Vilmos
18 °C
28 °C

A pedagógusok szinte mindent lenyelnek

2013.10.05. 10:00
A túlzott központosítás az oktatás színvonalát csökkenti, az egész napos iskolát és a heti öt tornaórát nem tudják tartalommal kitölteni az iskolák, a Nemzeti Pedagógus Kar pedig ellehetetleníti a valódi civil szervezeteket – mondja Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke, akit az új tanév elején a változások gyakorlati megvalósulásáról kérdeztünk.

Alapjaiban alakult át az oktatási rendszer: a nyugdíjas korú tanárokat fő szabályként nyugdíjba küldték, elindult az egész napos iskola hittannal vagy erkölcstannal, jön a tanfelügyelet. Közben felállt a pedagógusi béremelést ígérő életpályamodell és a Nemzeti Pedagógus Kar is, ennek automatikusan tagjai lettek a pedagógusok. Seprűs-láthatósági mellényes tüntetés készül szombaton, amihez a Magyartanárok Egyesülete is csatlakozott. Mi a tüntetés aktualitása?

Nem mi találtuk ki, de propagáljuk, mert a magyar közoktatási rendszerben nagyon negatív folyamatok indultak be, amit a közoktatás irányítói sikertörténetnek állítanak be. Úgy gondoljuk, hogy egy megvadult, a pedagógusokban nem bízó központosítás, vagyis voluntarista centralizmus működik, és ki akarjuk fejezni, hogy a dolgok a lehető legrosszabbul mennek.

Idén sok újdonság kezd el működni a köznevelési törvény alapján, és most jelenik meg az életpályamodell több kézzelfogható mozzanata: egyrészt kimutatást kell írnunk a bent töltött időről, hogy megvolt-e a 32 óra, és négyig bent kell tartanunk a gyerekeket, másrészt a borítékban már látszik, hogy mennyi a fizetés. Ez bonyolult kérdés, lehet ezek ellen és mellett is érvelni. Lehet, hogy sok ember örülhet annak, hogy valamennyit nőtt a fizetése, és előfordulhat, hogy ezért nem is fog sok ember eljönni a tüntetésre.

Olvasókat kell nevelnünk

„Soha nem a versenyekre vagy a felvételire való felkészítést tartottam a magyartanár fõ feladatának. Tanárként is, tankönyvszerzõként is úgy gondolom, hogy olvasókat kell nevelnünk″ – vallja Arató László, aki 1979 óta tanít. Mellette dolgozott az Országos Pedagógiai (később Közoktatási) Intézetben, volt a Repeta Irodalom műsorvezetője, és tanított az ELTE-n is. A szöveg vonzásában címmel problémacentrikus irodalomtanítási programot és tankönyvcsomagot írt Pála Károllyal. 1996 óta a Magyartanárok Egyesületének elnöke.

Én egyébként úgy tapasztalom, hogy a pedagógusok szinte mindent lenyelnek: egy kisebbség elkeseredetten tiltakozik, az ő minisztériumi megítélésük teljesen brutális. Felmérések szerint a pedagógusok nagyobb része nem ért egyet ezzel az oktatáspolitikával, és amikor a kormányzat ezt elsumákolja, nem mond igazat. De tény, hogy nem vonulnak tízezrek-százezrek az utcára, azért mert a pedagógushabitustól ez elég idegen.

A változások hátterében a köznevelési törvény áll, Hoffmann Rózsa szerint az átalakítás után „sokszínű és gazdag maradt a magyarországi iskolarendszer, ez felel meg a mai társadalmi igényeknek, sokféle fenntartó van, szakmailag önállóak az iskolák″.

Az oktatásirányításban túlzott központosítás zajlik. Az oktatási kormányzat, úgy tűnik, hisz abban, hogy ha bizonyos erkölcsi elveket, szólamokat meghirdet, azok a valóságba átmennek: a tanár mindent megtanít, ami elő van írva, és a diák mindent megtanul, amit a tanár megtanít. Azt hiszik, hogy az ember attól lesz jó, ha felvilágosítják, hogy mi a jó, mert egyébként nem tudná. Ez egy hibás logika: ez így nem működik, ha nem veszik figyelembe a diák előzetes tudását, képességeit, szociokulturális hátterét és a helyi adottságokat, különbségeket.

