Ezt máshogy nem lehet kibírni

Miért kezdted el a kutatást? Hogy jutott ez eszedbe?

Pőcze Flóra

Én Vas megyei vagyok, és amikor 2006-ban felkerültem Pestre egyetemre, az ELTE Társadalomtudományi karára, az egy alapvető szemléletváltást jelentett nekem. Egyrészt baromira elkezdett érdekelni a kulturális antropológia, a deviantológia és a szubkultúra-elméletek, másrészt folyton a Moszkva tér felé jártam suliba, és mindig láttam az ottani hajléktalanokat. Megdöbbentett, mennyire fiatalok voltak, és hogy folyton nevettek. Fel nem tudtam fogni, hogy miért. Ők a társadalom pereme, egy teljesen marginális réteg, és az én akkori fogalmaim szerint leginkább a sírásra lett volna okuk. Meg akartam tudni, hogy akkor mégis miért nevetnek, hogyan épül fel a közösségük, hogyan határozzák meg saját normáikat és szabályrendszerüket, miből áll az életük, a mindennapjaik.

És ehhez ki kellett költöznöd hozzájuk a térre?

Azt feltételeztem, hogy ők egy zárt közösség, egy sajátos normarendszerrel, és ők alakítják ki a saját maguk hierarchiáját. Azt, hogy ki milyen státuszban van ebben a hierarchiában, különböző szempontok határozzák meg. Arra voltam kíváncsi, hogy lesz valaki nagymenő, miért közösítenek ki valakit, vagy épp miért lesz valaki köztük hős. Kerestem a megoldásokat, hogyan lehetne ezt megnézni, hogyan lehetne kiküszöbölni az olyan problémákat, hogy nem mondják el a dolgokat, mást mondanak. Arra jutottam, hogy ezt csak résztvevőként lehet megfigyelni. Egy napon ezért fogtam magam, odamentem hozzájuk és megkérdeztem őket, hogy idejöhetnék-e lakni egy időre. Nagyon bíztam abban, hogy ebből valami újdonságot ki lehet hozni, hogy hozzátehetek egyrészt a társadalomtudományokhoz, másrészt a rétegükről szóló szakirodalomhoz. Nem nagyon van még olyan magyar kutatás, amiben ezzel a módszerrel vizsgálták a hajléktalan közösségeket.

Hogy vágtál neki? Ismerted a galeri tagjait előtte, beszéltél velük? Azért ez a vállalkozás sok szempontból veszélyesnek tűnik. Hogyan készültél fel?

Nem beszéltem velük korábban, akkor mentem oda hozzájuk először. Volt egy nagyon jó punk barátom, aki ismert pár moszkvás hajléktalant. Őt küldtem előre, hogy szóljon nekik, hogy jönni fogok, és kérdezni akarok tőlük valamit. Arra is megkértem, maradjon ott egy darabig, mert félek. Amikor leszálltam a villamosról, azt se tudtam, merre van előre, úgy izgultam. Leültem közéjük, és odapattant mellém Rasztás, az egyik rezidens hajléktalan, és megkérdezte, én vagyok-e a Flóra. Vettem egy nagy levegőt, mondtam valamit, azt se tudom mit, de úgy tűnik, jól jöttem ki belőle.

Úgy mentél ki, hogy tudtad, két hónapig nem fogsz hazamenni? Mit vittél magaddal?

Fotó: Dorkó Dániel

Ruhák voltak nálam, egy hátizsák, és ennyi. Takarót se vittem, az volt a baptistáktól a galerinál.

Hogyan sikerült beilleszkedned?

Eleinte nagyon féltem. Bennem is voltak nyilván bizonyos szinten előítéletek. Ahogy gondolom neked is, nekem is megmondta az anyukám, hogy börtönviselt emberekkel azért nem kellene annyira spannolni, és hát, a galeri nagy része ült már börtönben. A társadalom igyekszik elhatárolni magát az ilyen emberektől. Elég hamar szembesültem egyébként azzal, hogy ki miért ült, és mit mondjak, nem volt túl bíztató. Az is aggasztott, hogy főként férfiak és nálam idősebbek voltak. Az volt a mázlim, hogy eleinte elkezdtek viccet csinálni a dologból, fogadásokat kötöttek, hogy meddig bírom a „kiképzést” a téren. Van, aki napokra tippelt, de a legmerészebb fogadó is csak egy hetet előlegezett meg nekem. Aztán amikor látták rajtam, hogy csinálom, hogy nagyon makacs módon, meg nem hunyászkodva teszem tovább a magam kis dolgát, elkezdtek tisztelni, ezt később mondták is. Azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy befogadtak maguk közé.

A bizalmukat is elnyerted?

