Vendel
5 °C
20 °C

Más bolondul meg, mi meg sose

2013.09.15. 11:16
Túl sok és túl stresszes munka, kevés pihenés, kevés nyugalom, minden irányból nyomasztó problémák – nem sok olyan ember van, aki ne érezné úgy, hogy legalább részben az ő életét írják körül ezek a szavak, ahogyan olyan ember is kevés van, aki sejtené, hogy a skizofrének jelentős része is éppen az ilyen hétköznapi problémák leküzdésben akadt el, és menekült vagy szakadt el a saját világába. A skizofrénia egy távoli és ijesztő betegségnek tűnik, ami mindig mással történik, a skizofréneket pedig a zárt osztályokon katatón állapotban nem létező hangokkal veszekedő őrülteknek képzeljük, egészen addig, amíg – ahogy ez e sorok írójával is történt – szembe nem jön velünk egy rokonunk a Semmelweis Egyetem Közösségi Pszichiátriai Centrumában, a hanghallók világnapján.

Ferenc, nevezzük így, 32 évvel ezelőtt került először pszichiátriára, én azonban még soha, egyetlen egyszer sem hallottam arról, hogy a családunkban van valaki, aki súlyos mentális problémákkal küzd. Amikor belépett a pszichiátriai centrum ajtaján, ahol én éppen a hanghallók világnapjáról – a hanghallók tulajdonképpen a skizofrének píszí elnevezése – tudósítottam, azt gondoltam, biztosan csak érdeklődőként érkezett a programokra.

Kevés, de élénk emlékeimben Ferenc csendes, kicsit lassú, de nagyon kedves, mosolygós bácsiként élt, akiről kiskoromban még egy mesém főszereplőjét is elneveztem, és ezt nehezen tudtam összepasszintani a klasszikus skizofrénképpel. Ő zavart és döbbent mosollyal gyorsan leült a közönség soraiba, én pedig minden idők legabszurdabb sms-váltását folytattam le édesapámmal, amelyből kiderült, hogy Ferencet évtizedekkel ezelőtt skizofréniával diagnosztizálták.

Teljesen ledöbbentem. Nem azon, hogy úristen, egy skizofrén van a családban, az ütött mellbe, hogy ezt én most és így tudtam meg, pedig a családi anekdotagyűjtemény még arra is kiterjed, melyik templomban és milyen kalapban ment férjhez a dédnagymamán, ez a sztori azonban soha nem került elő. A megbélyegzés szó valódi jelentősége teljesen rám nehezedett.

A gyógyszer nem elég

Az előadás után hosszan beszélgettem Ferenccel. Elmondta, hogy a diagnózisa a pszichiátria tudományának fejlődésével folyamatosan változott, kezelték depresszióval és bipolaritással, most pedig épp borderline személyiségzavar miatt szed gyógyszert. Betegsége még az egyetemen kezdődött, amikor műegyetemista tanszéki képviselőként egy zárthelyin nem bírta tovább a nyomást, üresen adta be a vizsgalapot, majd lement az orvosi a szobába, ahol rögtön injekciót akartak neki adni. Ebből végül nyugtatókúra és félévhalasztás lett, majd az első munkahelyén annyi stressz érte, és úgy kimerült, hogy egy szép napon, pszichotikus állapotban elindult Pécs felé, hogy újra kirobbantsa a szocialista forradalmat, előbb azonban megállt enni egy jót, és mosogatással akart fizetni az ételért. Az étteremből végül rendőrök vitték el előbb az őrsre, majd a klinikára.

Ő egyébként soha nem hallott hangokat a fejében, vagy legalábbis nem úgy, hogy egy konkrét hang utasítja, szidalmazza vagy beszél hozzá. Ennek ellenére néhány héttel ezelőtt a VIII. kerületi ideggondozóból elküldték az Ébredések Alapítványhoz a Közösségi Pszichiátriai Centrumba, ahol Harangozó Judit és Mérey Zsolt vezetésével egy különleges, úttörő módszerrel kezelik a pszichotikus betegségekben szenvedőket, főként a hangokat hallókat.