A törvény nem veszi figyelembe mindazt, amit a modern pszichológiáról és pedagógiáról tudunk. A hivatkozási alap mindig az oktatási rendszer egységesítése, miközben nyilvánvaló, hogy az egységesített tartalmak és előrehaladási menet a társadalmi különbségeket növelik: nem mindenkinek ugyanolyan magas dobozra kell állnia, hogy kilásson a kerítés mögül. Már ma is Európa talán legszelektívebb oktatási rendszere a magyar, ez ezekkel a változásokkal még szelektívebbé válik.

A mostani túlzott központosítás egyébként a korábbi kormányok sara is, akik túl sok innovativitást feltételeztek az iskolákról, pedig nem mindenki képes önálló pedagógiai programot csinálni, ehhez segítség kell. Emellett hagyták szétesni az egész pedagógiai szolgáltatórendszert és a szaktanácsadást. A mostani szakfelügyeleti rendszer és kemény központi tantervek a korábban a másik irányba kilengő inga ellenhatásai.

Hoffmann Rózsa pont azt mondta, hogy azért kellett állami fenntartásba venni az iskolákat, mert a „problémák is központivá váltak″, Balog Zoltán szerint pedig „ha nem veszik állami fenntartásba az intézményeket, akkor tovább romlott volna a magyar oktatás színvonala″. Ön milyen konkrét változásokat kifogásol?

Az oktatáspolitika leírható úgy, mint a pedagógus államosításának négy szakasza, avagy a bilincs négy kattanása: a központi fenntartás, a tartalomszabályozás, a diákok-tanárok idejének államosítása és a Pedagógus Kar létrejötte.

Az első lépés a központi, állami fenntartás és az igazgatók fentről történő kinevezése. A helyi problémákat a helyi pedagógusok, önkormányzatok ismerik a legjobban. A központosítás nehezíti a rugalmas alkalmazkodást és a helyi problémák helyi érzékelését és kezelését, bár valóban voltak gondok az önkormányzati fenntartással is. Groteszk elemek is vannak, például amikor az igazgató nem főnöke a portásnak és a takarítónőnek.

Az átállás rengeteg problémát hozott, miközben a minisztérium állandó sikerpropagandát folytat. A járási (tankerületi) hivatalok alig tudtak felállni, sokáig alig voltak munkatársaik, a járási tankerületi igazgatók nem tudták, mit kell csinálni. Iszonyatos adminisztrációs teher zúdult az iskolaigazgatókra, gyakran ők mondták meg a tankerületi vezetőknek, hogy mi is a teendő. Ezek a problémák az iskolaigazgatók többletmunkájával oldódtak meg, azért lettek fizetések, mert az igazgatók nem akartak kiszúrni a saját tantestületükkel.

A tananyagot a Nemzeti alaptanterv (NAT) szabályozza, amit azzal nem lehet vádolni, hogy homályos vagy nem egyértelmű. Harrach Péter KDNP-frakcióvezető szerint például ennek köszönhetően lesz a gyermekek tudása „egységes, átfogó és korszerű″.

A NAT és a kerettantervek értelmében mindenhol nagyjából ugyanazt kell tanítani, és bár van egy belső mozgástér, olyan sok tananyagot írnak elő, hogy komoly differenciálásra nincs lehetőség. Az óraszámok is meg vannak szabva, az irodalomban például szinte kizárólag a kronológia érvényesül.

A közbeszédbe leginkább Nyírő József és Wass Albert neve jutott el a tantervi módosításokból.

Ezek az ideologikus mozzanatok nem meghatározók, Nyírő és Wass neve inkább a médiának szólt. Nem vészesen vannak jelen, választhatóan kötelezők. A szakmai bizottság itt egyébként korrektül járt el, a Nemzeti alaptanterv jelentősen javult az eredeti tervezethez képest, egy csomó helyen felnyíltak a listák, tehát nem az van bennük, hogy ettől a hat szerzőtől két regény, hanem az, hogy például tőlük.

De ettől még a NAT műfajában elhibázott: kerettanterv konkrétságú, amihez a hivatalos, központi kerettanterv lényegében már nem is sokat tesz hozzá. A helyi tanterv pedig nem adaptációja, hanem többnyire csak lemásolása a kerettantervnek.

Ezenkívül vannak ideológiai szégyenfoltok is: Kassák Lajos és Füst Milán például nem szerepel ott, ahol Nyírő József és Wass Albert igen, ami nagyon kínos, mert ez nem azonos nagyságrend. Nem gondolom, hogy tragédia, ha Nyírőt és Wasst tanítja valaki, de itt nagyon súlyos tévesztés van. A líránál egyébként Vas István, Faludy és Füst került ki a tervezethez képest, és Sinka István és Szilágyi Domokos került be: egy erdélyi és egy szélsőséges megnyilvánulásairól is ismert népi költő, egyébként mindketten tehetségesek.

