Cigánysorból elit üdülőhely
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Belföld cikkek
A felvetés jogos: a dimbes-dombos Csereháton járunk, a tölgyerdők közt elszórt aprófalvak idillinek tűnő, de gazdaságilag szembetűnően leszakadt vidékén. Akármilyen igényesen újítanak fel egy-két ódon kastélyt és kúriát errefelé, a falvakról ordít a szegénység, és elsőre kevesen gondolnák, hogy valakiben felmerül, hogy idejöjjön Nyugat-Európából azért, hogy vállalkozást fejlesszen az isten háta mögött.
Pedig éppen ebben a környezetben látott fantáziát az a két holland üzletasszony, akik idestova tíz éve építik idegenforgalmi vállalkozásukat Szakácsiban. A Miskolctól 45 kilométerre található eldugott csereháti zsákfaluban más munkalehetőség nem nagyon van, sőt, a falu pár éve az ország második legszegényebb települése címet érdemelte ki. Azért látogattunk el Szakácsiba, hogy megnézzük, mire jut egy tapasztalt nyugat-európai üzletasszony abban az országban, ahol az üzletet szitokszóként halljuk a leggyakrabban, miközben világszerte a pozitív társadalmi változás egyik leghatékonyabb eszközeként tekintenek rá.
Ahol még nincs semmi
A holland vállalkozók azért választották Magyarországot, mert „jól cseng a neve Európában”: legalább Budapestet mindenki ismeri. Az országon belül kimondottan zsákfalvakat kerestek, hogy beindítsák régóta tervezett turisztikai vállalkozásukat, közben tanulmányozták a falusi turizmussal kapcsolatos fejlesztési terveket is.
„Fejleszteni ott lehet, ahol még nincs semmi” – mondja Elisabeth van Aerde, az egyik befektető abban az igényesen felújított parasztházban, ami jelenleg a vállalkozás központja. „Szakácsit a turisztikai értéke miatt választottuk, például az elhelyezkedése miatt. Tudtuk, hogy ez egy szegény és kevéssé modernizált vidék, de éppen ezért romlatlan is, ami nekünk nagy érték.”
Ezek alapvető dolgok
Elisabeth szerint egy vállalkozás mindig egy környezet része, és egy szegény közösségben csak úgy lehet sikert elérni, ha az ott élők nem szigetelődnek el a vállalkozótól, hanem résztvevőként tekintenek rá. A falunapon palacsintát süt az egész falunak, lázcsillapítót ad, ha valaki beteg, ha kell, a kórházba is beviszi az embereket. Az ünnepeken együtt táncol a helyiekkel, a keresztelőkön fényképez, még használt számítógépeket is szerzett, hogy elérhetővé tegye az internetet: „Ezek alapvető dolgok, amit megtesz az ember a szomszédjáért” – mondja.
A holland vállalkozó a gyerekekre külön odafigyel: megtanította nekik, hogy tudnak házi eszközökből egyszerű hangszereket rögtönözni, fel is léptek a falunapon a János bácsi holland verziójával. Nyáron, amikor „a hosszú magyar nyári szünetben unják magukat”, angolórákat tartott. Mivel most lekötik a vállalkozás napi teendői, alapítványokat próbált lecsábítani, hogy folytassák a munkát, de egyelőre nem válaszolt senki. „Úgy tűnik, ha nincs támogatás és kész programok, senki nem csinál semmit” – magyarázza tapasztalatait.
Legújabb terve, hogy a Szakácsiban készített dióolajat a Benelux-államokba exportálja: „A cégnek 16 fája van, a nők pedig nagyon jól tudnak diót törni, ez az üzlet munkát adhat nekik ősszel és télen.”
Elisabeth és Véronique Nas 25 éve vezetnek sikeres marketingcéget Hollandiában, tíz évvel ezelőtt döntöttek úgy, hogy egy magyar faluban vágnak bele az új vállalkozásba. „Régóta vállalkozók vagyunk, értünk a piackutatáshoz, tudjuk, hogyan kell marketingtervet írni” – vágja rá Elisabeth, amikor korábbi tapasztalatairól kérdezzük. Amihez nem ért, ahhoz segítséget kért: a házakat például fia segítségével újította fel, aki építész, és jól megtanult magyarul az itt töltött évek alatt.
