Újra szól a merevnyelű
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Belföld cikkek
-
Kósa Lajos Magyar Péternek: Vegyen inkább egy csokor virágot Varga Juditnak - Kiakadtak a pesti Wolt-futárok, amikor elolvasták, mi történik náluk
- A DK egyáltalán nem kér Magyar Péter fideszes együttműködéséből
- „Ha így folytatják, nemcsak takarító, hanem igazgató sem lesz az iskolában”
- Magyar utasok ragadtak Barcelonában a rendkívüli időjárás miatt
Köd üli meg az igmándi sportpályát, és ebből a ködből időnként szoknyás alakok válnak ki, hogy aztán mindenféle ormótlan tárgyat hajítsanak vissza a ködbe. Az egyikük egy középmagas, sűrű férfi, akinek dobás közben kivillan a térde.
– Maguk miért viselnek szoknyát? – kérdezzük.
– Mert lányok vagyunk – feleli, és kezével végigsimít az állszőrzetén.
Viccelődnénk még egy kicsit, de valami azt súgja, ne tegyük. Kiss Tibor ugyanis – mert így hívják emberünket – tavaly Horvátországban második lett a skót felföldi játékok challenge ágában, és nagyon úgy néz ki, ha akarná, minket is könnyedén az egyenes nyelű kalapács után tudna hajítani.
A magyar skótok – McTibi és társai – egyébként már öt éve versenyeznek itt, és tulajdonképpen vendégek a speciális dobószámokban tartott Téli Kupán, amely a mező túlsó oldalán folyik. Nagyigmánd ugyanis, amely egykor a keserűvízéről volt híres, ma inkább az erős embereiről ismert a régióban. A Győrhöz közeli, alig háromezres faluban több mint tízen foglalkoznak nehézatlétikával, ami első hallásra talán kevésnek tűnik, de gondoljunk csak bele: olyan ez, mintha Budapesten úgy hétezren dobnák rendszeresen a diszkoszt, kalapácsot. A település ráadásul 2003-ban elnyerte az ország legerősebb faluja címet, az évente megrendezésre kerülő senior Téli Kupára pedig még a környező országokból is jönnek versenyzők.
Deres halántékú, vagy egyenesen galambősz hajú férfiak állnak tehát mellettünk a dobásokhoz, hogy nagyot nyögve hajítsák el a szereket: hol egy diszkoszt, hol a híres igmándi merevnyelűt. Domború mellkasokat, kidolgozott vállakat látunk, amelyek fölött ráncok barázdálta arcok fordulnak felénk. Furcsa érzés fog el, olyan az egész, mintha a Conan, a barbárt az Arany ősz nyugdíjasklubbal forgatnák újra. Ám itt senki nem egyszerű nyugdíjas. Beszélgetünk a hetvenkilenc éves Ladislav Petroviccsal, azaz Petrovics Lászlóval, aki hajdan csehszlovák bajnok volt diszkoszvetésben, látjuk a nőgyógyász Jeremiás Attilát, aki szinte ikon a veterán súlylökésben, és találkozunk a háromszoros senior világbajnok Hajdú Mihállyal, aki 5.40-nel a magasba dobás korosztályos világcsúcsát tartja.
– Tudják, nekem már egy bögre forró tea is elég a bemelegítéshez – magyarázza egy alacsony, mokány ember, és miután szóba elegyedünk vele, elhisszük, hogy nem tódít.
Huszka Mihálynak hívják, és a legendás Földi Imre-generáció tagja. Az 1960-as római és az 1964-es tokiói olimpián is indult súlyemelésben, nem sokkal később, 1965-ben pedig két hétre Bécsbe utazott. Huszonegy év múlva tért vissza Magyarországra. Közben az Egyesült Államokba került, edzette az amerikai női súlyemelő-válogatottat, tizenötször amerikai, majd 2002-től még hatszor magyar színekben lett senior súlyemelő-világbajnok. Miközben mesél, körülöttünk földre hulló sportszerek puffognak, a pálya szélére állított sátor előtt pedig kis csoportokban beszélgetnek a versenyzők. Nem kell sokat nézelődnünk, hogy megpillantsuk Mészáros Miklóst, az esemény szervezőjét, aki tényleg szinte kimagaslik a tömegből. Bár hetvenöt éves, de még mindig 195 centiméter magas, és esetében értelmet nyer a kifejezés: akkora a keze, mint egy péklapát.
– Öt kiló hatvannal születtem, de mivel én voltam a legfiatalabb, régi, jó szokás szerint csak vakaréknak hívtak – mondja.
