Orbándorfi történetek

Bajcsy-Zsilinszkynek hívják az ócsai főutcát, nem Rákóczinak, Dózsa Györgynek, vagy – uram bocsá' – Felszabadulásnak, és ez az utca szombat délelőtt olyan kihalt, mintha farkas járna a házak között. Percekbe telik, mire meglátunk valakit. A kerékpárt toló asszonyon kötött sapka van, és elfehéredő kézzel szorítja a kormányt.

   – A rezervátumba akarnak menni? – kérdezi, és elkerekedik a szeme. – Ne tegyék?

   – Miért?

   – Mert veszélyes. Ölik ott egymást az emberek.

  + + +

   Nem csak rezervátumnak hívják azonban az ócsaiak a devizahitelesek számára épült telepet. Pavlovics, a kamionsofőr később „vadasparknak” fogja nevezi, más „gettó”-nak, Miki autószerelő pedig, akivel a kocsmában beszélgetünk, egyszerűen csak „Orbándorf”-ként emlegeti, beemelve ezzel az aktuálpolitikát a névadásba. Aktuálpolitika nélkül talán nehéz is beszélni erről a dologról. Másfél éve találta ki a kormány, hogy a bedőlt, házukat, lakásukat elvesztő devizahiteleseknek egy telepet építsen fel, ahol azok szerény bérleti díj fejében lakhatnának. A terven szinte az első pillanattól mintha átok ült volna. A házak az eredeti négyzetméterárak több mint háromszorosáért épültek fel, a munkálatok télen, a lehető legrosszabb időben folytak, az ócsaiak viszolyogtak a közvetlen közelükben felépülő teleptől, de a hitelesek sem nagyon akartak idejönni. A nyolcvan elkészült házból végül negyvenkettő talált bérlőre, most pedig a kormány úgy tűnik, le akarja zárni ezt az egész félrecsúszott ügyet, és katasztrófa sújtotta területekről kitelepítettek átmeneti szállásává minősítette át a lakópark még gazdátlan ingatlanait. Ha van sikertörténet, akkor kell lennie kudarctörténetnek is: márpedig az ócsai csak ez lehet.

 + + + 

Keskeny aszfaltút vezet Ócsáról Üllőre, amely pár kilométer után átmegy az autópálya fölött. Itt már ritkás facsoportok szegélyezik, a fák tövében szemét, nejlonzsákok, vashulladék látszik. Hajdan a felsőbábádi állami gazdaságé volt ez a terület, egy részén szőlőt termesztettek, jó homoki fehér készült abból. Később a tőkéket kivágták, és kurvák vették birtokba az út szélét, pont arrafelé, ahol most egy tábla jelzi: szociális lakópark. Egy pillanatra felkapjuk a fejünket. Van valami értelmezhetetlen ebben a szókapcsolatban, a lakópark kivagyi grandezzájához odatapasztani azt a bálásruha-szagú előtagot, amely egyből visszaránt a földre. Nem tudunk azonban sokáig tűnődni ezen, mert egy telepszéli konténerből biztonsági őr jön felénk.

   – Meg kell itt állnunk? – kérdezzük.

   – Mondtam én, hogy kell? Mégis megálltak.

   – Mert ott egy stoptábla a bódéjánál.

   – Hát, az bizony ott van – mondja.

Nagy Zoltánnak hívják az őrt, korábban a maglódi Decathlonban dolgozott. Néhány hónapja került Ócsára, de nem bánja: nyugodt hely ez, nem történik szinte semmi. Óránként körbe kell járni a házak között, be-benézni az udvarokba, mert ott a tüzifa, amellyel gáz híján a telepen fűtenek. A végén még ellopja azt valaki, vagy betör az üres épületekbe, mert ma már mindenre képesek az emberek. Nagy nem a levegőbe beszél: fogott ő már bolti szarkát, aki a nadrág derekába dugva próbálta kivinni az áruházból a tízezer forintos bőrpapucsot. Most ilyen időket élünk. Bólogatunk, de közben átjár valami rossz érzés: nagyon nem szeretnénk olyan helyen lakni, ahol mindenre őr figyel.

