Hedvig
9 °C
24 °C

Mentél volna gépírónak – felkészül a magyar női miniszterelnök

2013.11.12. 07:12
A nemek közti egyenlőség lelkes harcosának tartom magam (nem a Xéna-féle amazon stílusban), de amikor beléptem a Nőkongresszusra, már az előtérben fordultam is volna vissza. Eleve úgy képzeltem, mint egy óriáskonferenciát, ahol a magyar nők, figyelmen kívül hagyva közép-európai kisállami jelentőségünket, világméretű összeesküvés-elméleteket elemeznek, és tervet gyártanak a Föld uralmának átvételére. Ami a hangulatot illeti, nem tévedtem sokat.

A rendszerváltás óta először tartottak nőkongresszust Magyarországon. A szervező Női Érdeket a lengyel nőkongresszus sikere motiválta: a nagy nyilvánosság és médiafigyelem, a nők mobilizációja az ország minden területéről, valamint a jogi és közpolitikai változások, amiket a mozgalom generált, írták a honlapon.

Előfeltevéseimmel ellentétben a Kongresszusi Központ folyosóján felállított standok nem éppen a galaxis céltudatos vezetőiként láttatták a nemet, de még csak sikeres lengyel közéleti szereplőként sem. Zöld Nők, biokávé, házi szappan, egy otthonszülős fotósorozat itt-ott megbújó Geréb Ágnessel, Sheryl Sandberg könyv- és plakáthalmok, a gyermekjátszóból üvöltve kirontó gyerekhordák, melyeket csak a családi napközis nénik kiabáltak túl. Az egyik hamar rájött, nálam még nem aktuális az ovis kérdés, de a másik biztatott: nemsokára az lehet, lépjek csak közelebb. Egyre gyorsabban menekültem.

De nem lett jobb. A Pátria terem ugyanis már határozottan egy űrhajóra hasonlított, a kivetítővásznon, amely akkora alapterületű lehetett, mint az egész lakásom, Gurmai Zita szerepelt premier plánban. Éppen arról beszélt, hogy egy nő évi két hónappal többet dolgozik azonos összegért, mint egy férfi, de közben elrejtette tudatalattimban a földönkívüli kifejezést.

Előtte sok üres nézősor volt (eredetileg 850-en regisztráltak), középen két lány aludt egymás vállára dőlve, egymás kezét fogva. A közönség alkalmanként nagyon lelkesen tapsolt – bár az is lehet, hogy csak jó volt az akusztika. Időnként felsírt egy kisgyerek.

Felkészül a női miniszterelnök

Simon Gábor az első férfi volt, akit az épületben láttam, a ruhatárost leszámítva. Azt nem tudni, a ruhatáros mit gondol a nők helyzetéről (öt női munkatárs vette körül), de az MSZP-s Simon felütése az volt: az Alaptörvényből kimaradt az egyenlő munkáért egyenlő bér kritériuma, és ez baj.

A beszélgetésben a kormányt Pelczné Gáll Ildikó képviselte. Ő azzal indított, hogy leszögezte, az itt ülők a célokban egyetértenek, csak a módszereik különböznek. „Az Európai Parlamentben még Gurmai Zitával és Járóka Líviával is egyet tudunk érteni a témában”, mondta, de neki nem esélyegyenlőség, nem esély kell, hanem lehetőség. Hogy mi a különbség, nem magyarázta el, de az kiderült, hogy a Fidesz inkább a családpolitikára koncentrálna, nem meglepő módon.

Az LMP-s Szél Bernadett egyelőre csak a szürke öltönyök dominanciáját akarja megtörni például a nők önbizalmának erősítésével, Szabó Tímea viszont mer nagyot álmodni. Az ő célja, hogy Magyarországnak a közeljövőben női miniszterelnöke legyen, mondta, majd tapsvihar következett. A PM-es ezután főleg a nőket bántalmazó politikusok ellen uszított. A DK-s Vadai Ágnes később csak annyit tett hozzá, hogy Magyarországnak egy női miniszterelnök kell, majd ő is a nőknek észt osztogató politikusokra utalt. „Két pofon nem a világ? A két pofon az maga a világ, és benne ez az ország.” Vastaps és füttyszó.

Pelczné persze védett: szerinte egy-egy politikustól mondatokat ragad ki az ellenzék, és „téves dolog Balogh József-ezni, mert Balogh Józseffel senki sem azonosul”. Erre még hosszan reagált Szabó, aztán az E14-es Szelényi Zsuzsa összefoglalta azzal, hogy „az utóbbi években a magyar politika közönségessé vált”.

Pasik nélkül nem megy

A színpadon ülő ellenzékiek többnyire egyetértettek abban, hogy a női kvótát nem lehet megkerülni a magyar parlamentben. A PM 2018-ig bevezetné a kvótát, 2024-ig pedig elérné ezzel a célt. Az Együtt a következő választásokig külön honlapot szentel majd a témának, de Szelényi az egyének felelősségét is kiemelte, mármint hogy a nőknek egyénileg is meg kell ragadniuk a lehetőségeket. „Kvótanő lenni senki sem akar”, mondták, bár nem tudni, ki lehet kvótanő, ilyesmi alól a jelenlévők nyilván mindig kivételek.

Vadai szerint viszont a nők küzdelméhez a férfiak segítsége is kell, még akkor is, ha az ő szavazóinak hatvan százaléka nő. A nők pénzügyileg is jót tesznek egy cégnek, nem véletlenül CEO-k, de azt is el kellene már érni végre, hogy a férfiak ne súgjanak össze egy nő háta mögött, amikor hadászatról beszél, vagy éppen ő a Honvédelmi Minisztérium államtitkára, sorolta saját tapasztalatán alapuló céljait Vadai. Pelczné is elmondta, állt már fel állásinterjún, ahol a szakmai tervei helyett a gyerekvállalásról kérdezték.

