Péter, Pál
14 °C
30 °C

Csak annyi az álmom, hogy éljek

2013.06.12. 11:55
András 22 éves, érettségi óta küzd pánikbetegségével, folyamatos szorongása és depressziója miatt az elmúlt négy évben csak pár hónapot tudott dolgozni. Szorongása eleinte csak az autóvezetésre korlátozódott, aztán a boltokba is képtelen volt bemenni, és végül egy évre bezárkózott a szobájába. Szüleivel egyáltalán nem tartja a kapcsolatot, az elmúlt négy hónapban sokkal jobban van, újra vezet, vásárol és képes kávézni a barátaival. Interjúsorozatunkban pszichiátriai betegek beszélnek, Bea, Anna és Krisztián után András a negyedik.

Index: Mi egy tipikus, mindennapi helyzet, amit egy súlyos szorongással küzdő embernek meg kell élnie?

András: Egy csomó olyan szituáció van az életben, amiről az emberek nem tudják, nekünk miért nehéz, miért viselkedünk másként. Például egy boltban. Ha rosszul leszek egy ruhaboltban, bevonulok egy sarokba, összehúzódom, kutatni kezdek a táskámban, mert innom kell vagy nyugtatót keresek, a biztonsági őrben biztosan az merül fel, hogy eltettem valamit. Feszült is vagyok ilyenkor, és ez tovább erősíti azt a képet, hogy lopok.

Ilyenkor hirtelen jön egy érzés, hogy végem van, szétmegyek belülről, annyi erőm sincs, hogy odébb tegyek egy fűszálat, és érzem, hogy vége. Rosszul vagyok. Az lenne a jó, ha képben lennének az emberek, és nem kellene ezt az egészet szégyellni. Hogy a szorongásos betegek képesek legyenek szégyenérzet nélkül útnak indulni, hogy ne kelljen rettegni, hogy mit szólnak. A szorongásos betegek nagyon tudnak félni.

Hogyan kezdődött a betegséged?

Pánikbetegség a diagnózisom, de szerintem generalizált szorongásom van. A pánikbetegségnek az a lényege, hogy rohamokban rosszullétek jelentkeznek, de két roham között az alany jól van. Nálam úgy kezdődött, hogy utaztam haza Kaposvárra, és az autópályán, vezetés közben kaptam egy pánikrohamot. Az M1/M7 szakaszon, elsötétült a kép, kapkodtam a levegőt, azt hittem, hogy szívinfarktusom van. Fogalmam sem volt, mi történik velem, egyáltalán nem uraltam a testemet, olyan érzés volt, mintha háromszázzal verne a szívem. Valahogy kijutottam a leállósávba, ott tértem magamhoz. Órákig ültem, aztán felhívtam egy barátomat, hogy segítsen rajtam. Üldögéltünk ott, és aztán egyszer csak úgy éreztem magam, mintha mi sem történt volna, és mentem tovább.

A következő ilyen roham pár napra az első után érkezett, és abban már benne is maradtam. Három napig ki sem tudtam jönni a szobámból. Aztán az egész valahogy lassan beférkőzött az egész életembe. Az elején a szorongás csak a vezetéshez és az autópályához tapadt. Vonattal például tudtam közlekedni. A villamost viszont nem bírtam, szó szerint volt olyan, hogy leájultam róla.

A családod hogy tudott segíteni neked, amikor kialakult a betegséged?

Senkivel nem tartom a kapcsolatot. Dióhéjban az történt, hogy 2003-ban elváltak a szüleim, és anyámnak lett 2006-ban egy párkapcsolata egy külföldről éppen hogy hazaköltöző férfival. Előtte a szüleim soha nem veszekedtek, soha nem verekedtek, de nem kommunikáltak egymással, és amennyire tudom, nem is szexeltek. Nem volt köztük semmit. Anyám azért ment hozzá apámhoz, mert terhes lett velem. Tinédzserként nem volt igazán jó a kapcsolatom az anyámmal, arra korlátozódott, hogy adjon enni, adjon zsebpénzt, ne jöjjön be a szobámba és hagyjon békén. Amikor lett ez a párkapcsolata, átmenetileg jobb lett a viszonyunk, de aztán teljesen behülyítette ez az új férfi. Anyám labilis személyiség, ez a férfi pedig pénz nélkül érkezett haza, és először albérletben lakott, aztán hozzánk költözött, és nekem mennem kellett.

De miért? Zavartad édesanyád új barátját? Vagy téged zavart ez a helyzet?

Mindenkit zavart ez a helyzet. Ráadásul anyám akkoriban teljesen kifordult önmagából. Mindig úgy nézett ki, mintha ki lenne sírva a szeme, antidepresszánsokon élt. És abban a szituációban találtam magam – és ezt nem szeretném ennél jobban részletezni –, hogy nevelőintézetbe akart engem küldeni. Végül a nagymamám mentette meg az életemet, anyám anyja, magához vett.

Ennek az egésznek egyébként nagyon múltbéli okai vannak. Nem várt gyerek vagyok, anyám nagyon nem akart engem, véletlenül lettem. El akart vetetni, csak a nagyanyám megmondta neki, hogy ha elvetet, akkor nem kap lakást. Tulajdonképpen én egy lakás vagyok. A valamit valamiért tipikus esete.

Amikor megszülettem, állítólag anyám még mutatott felém örömöt, de alapvetően gyűlölt. Ki is fejtette, hogy el akart vetetni, hogy púp vagyok. A húgomat akarta, lányt is akart, ő tervezett is volt. Hozzá ragaszkodik is. Ötéves voltam, amikor a nagymamám nyugdíjba ment, és azonnal hozzá költöztem. Fizikailag nem mentem messzire, ötszáz méterre laktunk anyáméktól. De hihetetlen emlékeim vannak arról, hogy amikor nagyanyám külföldre ment, mennyire gyűlöltem otthon lenni.