Fokozatosan nyíltak meg. De nehéz dolgom volt, mert nem mindegy, hogy mit kérdezel, és az sem, hogy mikor. És olyan kérdések is vannak, amelyeket egyáltalán nem lehet feltenni. Ilyenek például a magánéleti kérdések. Van egy pont, ameddig a galeri tagjai ismerik egymás magánéletét, de azon túl vagy beavat vagy nem. Nem nagyon lehet őket például a börtönről kérdezni, esetleg intézetről, családról, párkapcsolatokról. Meg kell várni mindig, hogy maguktól kezdjenek mesélni. Tisztában vannak egymás múltjának bizonyos elemeivel, de nem ez a meghatározó, hanem az, hogy kint te abban a közösségben hogyan tudsz létezni, mennyire tudod betartani a közösség normáit, hogyan tudsz alkalmazkodni a többiekhez, mennyire tudsz nekik ellentmondani, elfogadtatni magad, vagy épp mennyire akasztod ki őket.

A könyvedben arra jutottál, hogy ennek a közösségnek egyszerre vannak és nincsenek normáik. Az belefér, hogy valaki lop meg drogozik, de vannak más dolgok, amikért kirekesztés jár. Mondanál erről pár szót?

Fotó: Dorkó Dániel

A lopás például csak bizonyos szinten frankó. Ha egymást lopnák meg, az ok lenne a kiközösítésre. Boltból lopni más, mint egy olyan embertől, aki szükségben van. Ez nem egy általánosan elfogadott norma, az egyénre van bízva, miből csinál pénzt – nem mindenki lop, de aki mégis megteszi, az betart bizonyos íratlan szabályokat. Ez a kéregetéskor is érvényesül: nem mennek oda kismamákhoz, családosokhoz és fiatal diákokhoz se nagyon, mert úgy vannak vele, hogy nekik is szükségük van rá. Egy másik érdekes norma az anyák tisztelete. Nekem mindig meglepő volt, milyen imádattal gondolnak a saját anyjukra, még azok is, akik ellen valami brutális dolgot követett el az anyja. Ők úgy gondolják, hogy bármit is tett az anyjuk, világra hozta őket, szenvedett értük, és ez mindent felülír. A harmadik nagyon fontos szabályuk, hogy ha van pénzed, akkor abból bizonyos összeget be kell tenned a közösbe, és csak keveset tarthatsz meg magadnak, azt is lehetőleg úgy, hogy a többiek ne tudjanak róla.

A könyvben egy olyan esetet is említesz, amikor a galeri egyik tagja tulajdonképpen hagyta meghalni a másikat. Egy ilyen cserbenhagyás durva kiközösítéssel jár?

Igen, ez egy borzasztóan elítélendő dolog náluk is. Én két ilyen esetet is hallottam, ebből az egyik szerepel a könyvben. Az egyik „elkövető” azóta teljesen eltűnt, a másik pedig szellemként járja a várost, egyik galerihez sem tartozik igazán. Fél a többiektől, azt hiszem, talán attól, hogy eléri a büntetése. A másikra nagyon kell vigyázni. Ha például valaki beteg lesz – nálunk is volt ilyen, egyikük tbc-t kapott –, akkor a többiek nem engedik felállni, nem hagyják, hogy kéregessen, hanem ők gyűjtenek neki pénzt. És az alkoholt is mindig kitöltik neki egy külön pohárba.

Milyen volt neked ott a téren az élet? Felvetted a hajléktalan-lét minden velejáróját?

Engem egy kicsit külön kezeltek, és ezért több szempontból sem nem tudom azt mondani, hogy teljesen úgy éltem, mint egy hajléktalan. Egyrészt nekem volt hova hazamennem, bármikor összecsomagolhattam és felállhattam volna. Másrészt az esetek 90 százalékában nem engedtek például tarhálni, mert nem akarták, hogy megalázzam magam. Mivel én nem ittam velük az alkoholból, csak a boroskólához vett kóla maradékából, ezért ez nem is volt annyira fontos. Kajára pedig a legtöbbször összeadták nekem, akkor is elküldtek enni, ha nekik nem jutott. Persze, ha kellett, én segítettem nekik, de nem volt kötelező. Én ott egy "kutató kislány" voltam, "tudós kis gádzsinak" hívtak, és nagyon óvtak mindentől a többiek, azon voltak, hogy minél kevesebbet kelljen megtapasztalnom az árnyoldalakból. Mindegyikük nagyon izgult, hogy jól sikerüljön a projektem, folyton kérdezgették, hogy „Flórácska, rájöttél már valamire?”.

Volt mégis olyan mélypont, amikor fel akartad adni?

