Eufrozina, Kende
8 °C
19 °C

A NAV nyomoz, én megőrülök

2014.02.17. 14:03
Járulékcsalókat fogott tavaly a NAV, bár a siker feltehetően több ezer ártatlan embert hozott kellemetlen helyzetbe. Az akcióban lefoglalt iratok miatt járja például kálváriáját a harmincnégy éves B. Krisztina, akinek azért nem folyósítják a táppénzét, mert ahhoz munkáltatói igazolás kellene. De ki adjon ilyet, ha mindenki előzetesben van?

B. Krisztina nem kért sokat az élettől, csak nyugalmat, jó munkát, rendes főnököt és tisztességes fizetést, mert arra gondolt, ha mindez megvan, a többit már ő is meg tudja oldani. Sok lett volna ez? Egy évvel ezelőtt még azt hitte, nem.

Most viszont, öt hónapos terhesen, cafatokban lógó idegekkel, munkahely, fizetés és táppénz nélkül, kölcsönökből élve már máshogy látja a világot.

Az egész a lehető legegyszerűbben kezdődött. Amikor a kisfia, Bence hároméves lett, Krisztina úgy gondolta, ismét dolgozni kezd, vagy, ahogy ironikusan magának megfogalmazta, visszatér a határtalan lehetőségek világába. Reménykedett, hiszen két diplomája is van: egy művelődésszervezői és egy, a gyes alatt megszerzett másik, amely emberi erőforrás tanácsadói végzettséggel látta el. Némi internetes keresgélés után egy munkaerő kölcsönző cégnél, a Manpower Life-nál kötött ki, ahová egy rövid telefonos beszélgetés után fel is vették. Elképzeléseit inkább alulról súroló állásba került: humánpolitikai adminisztrátor lett az egri székhelyű cég budapesti kirendeltségén.

Az első meglepetés akkor érte, amikor belépett leendő munkahelyére, a zuglói irodaház egyik szobájába: a helyiség ugyanis teljesen üres volt. A csupasz falak határolta térben mindössze egyetlen asztal és egy szék állt középen, ami ahhoz képest, hogy új munkaadója háromezer-ötszáz emberrel foglalkozott, egy kicsit vékony megoldásnak tűnt.

B. csodálkozása csak fokozódott, amikor találkozott közvetlen főnökével. A kárpátaljai születésű L. Zoltán nemcsak a nevét írta furcsán, de néha a magyar nyelv alapjaival sem volt tisztában, amikor pedig az iroda működtetésére került sor, látszott, hogy fogalma nincs a dolgokról. Postai meghatalmazást kellene adni? A férfi félrebillent fejjel mosolygott, és értetlenül meredt B.-re, mintha azt kérdezné: most meg miért gyötörsz?

Krisztina azonban túltette magát mindezen, mert munkaszerződés volt a kezében, és havonta utalták a fizetését, márpedig nagy dolgok ezek egy kelet-európai ember életében. És teltek-múltak a hónapok. Szerzett egy szekrényt, lassan kerültek valahonnan dossziék is, úgyhogy el lehetett kezdeni a munkát.

A Manpower Life főleg takarítókat, őrző-védőket, sofőröket, néha pékeket alkalmazott, akiket aztán különböző cégeknek kölcsönzött ki, miközben a munkáltatói jogok nála maradtak. Telefont kezelt, postázott, iktatott, munkáltatói igazolásokat állított ki, és NAV-bejelentőket csoportosított, egyszóval azt a bonyolult agymunkát végezte, amelyet Kabos Gyula a hajdanvolt klasszikusban így foglalt össze: egy a párna, egy a részvény...