Nem hiszek abban, hogy segíteni kell
A környezet idilli: a zöldellő kertben házőrző kutya pihen az árnyékban, egy álmosan fel-felszuszogó ló békésen nassol a kis istállóban. A hőség elől a parasztházba húzódunk, ahol a telt ház miatti nyüzsgésben Elisabeth alig tud ránk szánni egy kis időt. A kellemesen hűvös hagyományos parasztház alapján nehéz lenne megmondani, hogy az ország egyik legfejletlenebb vidékén vagyunk.
„A szegénység nemcsak szociális, hanem elsősorban gazdasági probléma, amit fejlesztéssel meg lehet oldani” – mondja Elisabeth, aki nyugat-európaiként talán nem is tudja, hogy mennyire hozzá vagyunk szokva mi, magyarok ahhoz, hogy a leginkább leszakadó kistérségekről csak segélyekben, esetleg közmunkában gondolkodjunk. Márpedig az Edelényi kistérség, ahol most járunk, a legelmaradottabbak között van az egész országban.
Én nem hiszek abban, hogy „segíteni” kell a szegényeket, a jótékonykodás függővé teszi az embereket. Vállalkozóként viszont olyasmit hozhatunk létre, ami megváltoztathatja az emberek életét. Egy turisztikai vállalkozásban fontos a helyiek hozzáállása a vendégekhez, ugyanígy fontos a tiszta és biztonságos környezet. Ez nem lesz meg, ha a gyors profitra hajt valaki, csak ha társadalmilag felelős üzletet épít. Ez teremti meg a közös érdeket, ami a siker kulcsa.
Amikor mindenki szegény
„Amikor az ember turisztikai vállalkozásba fog egy szegény faluban, a sikerhez szükség van a helyiek együttműködésére” – magyarázza elképzelését. „A szakácsiak tudják, hogy amikor turisták jönnek ide, munkához és pénzhez juthatnak, ezért barátságosan fogadják a vendégeket. Még sosem törtek be egyik vendégházba sem, ellentétben egy külföldi család nyaralójával, ahova négy férfi betört, a négyből egyébként csak az egyik volt roma, csak félig.” Szakácsiban a 132 lakos kétötöde vallja romának magát.
De Elisabeth-től is lopnak: az egyik már megvásárolt, de még fel nem újított ház mellől például a karámot vitték el tokkal-vonóval, de lába kelt egy faoszlopnak is a verandáról – az lett a veszte, hogy kiderült, hogy az is mozdítható. Azt is tőle tudjuk meg, hogy egy Pesten prostituáltként dolgozó szakácsi nőt nemrég megöltek a fővárosban. „Néhány kivétellel csak szegények élnek itt, romák és nem romák. Amikor mindenki szegény, nem számít, hogy ki milyen származású, mindenki egy cipőben jár.”
A legfontosabb, hogy segíthetünk
A vállalkozás egyelőre nem önfenntartó, ehhez túl kevés az eddig elkészült négy vendégház, melyek közül most például egyik sem szabad. Elisabethék eredetileg jóval több vendégházzal számoltak, a tervet eredetileg a bankok is finanszírozhatónak tartották, a válság óta azonban nehezebb hitelhez jutni. Most az a tervük, hogy összesen nyolc vendégházat újítanak fel, emellett szállodát is építenek, melyben étterem, szauna és jakuzzi is várja majd az itt nyaralókat. Elisabeth szerint ez a méret lesz az, ami „elég nagy egy egészséges vállalkozáshoz és a fenntartható munkahelyekhez”.
A vendégházakat jól láthatóan nyugat-európai turistákra szabták, például mindegyikhez tartozik kerti úszómedence. Egy ház felújítása körülbelül 25 millió forint – valószínűleg olcsóbb lenne újat építeni, de szeretnék megtartani az eredeti épületeket. A színvonalból ugyanakkor nem lehet engedni: meg kell ütni azt a szintet, amit a nyugat-európai vendégkör elvár.