Voltak mélypontok, igen, amikor például túladagolásban meghalt a galeri egyik nagyon fontos tagja, tulajdonképpen a vezetője, vagy amikor egy másik tagot lecsuktak. Azért is viseltek meg a dolgok nagyon, mert nem tudtam érzelmileg kívül maradni a csoporton. A résztvevő megfigyelés ugye arról szól, hogy te mindenestül beépülsz egy csoportba, az a lényege az egésznek, hogy azt érezd, amit ők éreznek. Ez az egész akkor szakadt rám, amikor P.-t elvitték a rendőrök, és rádöbbentem, hogy ez itt nem egy felnőtt játszótér, nem az van, hogy elnevetgélünk, mint egy jó kis túlélőtáborban. Még durvább volt, amikor meghalt T. Képzeld el, amikor úgy élsz meg egy halálesetet, hogy valaki felszáll a villamosra, és aztán néhány óra múlva közlik veled, hogy soha többet nem fogod látni. Hetekig vártuk még ezután is, hogy leszálljon a villamosról. T. halála még a Moszkva téri árusokat is megdöbbentette, hoztak még koszorúkat is.

Hogy vészelted át ezt az időszakot?

Fotó: Dorkó Dániel

Egyrészt a dacom tartott életben, másrészt sokat segített, hogy a kis dolgoknak is baromira tudtunk örülni. Kaptunk például egyszer egy dinnyét. Nem tudod elképzelni, milyen jó volt, negyven fokban enni azt a jéghideg dinnyét, miután kilométereket gyalogoltunk egész nap. Mert ez az élet nagyon nem arról szól, hogy ülsz a fa tövében és várod a boldogulást. Ez arról szól, hogy egész nap járkálsz, mész a piacra, a Csaba utcába, a Hajnóczyba, mindenhova, ahol ügyek vannak. Segítesz másoknak, hátha kapsz érte pénzt, de akkor is, ha nem. Aztán el kell adni ezt-azt-amazt, például el kell vinni az antikoshoz, amit valaki kiszedett a kukából, vagy vasat, üveget a gyűjtőhelyekre. Annyit járkáltunk, hogy folyton hihetetlen izomláz volt a lábamban. Egyébként a nevetés is sokat segített, és így megértettem, miért nevetnek: mert ezt máshogy nem lehet kibírni. Tulajdonképpen az egész életükből viccet csinálnak, és bár belül annyira nem élvezik, kívülre mindig a vidám oldalukat mutatják. Ez is egyfajta norma: nem mutathatod kifelé a saját szomorúságodat.

Mi hiányzott a leginkább a hétköznapi életedből? Hogy viselted például a fürdés hiányát?

Fürdeni majdnem mindennap fürödtünk, mindenkinek igénye volt rá, nagyon félnek a betegségektől. Szóval ez nem hiányzott, de a napi internetezés, hírolvasás, az igen. Volt persze helyette "Csöves-rádió", a pletykahálózat, ebből pedig rengeteg információt nyerhettem ki a kapcsolati tőkéjükről, csak nagyon kellett koncentrálni, irdatlan mennyiségű történet záporozott egész nap. Egyébként csodálatos, hogy nekik még az információkért is meg kell küzdeniük, és meg is teszik. Minden nap olvasnak újságot, és minden nap meg is beszélik az ügyeket. Időről időre meg tudtak lepni a tájékozottságukkal, szerintem hamarabb tudnak egy csomó mindent, mint fél Magyarország.

Mikor te kint éltél, az még a közterületen alvás büntetésének beveztése előtt történt. Milyen volt így a viszonyotok a hatóságokkal? És milyen a galeri élete, mióta szigorodtak a törvények?

Fotó: Dorkó Dániel

A rendőrök nagyon korrektek és rendesek voltak. Amikor már ki tudja, hányadszorra igazoltattak minket, és pontosan tudták, hogy kik vagyunk és nincs vaj a fülünk mögött, sokszor megkérdezték, hogy vagyunk, minden rendben van-e. Rengetegszer voltak emberségesek. Nem tudom, hogy ez azóta változott-e. Ami a városvezetés hajléktalan-poltikáját illeti, az más kérdés. Ez a könyv pont azért született meg, hogy megmutassa, a hajléktalan semmivel sem kevésbé ember, mint én vagy te, vagy akárki. Ugyanúgy emberek vagyunk, csak máshogy próbálunk túlélni. Én tisztelem mindenkinek a megoldási startégiáját, azt is, aki úgy él, hogy nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, és azt is, aki kivonja magát ebből a társadalomból, és egy teljesen más utat követ, mint a többség. A városvezetésről viszont ez nem mondható el. Ők úgy tesznek, mintha ebből az egyik nemcsak hogy nem lenne legitim, de üldözni, stigmatizálni, büntetni is kellene az így élőket.

Flóra hazaköltözése óta is heti szinten tartja a kapcsolatot a Moszkva/Széll Kálmán téri galerivel, akik ezért ennek az interjúnak a megjelenését is izgatottan várják. A Jószöveg gondozásában megjelent könyvről több fesztiválon is tart majd beszélgetést a szerző, ott lesz például a Hegyalján, a Volton, a Szigeten, Ozorán és a SZIN-en is.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!