16 éves korod óta nincs kapcsolatod a szüleiddel?

Apámmal már 13 éves koromban megszakadt. De őt soha nem is szerettem, ezért nem is viselt meg az, hogy elment. Anyukám hiányzott. Ma már nem, de sokáig hiányzott. És ez biztos, hogy hozzájárult ahhoz, hogy most ilyen vagyok.

Az autópályás pánikrohamod után hogy alakult a betegséged?

Először csak autózni nem tudtam, de aztán valahogy mindenre rátapadt és beszűkítette az életteremet. Eleinte még mertem vonatozni, de aztán már azt sem, aztán már rosszul lettem a bevásárlóközpontokban is, a metróban, mindenhol.

Rosszul lettél, és akkor soha többé nem mentél ezeknek a helyeknek a közelébe?

Dehogynem, még hosszú ideig próbálkoztam. Nem adja fel egy könnyen az ember. Az elején még friss voltam, nem hatalmasodott el rajtam ez az egész, és a létező összes gyógymódot kipróbáltam, hogy hátha jobban leszek. Legalább egymillió forintot költöttem.

Először kineziológushoz mentem. Ott a bennem élő gyereket kellett megnyugtatnom, de végig a huszonkét ezer forinton járt az eszem, amit fizetnem kellett. Aztán kicsit jobban lettem, mert Kaposváron egy barátom cukrászdájában elkezdtem dolgozni, de amikor annak a munkának vége lett, megint rosszabbul lettem. És ha az ember visszaesik egy betegségbe, akkor eleinte keményen harcol ellene, minden megpróbál. Mentem pszichológushoz tízezerért, aztán neurofeedback terápiára. Ez egy olyan eljárás volt, hogy a fejemre tettek diódákat, és az agyhullámaimat figyelték. Ha valaki beteg, akkor mindent megtesz, akár hitelt is felvesz a gyógyulás érdekében, minden hülyeséget elhisz.

A cukrászaton kívül mivel foglalkoztál az érettségid óta eltelt négy évben?

Nem dolgoztam, nagymamám támogatott. 2012-ben egy egész évig olyan állapotban voltam, hogy a lakásból sem tudtam kijönni. Nem tudtam egyedül fürdeni sem, összeomlottam. Az evésen és iváson, vécézésen kívül nem nagyon voltam képes semmire. Szédültem, hányingerem volt, fizikai rosszulléteim voltak, és közben rettegtem, hogy meghalok, de kórházba viszont nem akartam menni.

Amiről most beszélsz, az az elmúlt négy év története. Ez idő alatt tudatában voltál annak, hogy beteg vagy?

Végig azt gondoltam, hogy ez olyasmi, amit le lehet küzdeni, csak most éppen az idegeim egy kicsit felmondták a szolgálatot.

És most mit gondolsz?

Azt, hogy ez nem egy betegség, bár hívhatjuk annak, de alapvetően hajlam és a körülmények kérdése.

Mindenesetre, ha valaki meglát engem az utcán, és épp remegek, mint egy nyárfalevél, akkor azt hiszi, nem vagyok normális, hogy biztos most szalajtottak a zárt osztályról. Holott én és a hozzám hasonlók soha nem bántanánk magunkat, másokat se, rettegünk a zárt osztálytól is. Eszembe sem jut, hogy öngyilkos legyek, annyit szeretnék csak, hogy jobban legyek. Csak annyi az álmom, hogy éljek. Hogy kimehessek az utcára, hogy beülhessek valahová egy kávéra, vagy vegyek egy pólót egy boltban. Nagyon szeretném kipróbálni az új metrót például, de mostanában erre még nem lesz lehetőségem.

Körül tudod írni pontosan, hogy mit érzel, hogy mitől félsz, amikor úgy alakul, hogy fel kellene szállnod egy villamosra vagy a metróra?

Nem úgy kell elképzelni, hogy valami konkrét dologtól félek. Semmi nem fut át ilyenkor az agyamon. Például ráállok a mozgólépcsőre, jön egy reflex, és kész. Nincsenek gondolatok, nincs konkrét félelmem, mégis megtörténik. Régebben még segített, ha ilyenkor kiszaladtam a szabadtérre, de ha súlyosabb a helyzet, akkor már nem segít.

Az utóbbi hónapokban jobban vagy. Hogy jöttél ki a súlyos szorongásból?

Most az elmúlt négy hónapban jobban vagyok. Sokat vagyok a barátaimmal. Négy hónapja élek megint, próbálok mindent megélni. Újra vezetek, egyedül vagyok otthon, el tudok menni otthonról, kávézókba, a Városligetbe. Feljöttem Budapestre, mert a pszichiáterem javasolta, hogy költözzek közel az Ébredések Alapítványhoz, ahol ő dolgozik. Hetente két-háromszor beszélgettünk, végül antidepresszánsokat is szedtem.

Addig próbálkoztunk a gyógyszerekkel, ameddig találtunk olyat, ami nekem a leginkább megfelelő. Ezzel párhuzamban elkezdtem magam dolgozni az ügyön, gyűjtöttem magam köré embereket, és tudtam, hogy van egy orvosom, akiben megbízhatok, tudtam, hogy nem fog hülyére gyógyszerezni. Empátiával és tisztelettel van felém. Nála nem kell félni.

Az interjú András pszichiáterének tudomásával és támogatásával készült.

Balatoni apartmanok

A Balaton idén is várja Önt és családját! Keressen apartmant nyaralásához itt!

Tunéziai nyaralásra vágyik?

Sousse, Monastir, Djerba, Mahdia hihetetlen árakon! Foglaljon azonnal!