Magdolna, Léna
17 °C
30 °C

Megjelentek a kamerák, követtek az autók

2013.05.30. 20:02
Krisztián 22 éves, másodéves gépészmérnök hallgató, négyes fölötti az átlaga, és fél éve boldog párkapcsolatban él. Másfél évvel ezelőtt elkezdte azt érezni, hogy kamerák veszik körül, autók követik és a tévé reklámokon, filmeken keresztül üzen neki. Később meg volt győződve arról, hogy űrlények irányítják, máskor pedig arról, hogy egy online valóságshow főszereplője, és a nézők fogadásokat tesznek arra, hogy le mer-e ugrani a ház tetejéről. Skizofréniával kezelik, de nem szed gyógyszert, és kiválóan együtt él képzeteivel. Interjúsorozatunkban pszichiátriai betegek beszélnek, Bea és Anna után Krisztián a harmadik.

Úgy kezdődött, hogy azt érezted, megfigyelnek. Mi volt konkrétan az első megfigyelős élményed?

Krisztián: 14-15 éves korom óta drogoztam, füvet, dizájner drogokat is, és elszaladt velem a ló. Folyamatosan és sokat drogoztam, a napomból négy-ötórát széjjel voltam. Közben összejártam a volt barátnőmmel, de már csak testileg voltunk együtt, és másfél éve decemberben közölte, hogy neki ez így nem megy. Ugyanabban a hónapban meghalt a nagymamám. Ezután kezdtem azt gondolni, hogy megfigyelnek, követnek, és kamerák vannak mindenhol. Volt egy-két autó, ami feltűnt, hogy többször elment mellettem, és biztos voltam benne, hogy követ.

Felmerült benned esetleg az is, hogy amiket látsz, azokat csak te érzékeled?

Van erre egy mondás, hogy a bolond nem tudja magáról, hogy bolond. Azt éltem meg, hogy a világ változott meg. A pszichózisnak az a trükkje, hogy közben fel sem merül bennem, hogy én változtam meg. Autók amúgy is vannak az utcán, és ha utólag racionálisan meg akarom magyarázni, akkor lehet, hogy épp ugyanarra ment munkába és hazafelé az általam megjegyzett rendszámú autós, mint én.

Aztán megjelentek a kamerák, és azt gondoltam, lehallgatják a telefont. Nem tudom, hogy voltak-e kamerák, de az volt az érzésem, hogy be van kamerázva a lakás, hogy tudják, merre megyek, mit csinálok, hogy a rádió és a tévé nekem címez üzeneteket, a reklám nekem szól.

A skizofréniával foglalkozó szakirodalom azt írja, a téveszmék mellett gyakoriak az érzékcsalódások, hallucinációk is. Láttad is a kamerákat?

Kerestem a kamerákat, de soha nem találtam meg őket. Úgy kerültem bele a pszichózisba, hogy jártas voltam az elektronikában, a modern technológiákban, így tudtam, hogy az eszköznek fizikailag nem is kell a közelemben lennie. Lehet egy távoli radar is. Arra is gondoltam, hogy hanghullámokkal követik a mozgásomat, ezért beborítottam magam egy lepedővel, és össze-vissza mozogtam a lakásban, és úgy pakoltam a dolgaimat, hogy ne tűnjön fel, mit hová teszek, mit tűntetek el.

Az első tünetek éppen egy vizsgaidőszak kezdetére estek nálad. Mi lett az egyetemmel?

Összességében csak fél év maradt ki a tanulmányaimból. Nagyon felerősödtek a tünetek, és elkezdtem gyártani az ilyen-olyan elméleteket arra, hogy megmagyarázzam a megváltozott világot. Az ufókig jutottam. Sose láttam űrlényt, sose láttam kamerát, sose láttam késsel rohangáló embereket, akik engem üldöznek, de megéltem ezeket.