 + + + 

Az országút mellett, egy lucernaföld szélén áll a telep, a házak alkotta fehér négyszöget nyílegyenes aszfaltcsíkok rácsozzák. Fákról nevezték el az utcákat, van itt Kőris, Platán és Jegenye utca, ám a név csalóka: nincs erre igazi fa egy szál sem. Tavaly nyáron kezdtek ideérkezni az emberek. Elsőnek a nyíregyházi taxisofőr, Pataki Csaba jött meg, utána Nyersné Szigetvárról, Pestiék Szekszárdról, Bíróék Püspökladányból, Eszényiék Apcról, és mind, a többiek szerte az országból. A legkülönösebb történet talán Nyikoráéké: ők Ócsán laktak korábban is, az Árpád utcában, de elvesztették mindenüket, hát kiköltöztek ide, Ócsára.

   – Elmennek néha a volt házuk előtt? – kérdezzük az asszonyt.

   – Dehogy megyünk, minek fájdítsuk a szívünket – mondja, aztán ránk néz. – De többet nem mondok maguknak, legjobb, ha békén hagynak minket.

Nem szeretik ugyanis Ócsán az újságírókat, nagyon nem. Persze, ez érthető: volt idő, amikor nem lehetett úgy a boltba menni, vagy a buszra szállni, hogy meg ne jelenjen két-három kamerás, noteszos ember. Mert az újságíróknak valóságos kincsesbánya volt Ócsa, akár a kormányt támadták, akár azt támogatták. Volt, aki hálás családokról írt, az itteniek életét szervezni próbáló Máltai Szeretetszolgálatról, más csellengő gyerekeket mutatott meg, kilátástalanságról, elzártságról beszélt. Már a legelső sajtótájékoztatóról, tavaly januárban pontosan 178 cikk tudósított. A Máltai Szeretetszolgálat munkatársai egy ideig gyűjtötték az írásokat, aztán valahol másfélezer környékén feladták – azt mondták, nincs nekik erejük ehhez.

Bolyongunk tehát a fanevű utcákon, emberek fordulnak el, ajtók csukódnak be mérgesen, és most először gondolunk arra, talán el sem kellett volna ide jönnünk. Mégis, mire számítottunk? Mit reméltünk? Mit mondhatnának még ezek az emberek? Vagy inkább: mit szeretnénk hallani tőlük? Végül aztán valaki megsajnál, és azt mondja: menjenek az Ofellához, az nyilatkozik mindenkinek. Nála még a spájzban is BBC-sek vannak.

  + + +

Ofelláék tényleg szóba állnak velünk. Tokodról jöttek, János, a családfő születése óta mozgássérült. Még 2004-ben házvásárlásra és felújításra hárommillió forintos kölcsönt vettek fel. Eleinte harmincezer forint volt a havi törlesztő-részletük, amely később nőni kezdett, és amikor elérte a százezer forintot, nem bírták tovább: bedőltek. A telepre szinte azonnal jelentkeztek.

– Az elején azt mondák, úgy élünk majd itt, mint egy nagy család – meséli Ofella. – Na, ebből nem lett semmi, de talán nem is lehetett. Mind másfélék vagyunk, máshonnan jöttünk, csak a devizahitel közös bennünk, más semmi.

– Nem járnak össze?

– Nem nagyon. A Máltai Szeretetszolgálat szervez néhány programot, de megmondom őszintén: alig ismerjük egymást.

– És az ócsaiakat, őket ismerik?

– Hogyan ismernénk. Öt kilométerre vagyunk a településtől, az ember néha bemegy vásárolni, vagy felül a budapesti vonatra, azzal kész. De tudják, mi hiányzik nekem a legjobban?

– Micsoda?

– Az ulti. Tavaly megyei bajnok voltam Komáromban. Összejártunk néhányan, mindig máshol játszottunk, összedobtuk a pénzt utazásra, vacsorára. Itt viszont azt sem tudom, kártyázik-e valaki. Már arra gondoltam, hirdetést adok fel a helyi újságban: ultisok kerestetnek.

Amikor kilépünk az utcára, megcsap a hideg. Szél fúj a házak között. Az egyik sarkon egy furgon áll, füstölt húst árulnak belőle szombatonként. Ez lenne a bolt, pontosabban ez helyettesíti a boltot, mert az nincs. És nincs kocsma, nincs sportpálya, nincs semmi, csak ezek a némán figyelő hófehér házak.

