élmény volt itt állambiztonsági órákat tartani a növendékeknek” – mondja Reisz Pálnak, az esztergomi ferences gimnázium egykori igazgatójának.

A közbevetésre, hogy volt növendék, akit öngyilkosságba kergetett a III/III., a válasz valami olyasmi, hogy „hát igen, ez elképzelhető, de amennyiben az egyház nem lépett át bizonyos kereteket, a tolerancia megvolt”, majd búcsúzóul bizarr történelmi áthallásokat keltve megkérdezi az atyát, hogy „ha valami gond van, önt itt meg lehet találni, ugye?”. A film ezen a ponton már határozottan emlékeztet Almási Tamás 1991-es Ítéletlenül című dokumentumfilmjére, melyben a kistarcsai internálótáborban találkozik évtizedek után tizenkét volt cellatárs és ávós smasszerük – utóbbi egyszerűen nem érti, miért nem nosztalgiáznak vele együtt töltött ifjúkorukról a hajdani rabok.

Eközben Varga Ágota filmjének narratívája mégis valamiféle részleges erkölcsi belátás körvonalazódását sejteti. A film utolsó interjúrészletében a címszereplő arra jut, hogy - mivel az akkori politikai ideológia „megalapozatlan volt” - az egész munkája „teljesen felesleges volt”. És bár a film egyik visszatérő képi motívuma egy keresztút, a tartótiszt magatartása ugyanúgy nem nevezhető valódi passiójárásnak, ahogy érdemi szembenézésnek sem. Ha már nagy szavak, akkor Hannah Arendttől lehetne inkább idézni a gonosz banalitásának fogalmát.

Az A tartótiszt egyik erénye viszont éppen az, hogy óvatosan bánik a nagy szavakkal és nem kíván egyértelmű ítéletet alkotni. A karakter talán nem is lenne alkalmas erre – naiv vagy éppenséggel ál-naiv alapmagatartása, összességében mégiscsak vergődésnek tetsző tárgyilagossága, szakmai hencegésbe oltott vaksága nem ad lehetőséget sem a katartikus megbocsátásra, sem a démonizálható gonosz megtestesítésére.

Kibeszélés és ítélkezés

A filmet követő kerekasztal beszélgetésen Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát is azt emelte ki, hogy a tartótiszt vallomása ismét azt szemléltette, semmi sem fekete-fehér. „Vannak, akik visszatekintve ítélkezni akarnak, mások nosztalgiáznak és vannak, akik kifejezetten megszerették a tartótisztjüket" – idézte fel.

Az ügynökkérdés elmaradt egyházi tisztázását az apát nem pusztán egyházi, hanem össztársadalmi problémának látja. Mások, így a filmben is szereplő Reisz Pál a beszélgetésen azt az álláspontot képviselte, hogy a múlttal való szembenézésre való felszólítások valójában nem az egyház megtisztulását, hanem lejáratását szolgálják, míg véleménye szerint még a megalkuvó egyházi személyek és a békepapok is „hitvallóként” pozitív erkölcsi célokat szolgáltak, ha természetesen nem is hibátlanul.

Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója szerint kevés szó esik a papság zöméről, becslése szerint úgy 80 százalékáról, akik azzal, hogy nem voltak sem kimondottan meghurcoltak, sem kollaboránsok, „két urat szolgálók”, életben tudták tartani az egyházat.

Balás Béla kaposvári megyés püspök, a film egyik szereplőjének záró szavai szerint nem segít okvetlenül sem a kibeszélés, sem a szembesítés. „Ki kell törni ebből az ördögi csapdából, mert ennek egyébként soha nem lesz vége” – mondta a történelmi igazságszolgáltatásról a papként évtizedeken keresztül figyeltetett püspök.