Egy egész éves rettegés ez a történet. Egy hónappal az egész kezdete után kerültem kórházba, ami nem sokat segített. Gyógyszereket kaptam, de nem éreztem, hogy nagyon sokat foglalkoznának velem. A kórházat ráadásul nem kórházként éltem meg, hanem egy globális játék részeként. Azt gondoltam, hogy Budapest kerületenként fel vannak osztva, és minden kerületet egy ország finanszíroz, például a 16. kerületet az Egyesült Államok, és az a cél, hogy a kerületek minél több pénzt összeszedjenek úgy, hogy nincs szabály. Bűnözéssel, technológiákkal, kereskedelemmel, bárhogy. A játék részének éreztem a kórházat is. Egy hónapig voltam bent.

A második héten hazaengedtek hétvégére, akkor azt gondoltam, hogy egy online valóságshow főszereplője vagyok, és az emberek engem néznek a kamerákon keresztül, és fogadásokat tesznek, hogy valamit megteszek-e vagy sem. Mivel azt is gondoltam, hogy a show-ból befolyt pénzt jótékonyságra fordítják, ha nem lett volna olyan nagy hó, akkor simán leugrottam volna emiatt a ház tetejéről. Nem azért, mert meg akartam ölni magam, hanem az internetes műsor miatt, aminek a jótékonyság volt a célja, és hogy szórakoztassam az embereket.

A skizofréniáról azt is írják, hogy a betegek 15-20 százalékánál öngyilkosság a halál oka. Volt ilyen gondolatod?

Volt ilyen gondolatom, de soha nem tettem semmi ilyesmit. Valószínűleg ez a személyiségemből fakad. És aki meg is teszi, feltehetően azért teszi, mert úgy éli meg, hogy ki van taszítva.

Krisztián verse

Bilincsbe vernek minket a dogmák,
hisz nem vagyunk többek mint szolgák.
Nem tehetsz mást mint menekülsz,
segéd anyagot használsz kábszerül.
Láncra verve szárnyal lelked legbelül,
addig míg készleted ki nem merül.
Az extázis alatt érzed magad szabadnak,
holott ilyenkor vagy a legnagyobb rab.

És olyan előfordult, hogy másokra veszélyes voltál?

Nem. Ha nagyon őszinte vagyok, akkor volt olyan, hogy megfordult a fejemben, hogy móresre tanítsak valakit egy vascsővel, de soha semmilyen erőszakos cselekményem nem volt. Tőlem ez idegen lett volna. Nem ártok másoknak. Ennek az állapotnak a középpontjában a rettegés áll. Folyamatosan azon rettegtem, hogy a családomnak, a szeretteimnek baja esik vagy velem történik valami. Aludni sem tudtam, rémálmok gyötörtek. Rettegtem az éjszakáktól is.

A történetek, a tévképzetek milyen gyorsan változtak a pszichózis időszaka alatt?

Sokfélét éreztem, például hogy a gondolataimat olvassák, vagy hogy a gondolataimmal befolyásolhatom a világ folyását. Gyorsan változtak a történetek, és nagyon erős kohézió nem volt bennük. A környezet reakciói is változtatták őket. A környezetemben elkezdték érzékelni, hogy valami megváltozott velem. Viszont amikor én bármilyen információt mondtam nekik a történeteimről, vagy a magam módján segítséget kértem, akkor nem értették, mert nem élték át, amit én igen. És frusztrálta őket ez a helyzet, idegesek lettek. Én meg mindent magamra vettem, és úgy éreztem, hogy miattam mérgesek. Így nagyon hamar bezárkóztam, nem mondtam senkinek semmit.

Gyerekkorodban, vagy 21 éves korod előtt bármikor volt bármilyen tüneted, ami a skizofréniára utalt volna?