A felnevetésekből ítélve a közönség soraiban ülve nem csak én éreztem túlzásnak néhány beszólást, annak ellenére, hogy nagyjából biztosan mindenki egyetértett az elhangzottakkal. Simon csak azt jelezte vicceskedve, a legközelebbi kerekasztalhoz férfikvótát kér, komolyabbra fordítva pedig azt: több politikust kényszerítene olyan szituációba, ahol nőtöbbséggel kell diskurálnia. De hát ez egy macsóparlament, mondta, szerintem meg macsórszág (bocs).

A szünetben megbizonyosodtam róla, hogy sáskaszerű pogácsapusztításban nem csak az újságírók és nem is csak a férfiak jeleskednek, majd a pénzre váltott női tudás témájával folytattam egy másik teremben. Igazából itt is karrierjük csúcsa körül lépegető nők sztoriztak tapasztalataikról.

Mit akarunk? Több pénzt és időt otthon! Mikor? Most!

Kispéter Erika, aki éppen Angliában dolgozik a Leedsi Egyetemen, a Flows-kutatás eredményeit mutatta be, amelyet Székesfehérváron készített. Ebben a városban alapvetően jobb a nők helyzete a munkaerőpiac és a gyermekgondozó intézetek szempontjából, de még itt is nagyon hajszoltak azok, akik munkát és gyereket is vállalnak. „Fehérvár olyan, mintha tényleg az Európai Unió középpontjában lenne” – nem úgy, mint Magyarország egésze, tudtuk meg. Ehhez képest a fehérvári nők 67 százaléka szerint a férfi dolga pénzt keresni, a nőnek pedig háztartást vezetni és gyereket nevelni. Az önmegvalósításért dolgozni még a fehérvári nők között is csak a magasan kvalifikáltak akarnak.

Amikor megkérdezték ezeket a nőket, hogy milyen közéleti, politikai változásokat szeretnének, azt mondták, több pénzre és otthon tölthető időre vágynak. Zolnay Judit, a Metlife életbiztosító igazgatósági tagja arról beszélt, sok ügyfele nem hiszi el, hogy egy nő lehet anyagilag független. Zolnay szerint viszont nagyon sok lány meg sem próbál érvényesülni felső vezetői körökben, holott például ő sem lenne egész ember, ha három gyereke, férje (és kan kutyája) mellett nem lenne ott a karrierje is.

Virág Judit az aukciók világáról beszélt: azok a gyűjtők, akiknél a pénz van. Kinél van a pénz? A férfiaknál. Sőt, az aukciók levezénylését sem szívesen bízzák nőkre, de ha nem tetszik nekik Virág véleménye, akkor is inkább más szakértőt keresnek. Akár a biztonsági őrt vagy a fiú gyakornokot, mindegy, csak ne nő legyen.

Kocsis Ágnes filmrendezőnek már az egyetemen is férfidömpinghez kellett szoknia, első filmje készítésekor is többször nézték asszisztensnek, mint rendezőnek, de Cannes-ban sem talált jobb nemi arányt. „Nekem mindig sokkal többet kellett letennem az asztalra.” Nem sokkal később nagyon hasonló tapasztalatokról meséltek más nők egy másik teremben.

Amíg nincs meg a női Hamlet

Gyors- és gépírónak szánták volna Szabó Mónikát is, aki viszont nem adta fel a pszichológia szakot, így lehet ma az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának adjunktusa. Nagy Beátát, a Corvinus Egyetem docensét is azért engedték a közgázra, hogy könnyen találjon férjet.

Szerencsére Eszenyi Enikő a Vígszínház igazgatójaként ösztönösen a női nézők felé indult el – hiszen nézőinek hetven százaléka is nő. Női írók, női rendezők, női látásmód kerültek elő, de hangsúlyos lett az is, hogy végre ne csak 25 százaléknyi női szerep legyen a színpadon, mondta az igazgató. Eszenyi szerint fontos, hogy (a színházban) beszéljenek női sorsokról, és hosszú távon is ezt tervezi. „Még nincs meg a nagy női színdarab, még nincs meg a női Hamlet, mert ki kell mosni a zoknit, de csak '18-ban kaptunk szavazati jogot, ahhoz képest egészen jól haladunk” – mondta.

Az ELTE-s Szabó a kutatói munka és a feminizmus összeegyeztethetetlenségéről beszélt. Szerinte a kettő együtt nehéz, mert a férfiak általában azt hiszik, hogy a vonatkozó tudományok torzítanak. De miért nekünk kell alkalmazkodnunk a férfiakhoz? Miért mi vegyünk vissza a harcosságunkból? Miért mi bizonyítsuk a tudomány realitását? – ezt már Nagy Beáta kérdezte, és nála úgy éreztem, végre kapargatni kezdte a lényeget. Nem csalódtam.

A Corvinus Egyetem docense szerint a nőket és a férfiakat nem egymással szembeállítani kell – akkor a nők csak vesztesek lehetnek – hanem egymás mellé. És ő végre kimondta azt is, ami egész délután baromira zavart: általában az a probléma, és a Nőkongresszuson is az volt, hogy esszencializálta a nőket.

Nem azért kellenek a nők a politikába vagy az üzleti életbe, mert ők ügyesek, érzékenyek, szorgalmasabbak vagy más témák iránt érdeklődnek; nem nők akarunk lenni bizonyos pozíciókban, hanem egyenlőségre vágyunk, kiváltságok, előfeltevések, sztereotípiák, nemünkre vonatkozó elvárások és megkülönböztetés nélkül, mondta Szabó. És na, végre, én is tapsoltam.