Alig több mint fél évig tartott ez az állapot. Tavaly szeptember 3-án aztán az irodaház előtt három nyomozó várta Krisztinát, akik egy papírt mutattak neki, és közölték, hogy átkutatják az irodát. De miért, kérdezte ő, mire a következő talányos választ kapta: nézze a híradót, és megtudja. Aznap este szinte mindegyik tévécsatorna beszámolt az évszázad fogásaként aposztrofált akcióról, melynek során a NAV a rendőrséggel karöltve letartóztatta a Manpower Life vezetőit. B. látott néhány képet az egri irodáról, egy másikat pedig egy alsónadrágos férfiról, akit éppen rendőrök vezetnek el egy lakásból. Bár soha nem találkozott vele, tudta ki lehet az illető: D. Miklós, a cég vezetője, aki – mint kiderült – hosszú ideje egyetlen alkalmazott után sem fizetett járulékokat.

Másnap kezdődött el Krisztina kálváriája. Előbb az OEP-hez ment, hogy megtudja, őt vajon bejelentették-e, és ha igen, befizettek-e utána mindent. A bejelentést megerősítették a hivatalban, ám a járulékokkal kapcsolatban a NAV-hoz küldték. Az adóigazgatóság Dózsa György úti irodájában – mondjuk így – nem voltak túl segítőkészek. Az ügyintéző azzal a lekezelő fensőbbséggel beszélt, amely a Kádár-kor sine qua nonja volt, és semmilyen felvilágosítást nem volt hajlandó adni, arra hivatkozva, hogy az ügyben büntetőeljárás folyik. Legalább arról kaphatna egy igazolást, hogy nem kaphat igazolást, kérdezte, de az ügyintéző a fejét rázta. Krisztina akkor Egerbe telefonált, majd emaileket küldött a központba, ám senkivel nem tudott kapcsolatba lépni.

Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent helyzete fonákságára. Nem csupán az utána fizetett járulékokról nem tudott semmit, de egy olyan cégnél állt momentán alkalmazásban, amelytől nem szabadulhatott egykönnyen. Főnökei előzetesben vagy szökésben voltak, nem akadt senki, aki kilépő papírt tudott volna adni, de hogy is adhatott volna, hiszen a NAV a számítógépek teljes adatállománya mellett lefoglalta a Manpower Life cégbélyegzőjét és aláírás-bélyegzőjét. Hogyan tud így például új munkahelyet keresni? Akkor érezte először azt, amit a következő hónapokban annyiszor: hogy csak lóg reménytelenül a levegőben.

Kétségbeesésében visszament az OEP-hez, ahol azt tanácsolták, munkaviszonyát a Munkaügyi Bíróságon keresztül szüntesse meg. Még tett egy eredménytelen kísérletet a NAV-nál, majd tényleg a bírósághoz fordult. Egy másodpercre eszébe jutott, hogy ebben a pillanatban valószínűleg több ezer ember járhat hasonló cipőben. Hiszen munkáltatói igazolás nemcsak a kilépéshez kell, de a táppénzhez, hitelhez, gyorskölcsönhöz, szociális kérelmekhez is, egyszóval szinte bármilyen ügyintézéshez a családi pótléktól az iskolai étkeztetési hozzájárulásig bezárólag.

Közben munkát próbált keresni, újra az internetet böngészte, több tucat helyre küldte el életrajzát, ám sehonnan sem kapott kedvező választ. Lassan rájött, a kilépő papírokra ugyan hivatalosan nincs szükség, azok bemutatása mégis valahogy a szokásjogba került. A munkáltatók így ellenőrzik a leendő munkavállalókat, ez bizonyítja, honnan jöttek, mit csináltak, mennyit kerestek, és egyáltalán: igazat mondanak-e. De mit csináljon, ha neki nincs ilyen? Kérjen erről igazolást, mondták. És ha nem adnak ilyet? Hát akkor: sajnáljuk. Krisztina pingponglabdaként pattogott a NAV, az OEP és a különböző cégek között, és sokáig a munkaügyi bíróságban bízott, ám szeptember végén történt valami, ami alapjaiban forgatta fel a helyzetet: megtudta, hogy terhes.