Nem. Nagyon jó gyerekkorom volt, nem is cserélném el. Egy rossz emlékem van, hogy az első általánosból elhoztak, mert az osztályfőnök nem volt jó fej, és otthon kiakadtam, hogy nem vagyok jó semmire, és engem senki sem szeret. Mindezt hétévesen. A másik általános iskolában egy nagyon jó osztályfőnököt kaptam, de mivel új gyerek voltam, és nagyon vékony, rendszeresen megvertek. A mai napig van egy emlékem, amit nem tudok elfelejteni, amikor egy nagy legósdobozba löktek – amit a sors iróniájaként az én családom adott az iskolának, hogy legyen több játék -, és álltak körülöttem többen, és mindig visszalöktek, amikor próbáltam kijönni. Aztán kungfuzni kezdtem, és talajtornáztam, tájfutottam is, a sportok nagyon sokat adtak, az önbecsülésemnek és a fizikumomnak is.

17 éves voltam, amikor szétváltak a szüleim. Előtte egy évet cserediákként Amerikában töltöttem, így nem láttam a folyamatot, csak az eredményét, és arra értem haza, hogy szétköltöztek. Derült égből villámcsapás volt.

De most nagyon rendben van a családom. Amikor rosszabbul lettem, apám hazaköltözött. Eddig sem lakott messze, és az otthoni légkör előtte sem volt rossz, de az elmúlt másfél évben teljesen átformálódott. Mostanra kőbe vésődött, hogy bármi is történjék, mi egy család vagyunk. És tudunk számítani a másikra.

Azelőtt nem számíthattál a szüleidre?

Akkor most visszakérdezek. Az olvasók gondolkodjanak el, hogy egy átlagos hónapban hányszor beszélgetnek a családtagjaikkal. De nem úgy, hogy kaja kell vagy cipő kell vagy pénz kell, hanem úgy tényleg. Ebben mi tudtunk változni.

Az interjú elején mondtad, hogy még most is látod a téged követő autókat. Ez azt jelenti, hogy a tünetek megmaradtak?

Ezzel a mai napig küzdök. Ha megyek az utcán, és meglátok egy reklámot vagy egy rendszámot, amiből egy mondatot tudok képezni, vagy a jeleknek jelentéseket adok, és magamra is vonatkoztatom. Mindig is érdekelt a pszichológia, személyiségfejlesztéssel, testbeszéddel, autodidakta pszichológiával sokat foglalkoztam, mert MLM-cégeknél voltam üzletkötő. Ezt az irracionális helyzetet egy racionális módszerrel próbálom helyre rakni. A jelek most is nekem szólnak, de átalakítottam a jelentéseket. Azért szólnak nekem, mert segíteni akarnak. Másfél éve még a bűneimet akarták megtorolni.

Most már csak kéthetente járok pszichiáterhez, de egy évig hetente jártam. A pszichiáterem azt mondta, hogy éppen azt találtam ki magamnak, amit ők tanítanak kognitív eszközként a skizofrén betegeknek. Tudatosan cserélek jeleket abban a jelrendszerben, amit érzékelek. Például korábban az L betűt mindig a lúzer szóval azonosítottam. Például láttam egy rendszámot, amiben az L volt, akkor azt gondoltam, hogy lúzer vagyok. Baromi rossz érzés volt, hogy napjában öt-hatszázszor láttam azt, hogy lúzer, vesztes. De most az L-t kicseréltem arra, hogy large, vagyis nagy. Így legalább annyira építő, hogy napjában öt-hatszázszor látom azt, hogy nagyszerű, nagy, győztes vagyok.

Hogy látod magad az elkövetkező pár évben?

A mesterképzést az egyetemen mindenképp szeretném elvégezni, és PhD-ben is gondolkozom. A röghöz kötés miatt nem biztos, hogy itthon maradok. De szeretnék vállalkozásba is fogni, a tudomány és pénzügyi terület határán szeretnék valamivel foglalkozni. Azért szeretnék saját vállalkozást, mert nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy visszautasítanak csak azért, mert visszaellenőrzik, hogy mi van velem. Sérülékenyek, támadhatóak vagyunk mindannyian, akiknek ilyesmi van a múltjában.

Az interjú Krisztián pszichiáterének tudomásával és támogatásával készült.