Két házat látogatunk meg, mindkettőben visszatérő vendégek szálltak meg: jómódú holland családok, akiknek külön öröm, hogy a nyaralásukkal egy leszakadó kelet-európai térség gazdaságát támogathatják. Kora délután van, a hőség egyre tikkasztóbb, a vendégeket stílszerűen a medence mellett találjuk, a kertet egyik oldalról egy emelkedő, a másikról szilvafák határolnak. „A legfontosabb, hogy segíthetünk” – meséli egy vezető beosztású középkorú vendég. „A környezet szép, és a projekt nagyon érdekes. Otthon is van lovunk, de itt is nagyon élvezzük, amikor bejárjuk a környező dombokat.”
Csak utána elfogyott a pénz
A másik házban fiatalokkal beszélgetünk, ők korábban még gyerekként jártak ide a szüleikkel, most először nyaral együtt a család, mióta elkezdtek dolgozni. „Élvezzük, hogy együtt lehetünk, bár jóval melegebb van, mint otthon. A legutóbb fociztunk együtt a gyerekekkel az utcán, de nincs sok kapcsolatunk a helyiekkel. Néha a kerítésen túl látjuk, hogy hangoskodnak a gyerekek, néha kavicsokat is bedobálnak” – meséli egy huszonéves fiatalember.
Elisabeth szerint a helybeliek eleinte többször megpróbálták átverni, de csak addig, amíg azt hitték, magának veszi a házakat. „Nagyot néztek, amikor megérkeztek az első turisták, akkor értették meg, hogy tényleg egy vállalkozást fejlesztünk.”
A helyieket is megkérdeztük a vállalkozásról. „Van, amikor dolgoznak neki, takarítanak, segítenek. Én is dolgoztam az egyik háznál” – meséli egy koszos atlétában és tréningnadrágban flangáló helybeli, aki valószínűleg sokkal fiatalabb, mint a bozontos arcszőre és vénemberes bicegése alapján gondolnánk. A férfi szerint a helyiek szeretik a hollandokat, nincsenek konfliktusok. Ezt erősíti meg két fiatal nő is, akiket megszólítunk: szerintük nagyon jó, hogy munkát tud adni, amikor külföldiek vannak itt, az egyikük anyja is Elisabethnél dolgozik éppen.
Találkozunk egy ellendrukkerrel is – egy heves vérmérsékletű fiatalembernek már a kezdetektől nem tetszik a vállalkozás: „Idejött, verte a mellit, hogy megveszi Szakácsit, csak utána elfogyott a pénz. Más szóval belebukott, pedig verte a nyálát, hogy így meg úgy, de azóta nem ad munkát, egy sörért meg egy zsíros kenyérért vagy pár ezer forintért lehet néha dolgozni nála.” Egy idősebb férfi váratlanul a romákra tereli a szót: „Harmincan hetvenhét felé mennek, én rosszabb lettem volna, mint Hitler!” – vázolja nagy vonalakban integrációs akciótervét.
Realitás vagy ábránd
A vendégek a meglepően szépen felújított edelényi L'Huillier-Coburg kastélyba mennek, indulófélben mi is utánuk döcögünk. A programon az összes vendégház lakói részt vesznek, a karavánt csak egy bekötőúton felejtett traktor tudja feltartóztatni, de kis utánajárással ez az akadály is félregördül. A barokk kastély bejáratáig mi is elkísérjük a csoportot, itt a magyar idegenvezetőt Elisabeth fia kezdi flottul hollandra fordítani.
Szakácsiból hazafelé még egyszer áthajtunk a csereháti aprófalvakon. Vajon hatékony fejlesztéspolitika vagy az adott környezetben irreális ábrándozás a holland befektetők terve? A vállalkozás egyelőre nem tudja eltartani magát, de Elisabeth szerint már belátható a fedezeti pont: csak a tízszobás hotel és még négy vendégház kell hozzá.
A legújabb, a Piros Pipacshoz címzett negyedik ház költségének 65 százalékát egy fejlesztési pályázaton nyert pénz fedezte, Elisabeth tavaly is pályázott a szálloda terveivel, de egyelőre nem nyert. „Jó a kapcsolatom a helyi és regionális döntéshozókkal, politikusokkal, akik támogatják az elképzelést, már az építési engedély is megvan. Remélem, legközelebb a pénzt is sikerül megszerezni hozzá.”
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