Ekkor már a legkevésbé sem szerette volna, ha megszüntetik a munkaviszonyát – épp ellenkezőleg, táppénzre akart menni. Éjjel nem aludt, az idegei kikészültek, amúgy sem egyszerű helyzetét egy újabb gyermek érkezése csak bonyolította. Háziorvosa keresőképtelen állományba vette, ám amikor az erről szóló papírral először ment az OEP Teve utcai épületébe, az ügyintéző mosolyogva kérdezte: és a foglalkoztatói igazolás?

És ez megismétlődött minden második héten.

Ő vitte a háziorvostól a papírt, az ügyintéző átvette azt, majd a foglalkoztatói igazolást kérte. B. ilyenkor elmagyarázta a helyzetet, hogy nincs főnök, nincs iroda, nincs bélyegző, nincs semmi, az ügyintéző megértően sóhajtott, majd széttárta a kezét. Az OEP nem folyósíthat foglakoztatói igazolás vagy a NAV munkabér-visszaigazolása nélkül, márpedig a NAV a büntetőeljárásra hivatkozva még tőlük is megtagadja az adatszolgáltatást. Egyszóval: sajnálja. Tényleg, mindig, mindenki sajnálatáról biztosította Krisztinát, ám ügye a sok sajnálkozással együtt sem akart megoldódni.

Otthon persze kezdődtek a gondok. Fizetésének kiesését megérezte a család, amelynek fix kiadásai voltak. Törleszteni kellett a lakáshitelt, pénzbe került a fűtés, a víz, a villany, és hát élni kellett, még ha takaréklángon is. Lemondta a HBO-t, nem vitte többet Bencét az állatkertbe, a Közlekedési Múzeumba, a Vasúttörténeti Parkba, és a szíve szakadt meg, amikor a fia úgy mutatott valamire a boltban, hogy közben már kérdezte is: anya, ez drága? Barátoktól, rokonoktól kért pénzt, akciós termékekre vadászott, és használt holmikat vásárolt az interneten. A Vatera a barátom, ironizált ilyenkor, hogy tartsa magában a lelket.

DSC 4510
Fotó: Bődey János

Az OEP-nél egy idő után szinte ismerősként üdvözölték. Ő volt a nő, aki átesett a hálón, akinek nincs precedens az ügyére, akinek hiába van igaza, az annyit ér, mint a papír, amelyet lobogtat: semmit. Decemberben aztán megszánták, és úgy döntöttek, lépnek az ügyében. Jegyzőkönyvet vettek fel a kialakult helyzetről, amelyben leírták az egész történetet: hogy főnökei előzetesben vannak, kollégái feltehetően nem folytatnak munkavégzést, a bélyegzőket és könyvelési adatokat pedig a NAV lefoglalta. Amikor mindez elkészült, megígérték, hogy a dolgok rendeződéséig méltányossági alapon legalább a minimálbér utáni táppénzt folyósítani fogják.

Ez volt decemberben. B. várta a pénzt, várta egész januárban, de az nem érkezett meg. Megérkezett viszont az adóbevallási íve, amelyet természetesen szintén nem tudott kitölteni, hiszen nincs semmilyen hivatalos papírja a múlt évi béréről. Majd jól megbüntetnek, jutott eszébe, de kínjában már csak nevetett az egészen. A hónap vége felé aztán telefonáltak az OEP-ből. A nő a vonal másik végén kedves volt, és azt mondta, ott van nála a táppénzes papír. De jó, mondta Krisztina. Szóval akkor utalnak? Persze, válaszolta a nő. Bár ehhez egyvalami még kellene: a foglalkoztatói igazolás.

És akkor ő hangját kissé felemelve mondott valamit arról, hogy ki, kinek, mit és hová tegyen az OEP-nél, a NAV-nál, vagy bárhol.

De ezt most nem szívesen részleteznénk.