Volt egyszer egy Orbán Viktor

Egy vallomással kell kezdenem: muszájból olvastam el Igor Janke Orbán-könyvét. Na nem úgy muszájból, hogy a szerkesztő hozzám vágta, hanem hogy valamit olvasnom kellett. Biztos önök is ismerik az érzést, amikor hajnalban kettesével kell venni a Déli pályaudvar lépcsőit, hogy elérjük a füredi sebesvonatot, és a hajléktalanokat igazoltató rendőrök mögött elsurranva hasít belénk a felismerés: muszáj valami laza olvasnivalót találni, mert másfél órás vonatút, félnapos strandolás és egy borítékolható késésekkel tarkított visszaút áll előttünk

Na, ezért fékeztem le a ponyva előtt. És ott, a Szürke Ötven Árnyalata és a Pokoli történetek közül pillantott rám Orbán Viktor. Tekintete fáradt, turulráncos homloka kimerültségről árulkodik, az alatta díszelgő Hajrá magyarok! cím ezzel az arccal már nem is buzdít, hanem mintha azt akarná mondani: Gyerekek, egyedül cipelem ezt a kurvaországot a vállaimon, kéne már egy kis segítség, mielőtt még Atlasz vállat vonna!

De az igazi kérdés persze ilyenkor az: nem perverz dolog egy ilyet magammal hurcolni a melegben? Százszor elmesélt élettörténet, már Debreczeni József is megírta legalább kétszer. Kézbe veszem a könyvet, és látom, ezt most nem a magyar változat munkatársai írták, hanem egy lengyel, Igor Janke, aki a hátoldalra nyomott rövid életrajz szerint a BBC-nek is dolgozott, meg Obamával is interjúzott, és akkor még nem is beszéltünk az általa írt elemzések százairól. Könyve pedig „Bestseller lehet nemcsak Közép-Európában, hanem az egész kontinensen”, „Westernhez hasonló történet... A főhős végül minden ellenfelét legyőzi, rendet és jogot teremtve. Olvastatja magát, mint egy kiváló krimi.”

Két perc van indulásig, és engem meg lehet venni a jó fülszöveggel. Háromezer forint, ennyit megér.

Viktor kisgatyában

Míg a Hajrá magyarok! fülszövege az izgalmakat, előszava inkább a kiegyensúlyozott elbeszélést ígéri; azt, hogy igazolva érezhetik véleményüket azok is, akik a magyar miniszterelnökben a hatalmi technikák hidegvérű, nemegyszer könyörtelen sakkjátékosát látják.

Egyelőre maradjunk az izgalmaknál. Egy jó újságolvasó a sportrovattal kezdi az olvasást, egy jó író pedig mi másra fűzhetné fel hőse jellemrajzát, mint a focira? Viktor – ahogy Janke meghitten emlegeti főhősét – jellemét is rengeteg labdarúgó-metaforával ismerjük meg, úgy politikusilag, mint emberileg. A focin keresztül értette meg a magyar emberek lelkét, a fociból tanulta meg, mi a munka, a kitartás, hogyan működik a politika. És nem mellesleg kisgatyára vetkőzve derül ki róla a csapattársak számára, hogy az a Viktor, aki lejön ide, az nem ugyanaz, mint akit a tévében látni. Normális pasas. Olyan, mint közülünk bárki..

Egykori szóvivője, a ma a dinamikusan fejlődő szeriőz hetilapot vezető Borókai Gábor azonban nem az alázatot tartja Viktor legfocistásabb vonásának: Ő a pályán is olyan, mint az életben. Kemény. És folyton irányít. Ott is szeretne főnök lenni. És itt először akadt torkomon az ellentmondás: most akkor vezér vagy csapatjátékos? Real vagy Barca?

Idehaza senki nem ilyen bátor

Gárdonynál jöttem rá, hogy mitől is igazán különleges ez a könyv: nyelvezete nem izgalmasabb, mint egy maratoni rádiós interjú, de Janke a maga steril stílusában skrupulusok nélkül mer olyan állításokat megfogalmazni, melyeket a hazai szcéna pozitív vagy negatív elfogultsággal terhes közírói soha. Még egy Szentesi Zöldi László sem nyilatkoztatná ki például, hogy: Orbán Viktor szereti a futballt, szereti Magyarországot és szereti a politikát. És a legfurcsább az, hogy nagyon érződik: az ilyen mondatok nem Janke rajongása miatt születtek, hanem mert a faék egyszerűségű jellemrajz kábé ilyen szofisztikált megállapításokat kívánt. A letisztult vonalvezetés sokat lendít a Fidesz korai liberalizmusán való túllendülésben is: Janke ezt a korszakot simán el bírja mesélni fodorgáborostul, sorosgyörgyöstül, mégis a magyar közíróknál kényszeresen kirakott „de”-k vagy „bezzegakkor”-ok nélkül. Üdítő.