Szinte mindenki ilyen óriás volt a családban. Az egyik bátyja már a leventében gránátvetésben jeleskedett, később falusi szpartakiádokon indult. Ekkor már Mészáros Miklós is versenyzett, volt olyan év, amikor a bátyja járási, ő pedig megyei szpartakiádbajnok lett. Élete tulajdonképpen a Kádár-kor egyfajta kivonata lehetne: dolgozott brigádvezetőként a tsz-ben, később ácsnak tanult, aztán kiemelték, KISZ-titkár volt Bábolnán, megfordult a Szovjetunióban, itthon elvégezte a politikai főiskolát, és ismét Bábolnára került, ezúttal párttitkárnak. Találkozott Hruscsovval és Malinovszkij marsallal, Hailé Szelassziével, az etióp császárral és a mongol pártfőtitkárral, Jumdzságin Cedenbállal is. Később az igmándi tsz elnökhelyettese lett, majd a komáromi építőszövetkezet elnöke, hogy a rendszerváltás után édességfuvarozásból próbáljon megélni.
Hogy a veterán dobóknak az igmándi pálya olyan legyen, mint mondjuk a labdarúgóknak a Maracana, az nagyrészt neki köszönhető. Mészáros a '90-es évek közepétől szervezte a különböző dobóviadalokat, és ő találta ki az igmándi merevnyelűnek keresztelt sporteszközt is. Ez tulajdonképpen olyan, mint a nehézatléták kalapácsa, ám a golyót itt egy vasrúd kapcsolja a fogórészhez.
– Először ment mindenfelé, egy-egy rosszabb kísérlet után megesett, hogy a közönség szanaszét futott – mondja a kezdeti nehézségekről. – Akkor 130-ról 110 centiméterre csökkentettem a nyél hosszát, és a technikán is változtattam, úgyhogy ma már 99 százalékban szektorba mennek a dobások.
Az igmándi merevnyelű kalapácsvetésen kívül ógörög diszkoszvetésben, kétkezes helyből súlylökésben és súly magasba dobásban lehetett nevezni a hétvégén. Tulajdonképpen érthető ez a vas iránti vonzalom, hiszen az emberiség hosszú története jelentős részében – leszámítva persze a vaskor előtti időket – szinte mindig vastárgyakat hajigált. Dobott gerelyt, kést, és gránátot, sőt, talán maga az űrutazás sem más, mint egy bazi nagy fémdarab égbe dobása, jut eszünkbe a kézenfekvő hasonlat, amikor a speciális dobószámok egyik legkülönösebbikét, a magasba hajítást nézzük. A versenyzők itt egy állítható magasságú keret elé állnak, a lábuk között előre-hátra lengetik néhányszor a súlyt, majd azt a fejük fölött hátrafelé próbálják a megadott magasságon átdobni.
Ekkor már itt a Téli Kupa egyik díszvendége, Nagy Ákos is, aki a profi erős emberek viadalának egyetlen magyar résztvevője. Gyorsan kiderítjük, Nagy civilben egy biztosítótársaságnál osztályvezető, most, a szezon elején százharmincöt kilót nyom, és versenyen kívül csupán egyszer kellett az erejét használnia.
– A balatoni erős ember versenyen egy részeg folyton kóstolgatott minket, bekiabált, rontotta a hangulatot – meséli. – A végén kapott tőlem egy bányászkobakot, aztán elhallgatott. Becsületére legyen mondva, másnap visszajött elnézést kérni.
Közben lassan folyik a verseny, tíz centiméterenként emelik a magasságot. Idejön nézelődni az igmándi női dobócsapat is, négy asszony, akik már befejezték a számukat.
– És mit szeretnek a legjobban? – kérdezzük tőlük, és egyszerre akarjuk is hallani a választ, meg nem is.
Végül Farkas Éva szólal meg.
– Hát... – kezdi ártatlanul, aztán kimondja. – Az igmándi merevnyelűt.
És nevetnek.
Nevetnek mások is mellettünk, mi pedig nézzük ezeket az embereket, ahogy mosolyognak, követik a dobások ívét, bólintanak, kezet fognak, beszélgetnek, és hirtelen különös béke száll meg. Van valami végtelenül megnyugtató ebben az egészben, és hiába tudjuk, hogy ez csak a látszat, hogy a sport tele van kínnal és szenvedéssel, és tökmindegy, hogy fiatal valaki, vagy öreg, senki nem véletlenül dobja azt a súlygolyót öt méter magasba, mégis arra gondolunk, hogy most, ebben a pillanatban ezek az emberek boldogok.
És nem állítjuk, hogy ezentúl nagy, nehéz vastárgyak hajigálásával töltjük majd az időt, de egy rövid másodpercig érteni véljük a dolgot.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