Térjünk vissza a négy ponthoz. Mit ért a tanárok és diákok idejének államosításán? A tanároknak heti 32 órával kell elszámolniuk, bárki másnak a legtöbb munkahelyen 40-nel vagy még többel.

Átfogóan ezt a pedagógusok megrendszabályozásának nevezném. Én nagyon rosszul viselem, amikor azt mondják, hogy a pedagógusok most majd rendesen fognak dolgozni, mert előírjuk nekik – mintha eddig nem dolgoztak volna rendesen. Mintha az az őrült, aki pedagógusnak ment a fizetés ellenére, nem érezne felelősséget a tanítványai iránt. A pedagógusnak nem azért kell szabadság, hogy jól érezze magát, hanem mert emiatt tud a gyerekek előismereteihez, beállítódásához, társadalmi hátteréhez alkalmazkodni, és ezáltal tud hatékonyan tanítani.

A központosítás részeként elő van írva, hogy 32 órát kell benntölteni, eddig ez szabadjára volt hagyva. Ez azt a társadalmi nézetet visszahangozza, hogy a tanárok nem dolgoznak negyven órát, miközben ezerszer mutatták ki különböző felmérések, hogy még többet is dolgozunk (kivéve a linkek, akiknek egyébként kedvez a szépen rendezett, mérhető új rendszer).

A 32 óra azt jelenti, hogy nyolc óra marad a felkészülésre, könyvek olvasására, dolgozatjavításra. Túlórapénzt nem kapunk, miközben mindenről időkimutatást kell csinálni: a linkek majd költenek ilyet. Nem nehéz, csak megalázó. Ha pedig az igazgató tényleg beosztja a tanárt a 22-26 és a 32 óra közötti 8-10 órára helyettesíteni, napközizni, az az oktatói munka minőségromlását eredményezi majd.

A közoktatási államtitkárság szerint az egész napos iskola társadalmi igényt elégít ki, válasz a megváltozott családszerkezetre. A kötelező délutáni foglalkozások célja az esélyek kiegyenlítése, és a „diákok számára értékes, színes és szórakoztató programok biztosítása″. Tanárként mit gondol a gyerekek egész napos bentlétéről és a mindennap kötelező tornaóráról?

Az egész napos iskola nem ördögtől való, de a kérdés az, hogy mennyire tudja tartalommal megtölteni az iskola a gyerek idejét. Más országokban is van ilyen rendszer, de nálunk ez nincs kitalálva, és a feltételek sincsenek meg, hogy ne gyerekmegőrzés legyen belőle. Az én elsős lányomnak például ez sok.

A heti öt tornaórához nincs is elég tornaterem, ráadásul az a következménye, hogy az ötödikeseknek hat órájuk van egy nap, pedig a hatodik órában egy tízéves gyerek nagyjából használhatatlan.

Az életpályamodellből a béremelésről esik a legtöbb szó. A kormány idén 32,5, jövőre 150 milliárd forinttal több pénzt költ a pedagógusok bérére, a minisztérium szerint a pedagógusok fizetése szeptembertől átlagosan 34 százalékkal nő.

A béremelés bonyolult kérdés, túlórapénz ezentúl nincs, de az alapbér sok esetben megemelkedik, így sok tanár jövedelme valójában azonos marad. Akik szakmailag képezték magukat, egyelőre nem fognak arányosan többet kapni, ami igazságtalan és rossz példát mutat. (A rendszer indulásakor mindenki a pedagógus I. kategóriába kerül, akár 30 év tapasztalata van, akár egy. Innen lehet majd továbblépni a pedagógus II-be – a szerző.) A béremelés az ígértnél kevesebb, de legalább valamennyi, bár sok év bérstopja után ez csak felzárkózásra elég. Magyarországon a legalacsonyabb a pedagógusok fizetése egész Európában.

Szerintem a legrosszabb az egész életpályamodellben a minősítési rendszer. Ahhoz, hogy valaki pedagógus I-ből pedagógus II-be váltson, minősítő vizsgát kell tennie, vagy minősítő eljáráson kell átesnie. Ez egyrészt papírgyártás, másrészt szembemegy a pedagógia korszerű szemléletével. A tanárok portfóliógyártásra és vizsgákra fognak készülni, ami nem az igazi tudás, és nem késztet önfejlesztésre, csak az igazodás tanulására alkalmas.