A közismert fociőrület mellett az is kiderül, hogy Viktor rajong a westernért, elmondása szerint legalább 15-ször látta a Volt egyszer egy vadnyugatot, ami azért nem vall rossz ízlésre. A western-allegóriába azután Janke szépen bele is kapaszkodik, a csatározáson kívül – ja, a könyvnek a lengyel eredetiben Csatár a címe – ahol lehet, elsüt egy szolid cowboyos hasonlatot. Márpedig erre a politikában bőven van lehetőség, hogy mást ne mondjuk: Gyurcsány Ferenc fellépésénél nehéz volna nagyobb kihívást elképzelnünk egy olyan politikai cowboy számára, mint a Fidesz vezetője.

Az élettörténetet – katonaság, Bibó-kollégium, Nagy Imre-temetés, kerekasztalozás és így tovább, semmi sem hiányzik a 324 oldalról – a népmesékből és nagy fejlődésregényekből egyaránt ismerős motívumok teszik könnyed nyári bestsellerré. A könyv hemzseg az olyan szófordulatoktól, melyekről nem is vesszük észre, milyen ősi mesei toposzokat írnak le: Például míg Viktor apja a fizikai erőnlétére, addig anyukája az értelmi fejlődésére gyakorolt nagyobb hatást, vagy hogy a katonaság alatt szépen kifejlődött Viktor és Gábor nem mindennapi barátsága.

Előkerül a Döbling-mítosz

De Antall József is igazi távolból szemlélődő, a fiatalkori heveskedéseket elnéző Mesterként tűnik fel, aki mindig is nagyra becsülte őt, és aki – ahogy azt Viktor a szerzőnek szerényen elmesélte – halálos ágyán, egy órával azelőtt, hogy örökre lehunyta volna szemét, még telefonon elmondta, mely pártok állnak de facto kommunista irányítás alatt: „Legyél tudatában annak, hogy pártod a te kezedben van, nem a kommunistákéban. Pártod a legfőbb érték. Őrizd és védd minden eszközzel.”

Az antalli örökségnél sokkal bevállalósabb, hogy előkerül a „Döbling-mítosz” is, ami arról szól – komolyan van, aki nem ismeri? –, hogy Viktort a 2002-es kampány túlvállalós szereplései után inkognitóban kellett kezelni egy osztrák klinika idegosztályán. Annyi tény, hogy valóban eltűnt pár hétre a nyilvánosság elől, de Janke valamiért fontosnak tartja, hogy elmondja az „egyik közeli munkatárs” által tálalt megfejtést: Viktornak nem egy pszichiátrián tették helyre az idegeit, hanem a labadarúgó-világbajnokságra látogatott el Dél-Koreába és Japánba. Újratöltött. Ez ő.

Zárványban a kritika

Jankét amúgy is leginkább a politikai hatalomra irányuló manőverek, kampányok és szervezetépítési folyamatok érdeklik, az ügyes húzásokat, a jól kitalált szlogeneket olyan élvezettel mustrálgatja, mint Jaime Lannister a Jory Cassel szemébe mártott tőrt. De ezek leírásában reménytelenül összebogozódnak az ügyes kommunikációs húzások a sokat emlegetett Jó Kormányzással: Orbán többet adott az embereknek. Reményt. Fiatal volt, természetes, bátor. Sok idősebb magyar szerette volna, ha gyermekei hozzá hasonlítanak. Megszerették Orbánt. Nem játszotta meg magát, tisztességes ember benyomását keltette, szemében tűz égett, és nagyon hitt abban, hogy Magyarországot jobbá teszi.