   + + +

Alsópakonyra tulajdonképpen véletlenül kerülünk. Szinte a lakóparki leágazóval szemben egy másik aszfaltcsík fut az ellenkező irányba, mi lehet ott, tűnődünk, és elindulunk rajta. Az aszfalt hamar elfogy, földútnak adja át a helyét, ahogy az első házakhoz ér. Mintha csak tükörképe lenne a túloldalinak, itt is egy telep van, négy sor hosszú épület áll egymás mögött. Valaha uradalmi cselédek laktak bennük, ma azok, akik már az ócsai lakásárakat sem tudják megfizetni. Talán csak Tarr Béla érezné itt jól magát: enyészet leng át mindent, szegényes udvarokat, vakolatot pergető falakat látni mindenütt. Ha valahol tapintható a kilátástalanság, akkor Alsópakonyon biztosan.

– Nincs gázunk, csatornánk, a vizet is hidroglóbuszból kapjuk – panaszkodik Lakatosné Tóth Ilona, egy vékony, feketehajú asszony. – A devizások kaptak mindent, rólunk pedig szépen elfeledkeztek.

– Segíteni kellett nekik, mert elvesztették a lakásukat.

Lakatosné fellobban.

– Én miért nem vesztettem el? Mert nem vettem fel hitelt. Tudtommal az nem volt olyan fejbelövéses téma, hogy vagy felveszed, vagy véged.

Két fiú megy el mellettünk, lopva ránk pillantanak. Az egyik kert előtt valaki raklapot bont szét tüzifának, arrébb cigarettát szív egy férfi, ahogy elnyílik a szája, látjuk, hiányosak elöl a fogai. Néha egy autó bukdácsol az úton, régi Skoda, leharcolt Suzuki Swift, de a legtöbben biciklivel, vagy gyalog járnak. Az egyetlen jobb porta Pavlovics Zoltáné. A férfi kamionsofőr, veszélyes anyagokat szállít, és ő az, aki vadasparknak nevezi a devizahitelesek telepét.

– Még szép, hogy annak, mert sokáig tisztára úgy nézett ki, mint egy vadaspark. Dróthálóval volt elkerítve, be sem lehetett menni csak úgy, mert a portaszolgálat megállított.

– De miért?

– A fene se tudja. Vigyázták a területet, mert állami. Nézzék, van itt helyben vagy húsz közmunkás, hát azt hiszik, Pakonyon dolgoznak? Dehogy. Átküldik őket a telepre, tartsák azt tisztán, mert oda bármikor érkezhet valami fontos ember.

– Nem szóltak emiatt?

– Ismerem én a polgármestert, mondtam is neki, Karcsi, nincs ez így jól. Ő meg csak hümmögött, hogy rendben, majd teszünk róla. Aztán mégsem történt semmi.

Tulajdonképpen most döbbenünk rá, hogy van itt egy másik történet is a devizahitelesek mellett, az alsópakonyiaké. Azoké, akikről mindenki elfelejtkezett, akiket nem érdemes megmutatni, mert az ő sorsukban nincs semmi drámai, nincsenek síró gyerekek, fedél nélküli családok, és gaz bankok, amelyeket Szent Györgyként döf le a kormány. Ide nem jön újságíró, mert az nem hír, hogy sárosak az utak, raklappal megy a fűtés, és még az egykori zöldségfeldolgozó épületét sem érdemes lefotózni, mert nem elég lepattant. És mondanánk, hogy szégyelljük magunkat emiatt, de ha igazán őszinték akarunk lenni, hát nem.

 + + +

Mielőtt elmegyünk, még meg akarjuk nézni, hol állnak most a kurvák. Megyünk néhány kilométert Üllő felé, de nem látunk senkit. Akkor visszafordulunk. Az autópálya előtt, balra, Alsópakonyt most ritkás erdő rejti, a másik oldalon a telep fehér négyszöge úgy tűnik, mintha a semmi szélén állna. Csend van. A füstölt húst árusító furgon már elment, nem jár senki az utcán. Nem lebben függöny, nincs mozgás, és ha valamiben, hát abban biztosak vagyunk, hogy téved az a kötött sapkás asszony: nem ölik itt egymást az emberek, nem bizony.

És rohadt dolog ilyet mondani, de ez talán az egyetlen pozitívum ebben a szomorú történetben.