A Nemzeti Pedagógus Kar létrejöttével Hoffmann Rózsa szerint a pedagógustársadalom többségének régi kívánsága teljesül. A kar szerinte lehetővé teszi, hogy a pedagógusok véleményezhessék a jövőben a munkájukat szabályozó törvénytervezeteket, és ne „a nevükben eljáró változó legitimitású szervezetek″ tegyék ezt: a kar „tanácsokkal, javaslatokkal, állásfoglalásokkal segíti a pedagógus szakmát érintő tárca szintű döntések megszületését″.

Nagyon nagy bajnak tartom, hogy a Pedagógus Kar felállításával az oktatási kormányzat megteremti a maga engedelmes tárgyalópartnerét. A karban a tagság kötelező, területi és szakmai tagozatok vannak, és ellátja a pedagógusok szakmai érdekképviseletét is, az etikai eljárások is a hatáskörébe tartoznak. Hoffmann Rózsa az ügyvédi kamarához szokta hasonlítani, ami azért csúsztatás, mert a tanárok eleve közalkalmazottak, akiket rengeteg norma köt, ezért indokolatlan kettőzés a kötelező tagság.

A kar minimálisra csökkenti mindenféle valós és független érdekképviselet lehetőségét. Nyilván mindig a kar véleménye lesz a mérvadó a kis szervezetekkel szemben, amelyek azért is versenyképtelenek, mert a kar állami forrásokat és hivatalnokrendszert kap, tehát minden megkap, amit a valódi civil szervezetek nem.

Beszéljünk egy kicsit az irodalomoktatásról: ön társszerzője egy alternatív tankönyvsorozatnak, és évtizedek óta sokat beszél és ír az olvasóvá nevelés fontosságáról. Míg a magyar iskolákban az irodalomoktatás jellemzően a kronológiára alapul, ön szerint az irodalomtörténet-központú tanítás megnehezíti az olvasóvá nevelést. Miért?

Minden olvasáskutatás és személyes tapasztalat azt mutatja, hogy hetedik-nyolcadikban dől el, hogy a gyerekek olvasóvá válnak-e, ezért itt kéne rengeteget olvasni, és szinte mindegy, hogy mit: minél több ifjúsági regényt, kortársat és klasszikust és persze a hagyományos kötelező olvasmányokat. Ehhez képest hetedikben-nyolcadikban rendkívül kevés idő jut a szabadon választott olvasmányokra.

Mondok egy példát: Jókait kétszer is előírja a NAT (egyszer általános iskolában és egyszer gimnáziumban), ami irreális, sőt, nagyon szerencsétlen, mert Jókai ma nem könnyű és nem élvezetes olvasmány, függetlenül attól, hogy Jókai milyen jelentős regényíró. A kőszívű ember fiai a gyerekek nagy része számára olvashatatlan a mondatszerkezetei miatt, ezzel nem lehet olvasóvá nevelni, legfeljebb az olvasásról leszoktatni. Nem azt mondom, hogy ne olvassanak Jókait, csak azt, hogy ilyen keretek között nem működik: a gyerekek másodlagos forrásokat olvasnak helyette.

Milyen alternatívát ajánl az ön által propagált irodalomoktatás?

Először is a diák-befogadóból kell kiindulni: azt kell tanítani, ami a diákot érdekli, tehát tizennégy éves gyerekeknek nem a Szigeti veszedelmet vagy az Isteni színjátékot, bármilyen nagyszerű művek. A kronológia mellett vannak más szervezési elvek is, mint például az archetípusok (mint a beavatás, a felemelkedés, a kert vagy a sziget), a műfajtörténet vagy egy-egy társadalom-lélektani probléma (például a beilleszkedés vagy a kiszolgáltatottság).

De itt nagyon sok demagógia van, „a klasszikus nemzeti örökség védelme a káosz ellen”. Hoffmann Rózsa azzal kezdte az országlását, hogy azt mondta, hogy nem lehet a János vitéz helyett a Harry Pottert tanítani, ami jól hangzik, csak csúsztatás, mert nem helyette, hanem mellette tanították, akik tanították.

A kronológia egyeduralma egyébként szocialista örökség, az irodalomoktatás azért áll szinte csak irodalomtörténetből, mert így szolgált a társadalomtörténet illusztrációjaként. Nagyon erős tehetetlenségi nyomaték van, pedig a gyerekeket további művek értelmezésére kell felkészíteni, nem csupán adott műveket megtanítani nekik: a műveltségközvetítésnél fontosabb a képességfejlesztés – de persze a klasszikusok olvasásának képességét nem lehet klasszikusok olvasása nélkül kifejleszteni.