Persze az előszó ígéretének megfelelően valóban vannak kritikus részek. Tény, hogy Janke nem hallgatja el a leggázabb fideszes ügyeket. Néhány mondatban említi többek között a '92-es székházbotrányt, hogy a kisgazdák belerángatták a Fideszt különféle, kisebb-nagyobb botrányokba. Olvashatjuk azt is, hogy Schmitt Pál plágiumügye botrány volt és nagy szégyen, meg hogy Viktor a szocialisták 2006-tól kezdődő reformkísérleteit bizony nem azért torpedózta meg, mert azok rosszak voltak, hanem mert nem ő csinálhatta.

Viszont ezek a kritikusabb részek csak egy-két mondatos, óvatosan elhelyezett zárványokként szerepelnek csak a szövegben, és könnyen elsodorja őket az választásról pártépítésre, onnan kampányra, majd megint választásra kanyarodó történet folyama. És a jellemhibák, tévedések és botrányok összesített súlya nemcsak a szövegben, de az összképben is sokkal, de sokkal kevesebbet nyom a latba, mint az Orbáni Terv.

Mert bár Viktor megy előre mint a faltörő kos, mégis: az ő esetében valami többről van szó, mint a pusztán arról, hogy a többiek fölé kerekedjen. Ez a többlet pedig azt jelenti, hogy mindent, amit művel, világos történelmi céljainak rendeli alá: Talpra állítani Magyarországot. Visszaadni a magyaroknak történelmi tudatukat és büszkeségüket.

Higgyék el, az idézetet nem tendenciózusan választottam, tényleg ennyit tudunk meg Viktor céljairól. Persze van még egy kis szabadságharcozás, meg a középosztály erősítése, de sajnos a 2010 utáni politikáról való elbeszélés nagyon magyaros ízt kapott, sokkal jobban áthatják a kormány szófordulatai, mint a korábbi részeket. Tucatnyi pagedonwnon keresztül lehetne csemegézni a gyöngyszemeket, de egy azért itt is legyen: a magányugdíjpénztári megtakarítások „átvétele” után a kormány természetesen garanciát vállalt arra, hogy a jövőben ki fogja fizetni a járandóságokat az állami rendszerből. Hát persze.

Orbán végső korlátja

Ráadásul a kronologikus elbeszélés mintegy ötven oldallal a könyv vége előtt abbamarad, és jön egy hosszú függelék, de a politikai stratégiák és kampányok, vereségek és győzelmek hullámvasútja után nem volt sok kedvem elolvasni a 4344435. Orbán-sabloninterjút, amit még az sem dob meg, hogy a végére Janke odabiggyesztette a maga zárómegjegyzését, hogy Orbán Viktor – érdekes, a végére eltűnik a viktorozás – mennyire más, mint a többi európai politikus. Mert ő kertelés nélkül kimondja azt, amit mások félnek kimondani. Nevükön nevezi a dolgokat. Látja a jót és rosszat. Mint egy jó westernben.

Oké, de ez egy interjú végén nagyon úgy hangzik, mintha a szerző maga sem bízott volna abban, hogy könyvének hőse valóban igazmondó/igazlátó/igazságtevő. És be kell valljam, az olvasmányélményem korábban sem volt zökkenők nélküli, a laza történetmesélésben máshol is éktelenkednek olyan részek, amikor Janke Viktor életének egy-egy szeszélyes kanyarját megpróbálja megmagyarázni – és ezek borzalmasak. A 2002-es kampány elbeszélése után például egy teljes fejezetet szentel annak, miért is autentikus Viktor vallásos fordulata. A lengyel katolikusok minden bizonnyal szívesen olvassák az olyan kenetteljes kinyilatkoztatásokat, mint hogy az igazság fontosabb a választásokon aratott győzelemnél [...] a végső korlát nem más, mint az istenfélelem, de hát Viktor, nemár!

Én nem akarok pálcát törni afelett, mennyire lehet őszinte a miniszterelnök vallásos érzülete, mennyire lehet őszinte egy olyan hit, amit valaki nem önvallomásokon, hanem politikai nyilatkozatokon keresztül él meg. De azért oldalak százain boncolgatni a hatalom akarását, majd azért a közepére beidézni, hogy az országot kell építenem, kis o-val – ami a magyar nemzet evilági országa –, és nagy O-val is, az Országot, Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek, ezt azért minden közreműködő részéről nehéz komolyan venni.

Ez azért még a nyárutó melege által megpuhított kritikai érzéknek is fáj, nagyon fáj.