„Különböző pszichiátriai kórképekkel kerülnek az alapítványhoz emberek. Leggyakrabban skizofréniával élők jönnek hozzánk, de nyitottak vagyunk más pszichotikus betegségben szenvedőkre is, például olyanokra, akik üldöztetés-élményt éltek át vagy azt képzelik, mások olvasnak a gondolataikban” – mondta el az Indexnek Harangozó Judit, a közösségi pszichiátriai hazai úttörője.

Az Ébredések Alapítvány legfontosabb különlegessége, hogy nem orvosi szemmel néz a hangokat hallókra, sőt, nem is betegként kezelik a hozzájuk fordulókat. „Orvosi szemmel a hanghallás egy betegség tünetekkel, diagnózissal, amit gyógyszeres kezeléssel, viszonylag nagy sikerrel lehet gyógyítani. Pedig a képzelt hangokat nem betegségként, hanem érvényes emberi tapasztalatként kell tekinteni. Ezt sokszor hangsúlyozzák a gyógyultak is” – magyarázta Harangozó doktornő.

A magyarországi pszichiátriai ellátás egyik legnagyobb hiányossága, hogy a kórházakba bekerülő, pszichotikus epizódokat átélt embereknek nem ajánlják fel a pszichoterápiát, mint kezelési opciót. „Pedig a gyógyszeres kezelés nem elég, nem tanít meg megbirkózni a problémákkal” – mondta Harangozó. A kórházakon kívül sem jobb a helyzet, hiszen a pszichoterápia államilag nem támogatott, ezért kevesen engedhetik meg maguknak. A Közösségi Pszichiátriai Centrumban ezen próbálnak meg változtatni.

A hangok segíteni akarnak

A hanghallók önsegítő csoportja 2012 májusában indult el Mérey Zsolt és két tapasztalati szakértő, tehát gyógyult hanghalló vezetésével. Méreynek nincs szakirányú végzettsége, mielőtt a skizofréniával és a hanghallással kezdett foglalkozni, a közigazgatásban dolgozott. Az eredetileg francia–német–orosz szakos tanár hozzátartozója betegsége miatt tanulta meg a csoportban alkalmazott módszert, amelynek lényege, hogy a résztvevők megtanulnak kommunikálni a hanggal a fejükben, azt megtanulják elfogadni és irányítani.

„Az, hogy milyen hangot hall az ember, az teljesen egyedi, és mindenkire jellemző. A csoportban éppen azt próbálják kideríteni a résztvevők, hogy miért pont azt a hangot hallják, ki beszél hozzájuk, és mindez mit szimbolizál. Fontos megérteniük, hogy ez a hang nem egy ellenség, hanem egy lélektani jelenség, ami akár barát is lehet, és segíthet is a gyógyulásban. Ez persze nem könnyű, mert sokszor erőszakos, félelmet keltő hangokat hallanak a páciensek” – mondta Harangozó.

„Amikor először jöttem a csoportba, nem magamat, hanem a hangomat kellett bemutatnom” – mesélte a huszonéves Imre, aki még csak párszor volt a foglalkozásokon. „Nagyon érdekes volt, mert mindenki más is elmondta, milyen az ő hangja, hozzászólhattunk a hanghoz is akár, aztán pedig megbeszéltük, hogy kinek mit akarhat mondani ez a hang” – folytatta. Imre nyolc évvel ezelőtt, gimnazista korában kezdett el hallani egy hangot, ami egyebek mellett öngyilkosságra szólította fel. Most épp nem hallja, mert gyógyszert szed, és a pszichoterápia segítségével már eljutott addig hogy sejti, egy kedves magántanára halálát nem sikerült feldolgoznia, és ezért kezdődött a betegsége.

A hanghallás hátterében sokszor áll hasonló, feldolgozatlan trauma vagy megakadt gyászmunka, de kiváltó ok lehet a túl sok stressz, a párkapcsolati vagy családi problémák, droghasználat és valamilyen testi vagy lelki bántalmazás is. „A hanghallásban szenvedő betegek elakadnak az életükben, megakad a működőképességük, és ha megfejtik a hangot, akkor megértik, hogy mi okozza ezt az elakadást és tovább tudnak lépni.  Ehhez azt kell például megtanulni, hogy nem szó szerint kell venni, amit a hang mond, nem kell például bántani saját magukat” – fejtette ki Mérey az Indexnek.

Megszelidíteni a hangot

Ferenc még csak kétszer volt a csoportban, de saját bevallása szerint nagyon élvezte, Mérey pedig azt mondta, aktívan részt vett a foglalkozásokon. A csoporttagok között láthatóan baráti, támogató viszony alakul ki, segítenek egymásnak, viccelődnek. Mérey szerint bár mindannyiuknak más és más a problémája, nagyon jól lehet velük együtt dolgozni, mert például az elszigeteltség, a megbélyegzettség, a társadalomból kivetettség mindannyiuk közös élménye, amelyet jó együtt átbeszélni.

„A terápia célja, hogy kiegyenlítődjön a viszony a hangot halló és a hang között, és ne a hang irányítson többé. Tulajdonképpen meg kell szelídíteni a hangot” – magyarázta Mérey. A gyógyulás ezért kétféle lehet: van, akinek a folyamat végén eltűnik a hang a fejéből, de van, aki egyszerűen megtanul együtt élni vele. A csoporttagoknak nagyon sokat számít a már felépült tapasztalati szakértők segítsége, mert megmutatja, hogy így vagy úgy, de van remény.

Harangozó szerint ideális esetben a felépülés minél kevesebb orvosi segítséggel történik, nem egy zárt intézményben, akár gyógyszerek nélkül is. A Közösségi Pszichiátriai Centrum is csak nappali kórházként működik, az itt ellátott betegek mind hazajárnak. A főorvosasszony nem veti el a gyógyszerek használatát, és azt is elismeri, hogy a pszichoterápia egy küzdelmes út, és megvannak a maga kockázatai.

Ugyanakkor ha egy páciens úgy dönt, hogy nem kér gyógyszert, ő beleegyezik. Jelenleg is van egy ilyen beteg a központban, aki a családja támogatásával, gyógyszerek nélkül küzd a hangokkal, vagy ahogy ő mondja: az élet nagy kérdéseivel. Előfordult, hogy a doktornő már mentőt hívott volna, de a család kérésére végül nem tette, és a fiúnak sikerült átvészelnie az epizódot.

Áldozatok, nem elkövetők

A skizofréniával élőket a többség csak thrillerekből és brutális bűnügyi hírekből ismeri, és ezért legtöbbünkben az a kép él, hogy az ilyen betegségben szenvedők közveszélyes őrültek. Pedig a skizofréniában szenvedők többségénél a betegség szelíd formában jelentkezik, és a betegek gyakrabban áldozatai valamilyen bántalmazásnak, mint elkövetői.

Egy magyar kutatás szerint a 109 megkérdezett betegnek csak 36 százaléka számolt be arról, hogy agresszívan viselkedett, többségük kiabált vagy szóban fenyegetőzött, jelentős hányaduk pedig saját magával próbált meg végezni. A magyar börtönökben sincsenek túlreprezentálva a skizofréniával küzdők: akárcsak a lakosságnak, a fogvatartottaknak is 0,5-1 százaléka skizofrén. A szakemberek nem tagadják, hogy súlyos mentális zavar esetén gyakrabban figyelhető meg agresszív viselkedés, de ez nem magához a betegséghez, hanem a pszichotikus betegek körében gyakori droghasználathoz vagy alkoholfogyasztáshoz köthető.

A skizofrénia a közhiedelemmel ellentétben nem gyógyíthatatlan betegség. Tisztán pszichiátriai, gyógyszeres módszerrel a skizofréniával kezeltek körülbelül 10-20 százaléka kerül vissza egy éven belül a munkaerőpiacra, míg az Ébredések Alapítványnál kezeltek esetében ez az arány 55 százalékos.

Mint bármelyik betegség, a skizofrénia esetében is nagyon fontos, hogy már a korai szakaszában megkezdődjön a kezelése. Ez azért nehéz, mert sokan nem tudják, hogy kihez forduljanak, amikor elkezdődik a betegség, szégyellik vagy nem is tudják, hogy mi történik velük. „Figyelnünk kellene a másikra, ha látjuk, hogy szomorkodik, megváltozik a viselkedése és visszahúzódó lesz, akkor le kell ülni beszélgetni. Sajnos Magyarországon ez nem divat: az orrunk előtt válnak például alkoholbeteggé az emberek, és mi nem mondjuk nekik, hogy aggódom érted, ez sok lesz már...” – hangsúlyozta Harangozó.